Nógrád, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
MŰVÉSZET Cserépkályhák hangulata A banki Trcnylk András házi műhelyéből 1979-től kerülnek ki az elmúlt korok hangulatát sugárzó cserépkályhák. A könyvekből, folyó- iratokból és a saját kárán megtanult mesterség mára ismertté tette nevét, munkáit. A manufakturális körülmények között készülő cserépkályhák a határainkon tál, ausztriai lakásokban is ontják a meleget Bertcze Péter képriportja Rajtunk múlik-e, hol születtünk, falun-e, ahol — mondjuk — fecskefészek van az eresz alatt, sőt. bizonyos védett zugokban árvalány- haj terem, nagyvárosban-e, ahol inkább csak szüjke balkáni gerlék és szapora verebek röpdösnek a zárt udvarok ecetfái körül. Nem rajtunk múlik. Tehát szégyellni kell-e a helyet, ahol megláttuk a napvilágot, vagy ellenkezőleg, büszkélkednünk kell vele? Afelé hajlok,, elegendő, ha vállaljuk. Mindezt csupán azért bocsátottam előre, mert a mostani mind fülsiketítőbbé váló verbalizmusban, az egyébként nagyon is szükséges azonosságkeresés itt-ott már egyáltalán nem szent dühében mintha ismét a végletesség jelei mutatkoznának. Mind a történelmünk, mind a jelen helyzetünk és jövőbeni reményeink megítélésében mind kevesebb a józanságra való hajlam, s miközben európai civilizációra hivatkozunk, esetenként már- már újra ordassá váló indulataink nem európaiak, már ami az európaiságból a humanizmust illeti'. Ez nagy veszélyéket rejt magában s ezeket a jövő érdekében jó lenne elkerülni. Amikor azt mondom, elegendő, ha vállaljuk a szőkébb hazát s benne természetesen a tágabbat, akkor arra gondolok, hogy ez egyúttal a hazában élők sorsának vállalása mindenekelőtt a mainál jóval erőteljesebb társadalmi szolidaritás, a tolerancia jegyében. Ez ki. nék-kinek egyéni felelőssége, ami alól nem lehet kibújni. Csak ebben az értelemben fogadom el és értékelem a lokálpatriotizmust is, mint fogalmat és magatartást mind az életben, mind a művészetekben. Ez utóbbiakkal kapcsolatban pedig még azt is megjegyzem, csak akkor, ha ez a tiszteletre méltó érzület esztétikai minőségben jelentkezik. E nélkül nevetségessé és korlátoltsággá silányulhat a szőkébb haza szerete- tének önmagában nemes érzülete is, legföljebb az aránytévesztés és léptékvesztés elkedvetlenítő ténye marad. Mindezt azért bocsátottam előre, mert egy nógrádi lokálpatriótáról, a Balassagyarmaton éle Réti Zoltán festőművészről van szó, akinek nagyszabású kiállítása most a Hatvani Galériában látható, annak emeleti termében, míg a földszinti teremben a Békéscsabán élő Várkonyi János festőművész tárlata tékinthető meg egv időben. Réti Zoltán vallomása így hangzik: „Azt mondják rólam: hogy lokálpatrióta vagyok. Én ezt vállalom, de úgy, hogy azért szeretek utazni, szeretek kitekinteni a nagyvilágba — viszont itthon érzem magam a legjobban. Szeretném megmutatni, hogy milyen szép az élét, milyen nagy dolog masa az a tény, hogy élünk. Ügv érzem, nem kell szégyellni azt, hogy szép a virágzó fa, szépek g fiatalok és az öregek, csodálatos dolog a tiszta víz és a kék ég. Sőt minél többször mondani kell magunknak is. Mert akkor talán jobban fogjuk világunkat félteni. Talán jobban fogunk rá vigyázni.” Én teszem hozzá. hogy ezek a halk mondatok roppant nagy időszerűséggel bírnák túlságosan is hangos