Nógrád, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-10 / 35. szám

1989. FEBRUÁR 10.. PÉNTEK NOGRAD 3 Falusi kisvállalkozók „Ha lennének összeköttetéseim..." Pusztába kiáltott szavak? Kicsi, barna asszony, egy szép, nagy házban — a szan- daváraljai Kiss Pálnéval való találkozásunk első perceiről ez a kép ragadt meg emlé­kezetemben. No, és a barát­ságos hang, amellyel az ide- . gfent fogadta. Alig hittem el, hogy ő a ház asszonya, pedig kétszintes lakásuk minden, parányi zugán lát­szottak az asszonykéz nyo­mai. A tágas teret növényerdő népesíti be náluk. Nem a zsúfoltságig, csak ameddig a jó ízlés engedi. Némelyik ápolt zöldféle magasabbra nőtt már, mint a gondozója, de úgy helyezték el mind, hogy a legszebben mutasson. Egy Évig rendben is ment — Ezekkel rendezem be a helyiségeket, míg többre nem telik — mondja Kiss Pálné, Judit, látva álrnél- kodásomat. Hogy otthon találom, an­nak két oka van: statiszti­kusként dolgozik, a munka­ideje kötetlen. Emellett pa­pírzacskó-feldolgozással is foglalkozik. — Most, sajnos, a feldol­gozással le kellett állnom, anyaghiány miatt. A celofán, amiből a zacskókat készí­tem importáru, és egy ideje sehol sem kapoks A befő­zéshez használatos pedig, sajnos nem jó erre a célra- Nézze, ilyeneket szabdalok, ragasztok — mutat egy ki­sebb forma száraztésztás csomagot. Két éve kezdte ezt a fog­lalatosságot, megrendelője a rétsági Börzsöny Áfész. Egy évig rendben is ment minden, szépen keresett, az­tán egyre gyakrabban aka­dozott az ellátás, s végül már hiába talpalt, sehol nem jutott hozzá a celofánpapír­hoz. Kereste helyét, önmagát — Ha lennének összeköt­tetéseim, tudom más lenne a helyzet, mert a boltok pol­cain azért ott látóim a cso­magolóanyagot, tehát nem mindenhol hiánycikk az- — A hiábavaló kilincselések, a tehetetlenség már-már elhi­tetik velem, hogy ügyetlen vagyok.. . Lehet, most an­nak iszom a levét, hogy an­nak idején nem voltam ki­tartó — jegyzi meg kese­rűen. Való igaz, hogy sok mn- den történt „annak dején”, s ha kicsivel elszántabb, talán másként alakulnak a dol­gok. Bánja már, hogy az első sikertelen felvételi után nem jelentkezett másodszor is a pécsi képzőművészeti szakközépiskolába. Judit ugyanis nagy on szé­pen rajzolt. Azt mondja, so­hasem tudja már meg, mi is volt az? Kézügyesség, készség vagy tehetség talán ? Emiatt később sokáig keres­te a helyét, önmagát- Ügy hiszi, sohasem találja már meg. Bárcsak megkapnám az engedélyt Egy időben —, mikor a fia megszületett — virágot termesztett: — Akkor még anyuéknál laktunk. Gyest nem kaptam, mert ahhoz kevés ideig dol­goztam. Építettünk egy üvegházat, átbújtam egy csomó szakkönyvet és el­kezdtem virágot termeszteni. Nem ment rosszul. Aztán bedolgozást vállaltam, mert kellett a pénz az építkezés­hez. Hobbiból fodrászkodtam, voltam kultúrigazgató, foglal­koztam koreográfiával is. Később kedvet kaptam a tá­nyérfestéshez, de ahhoz nem kaptam meg az iparenge­délyt. Ténykedtem a KISZ- ben is. —-. Most jól érzem magam, érdekel, amit csinálok és sok emberrel fa Iáik ózhatom. Tudom, hogy pénzt kell ke­resnem, mert sok az( adós­ságunk és a házba is kéne még néhány holmi. Bár­csak megkapnám az enge­délyt, hogy Szlovákiában vá­sároljak anyagot, a feldolgo­záshoz, ott ugyanis van. Né­hány napja, mikor ezt intéz­tem, nem nagyon biztattak. Pedig üzlet lenne, ilyen gondom nincsen, dehát ez csak az egyik szükséges kellék. Ügy tűnik, 34 évesen már nem izgatják az időben fel nem ismert értékei, az el­szalasztott lehetőségei. De kapott helyettük mást: csaJ ládot, otthont, biztonságot, harmóniát. Gyakorlatiassá vált és azt kamatoztatja, fi­nom ízléssel, keze ügyessé­gével. Már más értékek felé fordul: szűkebb hazája ki­aknázatlan szépségét, érté­két mentené, a kiskéri kas­tély lerombolt freskóiért fáj a szíve. Említi, hogy mi minden lehetne és lesz is majd Szandaváralján... —Mihalik— A ki ma politizál, annak — ahogy a szólás tartja — alaposan fel kell kötni a nad­rágot. Hát még annak, aki pártmegbí­zatásként vállalta, hogy munkahelyének szű­kebb területén propagandista lesz, azaz igyek. szik megindokolni, megmagyarázni és elfogad­tatni elvtársaival, barátaival és ismerőseivel a közelmúlt és a jelen társadalmi, gazdasági, politikai eseményeit. Mi tagadás: sziszifuszi a vállalás, sziszifuszi a munka, s ha a pro­pagandista nem elég felkészült, érdeklődő és önálló gondolkodásra is képes személyiség, akkor tevékenysége eredményében is rászol­gál a sziszifuszi jelzőre. Az utóbbi egy esztendőben — amikor már egyre nyíltabb viták zajlottak a várton 'be­lül is helyzetünk megítéléséről, a változtatá­sok elodázhatatlanságáról, sőt gyorsításáról — bonyolultabbá és nehezebbé váltak a poli­tikai munka körülményei. S az újabb és újabb áremelések pedig azt tudatják, hogy ez a negatív tendencia — noha szinte kivétel nélkül már mindenki minden porcikájával kívánja — még korántsem ért véget. Nemrégiben propagandistaoktatáson vet. tem részt a Salgótarjáni Vasöntöde és Tűz. helygyárban, az MSZMP Salgótarjáni Városi Bizottságának átalakulóban lévő agitációs- és propaganda-munkabizottságának kihelyezett ülésén. Tizenhét csoportban 250 résztvevővel folyik az oktatás, igény szerinti témakörben — például a szocializmus építésének törté­nelmi tapasztalatai, megújuló szocialista gya­korlatunk és az erkölcs kérdései. Mi, a ven­dégek öt pártcsoport foglalkozását hallgat­hattuk végig. Magam a hidegüzemi szerszámkészítő mű. helyben jártam, különböző vasipari szakmát művelők között. Minden bizonnyal a megszo. kottól való eltérés okozta, hogy nagyon is­kolás módon kezdődött a beszélgetés. Pedig részvételünkben nem volt semmiféle ellen­őrzési szándék, egyszerűen a kíváncsiság, a politikai tapasztalatok összegyűjtése hajtott. De hát melyik iskolás nem izgul, ha szakfel­ügyelő — jóllehet ma már szaktanácsadónak hívják — toppan be az órára?! S éppen eb­ben látom, visszatérve a propagandaokta­tásra, a jelenlegi gyakorlat egyik alapvető problémáját. Az évtizedek során a pártoktatás is vala­miféle kényszerfeladat lett, amit meg kellett szervezni, mert így kívánta a szokás, a fel- sőbbség. Vért izzadt a propagandista, amíg sikerült kizökkentenie hallgatóit méla egy­kedvűségükből, érdektelen fásultságukból. Ami nyilván következett sokak mindennapos tapasztalatából, hogy „okosak” ők soha nem lehettek, hiszen általában mindig annak volt igaza, aki kiállt és kinyilatkoztatott a többi­ek előtt. A vita sem volt egyéb álvitánál. Aki pedig túlságosan makacskodott, azaz ragasz­kodott eredeti álláspontjához, ’ azt könnyen megbélyegezték. Ezért aztán érdemesebb volt inkább nem beszélni, vagy felmondani a fé­nyesre, esetleg szürkére fogalmazott tananya­got. Az említett pártoktatáson nem a sérelmeit fogalmazta meg az a régi párttag, aki vezető testületekben is tevékenykedett, amikor kije­lentette: ellenzékinek neveztek el. mert sose álltam meg, hogy ne szóljak arról, amivel nem értettem egyet. Most már egy jó ideje, a tavalyi országos pártértekezlet óta különösen, igazán nem kell senkinek sem lakatot tenni b szájára. Egyelőre azonban ezt még számosán nem hi­szik el. Óvatosak, s ha meggondolom, nincs is rajta csodálkoznivaló. Az embereket a tör­ténelem megtanította a hallgatásra és a bólo- gatásra, és sokan saját bőrükön érezhették, hogy egy szabadabb szellemű korszakot úgy­mond keményebb — vannak, akik ezt rend­nek aposztrofálják — időszak követett. Honnan tudhatnák, hogy ez most újra bekö­vetkezhet-e, vagy sem? Honnan tudhatnák, hogy nekik nem eshet bántódásuk? Mikor — az elmúlt ötven évben is — mindig és leg­inkább a kisember itta meg a levét a vál­tozásoknak. mert őt nem menekítette senki, és egyedül sem tudott innen elmenni. Honnan tudhatná, hogy a szőkimondás, a szabadság, a függetlenség, a demokrácia garanciái meg­teremtődnék? A kérdéssor folytatható, fontosabb