világunkban, midőn valós és vélt sérelmeink indulatkitörései közepette hajlamosak vagyunk végképp megfeledkezni az élét egyszeri csodájáról, benne a szépség és a csönd semmivel sem pótolható szerepéről, az életszeretet változatlanul érvényes — ha nem is hangoztatott — megtartó erejéről. Az igazi művészet mindig életszeretö s mert az, egyszersmind emberszerető. Réti Zoltán azok közé tartozik, akik belső arányérzékkel rendelkeznek, ennek jegyében lemondanak az emberiségszeretet gyakran divatos gyakorlásáról, ami voltaképpen nem jár túlságosan nagy erőfeszítéssel. Ö a nehezebb utat választja, az emberiséget az egyes emberben. a konkrét nógrádi emberben próbálja szeretni, történelmével, hétköznapi tájaival egyetemben. Magam részéről nem hiszek abban, hogy minden embert lehet és kell szeretni, túlságosan is sok hétköznapi gyűlölködéssel és gya- lázkodással találkozom a „szelíd” nógrádi tájakon is, ahol az előítéletesség is gyakran megérint. Azt sem hiszem, hogy — teszem azt — Balassagyarmaton csupa angyal jár-kel az utcákon. Gondolom, ezt Réti Zoltán sem hiszi. Mindazonáltal elfogadom azt az attitűdöt, hogy éppen ezért van szűk. ség arra, hogy művészetében fölmutassa a jót és a szépet az emberben. Ez adja festészetének tartalmát. amit egyébként nemcsak idehaza, hanem például London és Tokió galériáiban is értékelnek festészetének kedvelői. Elsősorban azt a meghittséget, ami a művészet, a helyi táj lágyan hullámzó lényegi szépségéhez, benne az itt élők fölvillantott sorsához fűzi. Hogy az effajta regionalitás nem helyi érdekű, hanem általános érvényű, az Réti Zoltán művészi kifejező erejének, benne sajátos kompozíciós megoldásainak, nem utolsósorban ragyogó kolorizmusának köszönhető. A Moldvay Győző által kitűnően igazgatott Hatvani Galéria népes és — úgy tetszik — ragaszkodó műértő közönsége heteken át gyönyörködhet a művész meghitt, árnyalatokban gazdag meggyőző képi világában, amiben kitüntetett szerepe van a" légiességnék, a lebegő líraiságnák, ám különösen Madách Imre műveivel kapcsolatban a töprengő, intenzív gondolkodásnak, sőt, a drámának is. Az olajképek, köztük például az Árvalány. haj, a Tavasz, Az Ipoly mellett, az Egy ház a dombon elsősorban finom jelképisé- gíikkel ragadnak meg. A galéria közörfeége különösen szerencsés helyzetben van a „Madách-akvarellek- kel” kapcsolatban. Együtt tekintheti meg Az ember tragédiája, illetve a Mózes című művekhez készített víz- festménysorozatot. A Tragédiából csaknem a teljes sorozatot állították ki, 21 lapot, a Mózes pedig teljes sorozat, itt látható először mind a 16 lap. Ez utóbb] a Mózes színpadi bemutatójának 100. évfoi'dulójára, 1988- ra készült el, részben ' bemutatták tavaly Budapesten a Nemzeti Színházban. A magyar irodalom e két hatalmas müve szerves egységet képez, ez különösen nyilvánvaló Hatvanban, Réti Zoltán akvarelljeit szemlélve. Természetesen, nem illusztrációkról van szó. E két mű Réti Zoltán számára alkalmat jelentett arra, hogy elmondja napjainkban is időszerű gondolatait a világról, a történelemről, a lét alapvető kérdéseiről, életről, halálról, szerelemről, sorsvállalásról, szakadatlan küzdelemről, egyátalán a létezés értelméről, saját életútjának tapasztalatai szerint. Ez a két akvarellsorozat a művész munkásságán belül mintegy az élet értelmét összefoglaló vizuális vallomásnak számít, annak minden édességével és keserűségével egyetemben. E. T. Beszélő tájak Mont Boda az Ántarktiszon ...Egy érsekvadkerti egykori parasztfiúból hegyet neveztek el jó néhány évvel ezelőtt az Ántarktiszon a hálás ausztrálok. A tényszerű közlés — belátom — majdhogynem képtelenségnek tűnik, de van tovább is. Hiteles források hiteles, Antarktikát járt szerzői nyomán állítja jó tizenegy évvel ezelőtt írt könyvében (Ausztrália, Óceánia, Antarktisz — Gondolat) Balázs Dénes, hogy Titkos Ervin meteorológus volt az első magyar ember, aki lábát a déli jégmezőre tette, s aki egy évet töltött a Mirnij ku- tatóállomáson. öt követte a munkában Hirling György, s a többi magyar: Barát József, Rockenbauer Pál, Szabados Tamás és a televízióból ismert Vissy Károly meteorológus. Titkos Ervin 1964-ben járt elsőként a sarkon — dr. Boda János éppen öt évvel előzte meg, 1959-ben hajózott be az ausztrál fővárosban egy kétezerkétszáz tonnás dán hajóra, hogy viszonylag rövid utazás és egy heti kihajózás után orvosként egy évet szolgáljon a Casey (Wilkes) ausztrál állomáson. S hogy azután még néhányszor ugyanezt tegye... /////z/////////////// Amikor Ersekvadkerten dr. Boda Jánossal találkozhattam a legmelegebb nyár volt. A gyarmati jó barát, Boda doktor gyerekkori jó pajtása Réti Zoltán festőművész vitt hatalmas kánikulában lehúzott ablakú Trabantján s most január—februárban, amikor végre sort keríthetek erre a találkozásra az An- tarktiszon „dúl” a nyár, alig negyven fok (mínuszban) a hőmérséklet. Nem az elsőbbség kérdése az igazán érdekes mindebben, hiszen Boda János szerint már ő előtte egy évvel, tehát 1958-ban is élt ott magyar származású orvos, «aki „mellesleg” gróf volt és meteorológusként vállalt munkát, talán hogy beigazolja „a magyar ember akkor is megél a jég hátán, ha történetesen gróf és ráadásul még orvos is...” __ Boda János rövid időt töltött itthon, Vadkerten a nyáron, utazott is tovább Bécsbe egy nemzetközi órvoskong- resszusra; ebben az időben sikerült találkoznunk, hála a jó barátnak. Raktak ők kévét nyaranta gyerekkorukban s Boda János első „nagy útjai” kerékpáron, szembe- szélben nőttek, amikor Vadkertről naponta bejárt biciklivel az ipolySEögi vasútállomáshoz, hogy a vonattal aztán a gyarmati gimnáziumba is eljusson. S aztán a keservesen (körülményeiben) eltöltött egyetemi évek Pesten, s aztán újra a keservesen (kihasználtan) végzett kórházi munka s „a lehetőség, ami soha előtte nem volt” — utazás útlevél nélkül. Ausztráliában azokban az években szó szerint talán lasz- szóval fogták az embert, aligha volt tudatos, hogy éppen odakerült, de ez sem igazán fontos ma már. Tábor ott is, munka egy gyárban és néhány magyar ismerős, egy gyógyszerész például, aki vele együtt volt vegyész- asszisztens egy nagy amerikai cégnél, s aki már mást azután nem is csinált életében, most ment nyugdíjba nemrég. Heti 14 font kereset, amiből hetente egyet megtakaríthatott és a szorgalmas nyelvtanulás, az akarat. A belső újabb nagy távolság, amit leküzdeni talán mindennél nehezebb volt, de ami nélkül szinte semmi az ember. Nincsenek újabb távlatai, amelyeket majd be lehet járni, de heti egy font. s havi négy „megtakarítás?” A helybeli hetilapban olvasta aztán egyik hét végén — antarktiszi szolgálatra tudományos expedícióhoz orvost keresnek. Dr. Boda diplomájára ott addig nem volt kíváncsi senki, neki újabb hét évébe tellett, hogy az új diplomáját megszerezze — újabb fantasztikus távolságokat bejárva az akarat terepein. S akkor már kétszeresen is elvégezte az egyetemet. A déli-sarki expedíció is éppen ebben segíthette, hiszen a felajánlott fizetés évi 1200 font és nem ragaszkodtak ahhoz, hogy a diplomát bemutassa. Nem az volt ugyanis a fontos, hanem a képesség, s nyilván a kiválasztáskor is tapasztalható akaraterő, a nyugodtság, a komoly fizikum, az olvasás mint hobbi, amiről a kiválasztó interjúban tudta meg maga is. hogy hobbi... Addig „csak” olvasott, sakkozott. .. Mit ne mondjak, ha én vagyok a kiszűrést végző szakember, én is Bodát választom a sok jelentkező közül. Egy hétig írta, tisztázta újra, mert segítséget a nyelvben nem kapott, azt a kérvényt, amit erre a munkára beadott. Az egyetlen feltétel maradt — ki kzll vetetni a vakbelét, de ennek is története van, mármint a szigorú „orvosmetszésnek”. Volt egy — feltehetően angol — orvos, aki amikor meglátta a jéghegyeket, hasfájást kapott. A haditengerészet egyik hajója ment érte, vakbélgyulladással operálták a fővárosban, onnan a szigorú előírás az orvos előzetes műtősére. Az ausztráloknak három állomása van az Antarkti- szon. Másoknak több is, de még Chile is tart fenn kutatóbázist. összesen vagy tíz ország érdekelt. A Déli-sarkot magát az amerikaiak foglalják el, a szovjet Mirnij és a Vosztok amúgy az Antarktika keleti széle felé az ausztrál Mawson és a Casey (korábban ez volt az amerikai Wilkes, negyven- millió dollárért épült ötvenhatban, átadták az ausztráloknak, akik Caseyről, kedvelt külügyminiszterükről nevezték el), tehát a szovjetek a két ausztrál állomás között helyezkednek el. Amikor ötvenkilencben Boda János vakbél nélküli — és még diploma nélküli — orvos, a Caseyre megérkezett, húszán voltak kutatók, ö felügyelt az élelmezésükre, a cigaretta-, cukorka-, csokoládéadagolásukra, de az ő feledata volt az egészség- ügyi és nyilván mentálhi- giéniás megfigyelése is a csoportnak. övé a felelősség is mindazért, ami akár emberi gyengeségből megzavarhatta volna a komoly tudományos munkát. Ha meggondoljuk — a hőskor is éppen ez volt. Azután, hogy a drámai küzdelmek, a felfedezések lezajlottak. Az ötvenes években kezdődtek ugyanis az első hosszabb időre telepített megfigyelések, akkor épültek az első állomások. Ahova dr. Boda került, a Caseyre — az is mindössze hároméves volt akkor! S már őt is megelőzte egy magyar! Igaz is, miért tudnának erről az itthoniak? /yy>. ///////////////// Betegség, sőt haláleset is, idegösszeroppanásos beteg, mínusz hetvenhét fok, novemberi fények, bezártság, jég mindenütt. Hol van az a pont és az ember a vadkerti illatos kévéktől? A sugaras nyaraktól, az Ipoly- ról induló széltől, hol van mindez attól, ami az emberben itthon ismerős? Többször visszatért az An- tarktiszra, az ausztrálok a szolgálatért elismerő éremmel tüntették ki a vadkerti cjrvost és az egyik csúcsot elnevezték hálából Mont Bodának. Magyar állampolgárnak lehetett Titkos az első, de hegyet a mi magyar Bodánkról neveznek az Antartktikám. T. Pataki László A vállalás időszerűsége Réti Zoltán kiállítása a Hatvani Galériában