azonban a válaszadás, melyet igazából ez az írás nem tud megtenni. Arra azonban ráirányíthatja a figyelmet — ahogyan a pártoktatás is teszi, és keli tennie még intenzívebben —, hogy minden anarchisztikusnak látszó esemény, intézkedés éppen azért történik, hogy a ga­ranciák megszülessenek. A sokszínűség, a pluralizmus nem anarchia, de kétségtelenül nehezebb körülményeket teremt mindenki számára, mert meggondolkodtat, nem tiszte­li a tekintélyt, az 'érdemeket és Ibz előjogo. kát, „csupán” a tényeket. S éppen általa te­remtődnek meg a kívánt garanciák. Átmeneti korszakban természetesek az el­lentmondások. A természetben sem csak hó vagy eső esik — van jegeseső is. És az el­lentmondásoktól magunk sem vagyunk men­tesek. Bizonyításképpen a már idézett régi párttagot említeném, aki — társai egyetérté­sével — azt is hangsúlyozta, hogy akkor áll helyre a párt iránti bizalom, a tagság nyu­galma, ha a párt világosan és pontosan meg­mondja, mit akar; így szava iránytű lehet. Magam nem hiszem, hogy világosabban és pontosabban lehetne fogalmazni annál, aho­gyan a párthatározatokban, politikusi meg­nyilatkozásokban fogalmaznak. Nem is a kö­dösítés okozza a problémát. Sokkal inkább az, hogy a kimondott szóhoz most nem mel­lékelnek használati utasítást, nem írják elő, hogy feltétlen és minden körülmények között így és így kell cselekedni, hanem — érett, felnőtt módra — az egyénekre és a kollek­tívákra bízzák a gondolatok interpretálását, a sajátosságokhoz. való igazítását. Éz pedig nagyon nehézkesen megy, hiszen generációk sokasága nevelkedett, nőtt fel ezzel ellentétes helyzetben, amikor az egyén és a közösség szerepe főként vagy kizárólagosan a végre­hajtásra korlátozódott. Most a kezek elen­gedése növeli a bizonytalanságot, éppen úgy, mint a kezdő korcsolyázónál. Az SVT.ben tett látogatás tapasztalatainak teljes és részletes elemzése az agitációs- és propaganda-munkabizottság, illetve a helyé­be lépő társadalompolitikai bizottság felada­ta. Ebben az írásban csak kiemelhettem, és azt hangsúlyozhatom: a párttagság hozzáál­lása, gondolkodása, szemlélete — pártról, or­szágról, gazdaságról, szövetségről, egyszóval az életünkről — a májusi országos pártérte­kezlet óta sokat és kedvezően változott. Kez­dünk valóban politizálni. S nincsenek ke­vesen, akik már tudnak is. P ersze, való igaz, a beszéddel még nem intéződött el semmi. Változnia kell a gazdaságnak, de — egyik fontos elő­feltételeként — a munkahelyek termelési fel­tételeinek is, egyaránt gondolva itt az embe­ri és a gépi munkaerőre. Különben — s ezt sem magam találtam ki, a »ártoktatáson fo­galmazódott meg — könnyen meglehet, hogy minden jó szavunk pusztába kiáltott szó marad. S józan ésszel ezt, aligha akarhatjuk. Sulyok László A demokrácia selejtjei Utánpótlás A szakmunkások utánpótlása érdekében jól felszerelt tan­műhelyt biztosítanak a Fű- töber bálonyterenyei gyárá­ban a fiatalok képzésére. Szerkezetlakatosok, gépi for­gácsolók és hegesztők szer­zik itt meg gyakorlati is­mereteiket, /végbizonyítvá­nyuk után biztos elhelyez­kedési lehetőséget kapnak a korszerű üzemben. Képün­kön Papp Zoltán és társa az esztergályozással ismerkedik -kj­A Szovjetunióban kibonta­kozó demokrácia eredményei­ről, kegyes és gonosz tréfái­ról, sőt selejtjéről írt nemrég cikkeket Jevgenyij Jevtusen­ko, aki hosszú évek óta egész munkásságával hozzájárul a ma az átalakítás nevet vise­lő politikai folyamat kibon­takozásához. A világhírű szovjet költő most kilenc irodalmár tár­sa nevében a Pravdát bírál­ta, amiért minden kommen­tár nélkül közölt egy, az Ogonyok hetilapot élesen tá­madó nyílt levelet, hét író és művész tollából. A levél írói többnyire olyanok, aki­ket olykor a Pamjaty nevű szélsőséges mozgalommal va­ló rokonszenv, pánorosz na­cionalizmus, társadalmi kon- zervatizmus jellemez. Az Ogonyok hasábjain Jevtusen­ko és társai • kifogásolják, hogy a párt központi lapja az ő válaszukat nem hozta nyil­vánosságra, csak egy mon­datot idézett belőle később megjelent szerkesztőségi cik­kében. A következetes, nyílt színvallás hiányát rótta fel a Pravdának az a tíz író és költő. akik az Ogonyokat védelmükbe vették. A Novoje Vremja című hetilapban Jevtusenko a most zajló választási készülődés torzulásait tűzte tollhegyre, de megállapította: az átala­kítás néhány évének egyik legnagyobb eredménye, hogy az eredménytelenségekről is nyíltan szót lehet ejteni. Győzelem, ha a nyilvános­ság a gondolkodás térhódítá­sát hozza, kudarc azonban, ha csak „úgynevezett” nyil­vánosság működik, elfojtva a gondolkodást. Győzelem minden olyan felhívás, amely a nemzeti hagyományok és kulturális emlékek helyreál­lítását sürgeti, de az átala­kítás kegyetlen tréfája, ha a felhívások nagyhatalmi, soviniszta hisztériát szíta­nak, antiszemitizmust vagy oroszellenességbe átcsapó na­cionalista korlátoltságot hir­detnek. Jevtusenko itt em­líti meg, hogy örmény még véletlenül sem került az írószövetségi képviselője­löltek közé. A költő felidézi azt a pa­rázs hangulatot, amely Vi- talij Koroticsnak, az Ogonyok főszerkesztőjének körzeti je­lölő gyűlésén uralkodott. A népszerű újságíró ellenfelei már órákkal korábban meg­töltötték a termet, hogy ki­szorítsák Korotics híveit. Jev­tusenko az utcán gyűjtötte össze a rá adott, személy­azonossági igazolványok szá­maival hitelesített szavazato­kat, s több mint 300 voksot tett le az elnök asztalára, aki zavarba jött, mert a je­lölések lebonyolítási rendjé­nek tanulmányozása közben ilyesmiről nem olvasott. Csikorog a választási gépe­zet, mutat rá Jevtusenko, s példaként említi azt is, hogy néhány neves tudós és mű­vész nem saját szövetsége szí­neiben vagy választói kör­zetekben indult, mert csak így válhatott jelöltté. Han­goztatja, hogy a választások­ról csak a végeredmények (március 26.) után lehet ki­állítani a bizonyítványt. A Moszkvoszkije No­vosztyi hasábjain sok­kal indulatosabban szá­mol be a költő egy ren­dezvényről, amely a kon- zervatizmus jegyében zajlott le, s ahol a résztvevők an­tiszemita jelszavakat han­goztattak. Az „Oroszország hangjai és színei” című ren­dezvény keretében a Moszk­va, a Molodaja Gvargyija és a Roman-Gazeta (Regényúj­ság) szerkesztői találkoztak az olvasókkal. (Az első két lap a pánorosz, konzervatív, népies vonal támogatója.) A Pamjaty (Emlékezet) nevű mozgalom tagjai a találko­zón vörös lobogót lengettek, rajta sarló és kalapács he­lyett Sárkányölő Szent György. Annak idején az orosz hősök kezében a haza védelmének, a hírhedt feke­teszázak kezében pedig a programoknak volt a jelképe az őt ábrázoló zászló. „Igent a nemzeti hazaíiságra, ne­met a hazátlan kozmopolitiz- musra” — ezt a jelszót hir­dették a pamjatyosok (kö­zöttük valamennyi korosz­tály képviselői), s a legyő­zendők között említették az átalakítás élvonalába tarto­zó Ogonyokat, a Znamját és a Moszkovszkije Novosztyit. A Molodaja Gvargyija főszer­kesztőhelyettese pedig (mi­lyen fintora a' sorsnak, hogy őt is Gorbacsovnak hívják) pontosan felsorolta, hogy hány zsidó nemzetiségű aka­démikus, író, diplomás van a Szovjetunióban. A rendez­vény idején Korotics éppen Amerikában vendégeskedett, s a részvevők ordítva követel­ték, hogy akadályozzák meg hazatérését. Jevtusenko végezetül ke­serűen jegyzi meg, hogy mi­közben amerikai filmesek és szovjet kollégáik a „másik­ról” kialakított ellenségkép szertefoszlatását szorgalmaz­zák, addig egyesek, a jelek szerint, még saját honfitársaik esetében sem készek erre. Nem feledhetjük, írja a köl­tő, hogy az igazi nemzeti adottságokhoz az emberi jó­ság és a vendégszeretet is hozzátartozik. Az igazi ha- zafiság Puskiné és Tolsztojé. A nép ezt az utat követi, de erről megfeledkeznek azok, akik az orosz hazafiság ne­vében hamis vészharangot kongatnak. MTI—Panoráma A virágai vele maradiak...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents