Nógrád, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-03 / 288. szám
NÓGRÁDI TÁJAKON... ( telexen Érkezett. .. VAN SZÁMOS UTCA • •• Levél a bakancsosoktól Gazdag-e a Fáradt Vándor? Megyek a hosszú utcán. A rampa után, a zagyvái rakodónál, ahol az acélgyári iparvágány ma is átszeli a Fő utcát, kezdődik a Fülelői utca, földbe süppedt vagy még hajdani lehetősségre emlékeztető homlokzatú házai rég belesük étűitek a forgalomba, a porba és szemétbe. A Cserháti malom vakolata málladozik, a Polk vendéglőt most Besztercének hívják, ezt megfelelően kar- ten tartják, a régi lakta- 'nya épületei oktatási és egész, ségügyi célokat szolgálnak, szomszédságukban Báthori István szobrát, amelynek jel. képi tartalma is folyamatosan változik az időben, lassan, de biztosan falogatja az évszakok váltakozása s főként a szenyezett levegő. Itt fordulok be a mai Vörös Hadsereg útról a Kucord és a Hamuhegy közé beszorult lakótelepi kockaház felé, ahol lakom. A telepet Napsugárnak hívják. A kis lakás ablaka a Hamuhegy ne néz, ami már Szabó Zoltánt is úgy megragadta, miként a harmincas évek végén megírta a Cifra nyomorúságban. Jelképnek érezte. „Salgótarján jelene körülbelül úgy takarja el a múltját, ahogyan a salakhegy takarja el a várromot” — jegyezte meg. A település hétköznapi történelméről elmélkedem. Ma már nem a salakhegy takarja el ezt a történelmet, hanem a mindenkori jelien. S miután Salgótarján az a város, amely új korszakában sem született, hanem készült, főként a hatvanas években kezdődött s mára már hanyatló építkezési lendületében, ez a népmozgások, be1 települések által i,s diktált ütem ismét lehetetlenné tette a szerves fejlődést. Szabó Zoltán annak idején pon. tosan leírta azt a szegregációs képletet, amely szeriint négy Salgótarján volt, a rimái, a bányai, az üveggyári és a Hirsch-gyári, valamint középen a főként zsidó kereskedők és kisiparosok városa s a patak belső szakaszán túl a viszonylag vékony, ám gondosan izolált városi köz- tisztviselői réteg úri telepe. Igazán jelentékeny szépirodalmi feldolgozás nem őrzi ezt a várost, csak a fo-- gyó régi tarjániak emlékezete. Én még csak ne teljes egészében hordom magamban e régi Tarján építészeti emlékét, mert hiszen ugyanott szálltam le a vonatról 1963 decemberében, mint korábban Szabó Zoltán. A történelmi korszakváltás persze jócskán szétszórta és átszervezte a város szociológiai képét, amiről az épületek, az utcák és terek nem közvetlenül beszéltek. Az „eredeti” szegregáció nyomai persze azóta is föllelhetőek, ám korántsem úgy meghatározóak, mint régen. A gyári és bányai városrészek vezetői, tisztviselői, műszaki értelmiségi rétege s nem utolsósorban munkássága szükségszerűen és alapvetően átalakult, csakúgy, mint a hajdani városi köztisztviselői réteg. A régi Tarján közepének zsidó lakosságát pedig csaknem maradéktalanul kiirtották, csak, a városból 1250 embert vagoní- roztaik be 1944-ben, a de- por tá lóv onatoik júni usban húztak ki Salgótarjánból, később alig pór tucat ember tért viasza közülük. A hajdani gettó szívében áll most az új városháza, a Nógrádi Sándorról elnevezett múzeum és a mozi, tábla nem emlékeztet arra, hol járunk. Napjaink új szegregációja pedig már szintén nem a régi Szabó Zoitán-i képlet szerint alakul, mindinkább az anyagi javak megszerzése szempontjából kedvező helyzetben lévők, vagy az ezt nél. külözők „tömörülései” jellemzik, nem csupán a munkahely. Előbbi — foglalkozás szerint nem homogén — csoport főként a mai városközponttól távolabb települ1. A várostörténeti tájékozódási pontok szempontjából is jelentős utcanevek szintén nem igazítják el az újabb nemzedékeket s a látogatókat. Az utcanévadájs az elmúlt évtizedekben rendkívül eklektikus gyakorlat szerint történt, az ideológiai és a politikát gondolkodás bizonyos szempontból változékony gyakorlatát követte, nem is annyira a spontaneitásét. Van számos utca, amelynek neve pár évtized alatt négyszar-ötször is változott. ami nem az életmód, mint inkább a napi „igény” szerint történt úgyszólván napjainkig. Márpedig a települések utcaelnevezése ennél többet jelent. Kifejezi az ember viszonyát a világhoz, bizonyos értelemben még jellemére is utal. Például, ha olyan a város, hogy szereti a természetet, akkor ezekre a terme, szett, földrajzi körülményekre is figyelemmel tud lenni. Legalább három fő csoportba lehet sorolni az utcanévadási gyakorlatot. Ezek szerint az utcanév természeti jelenségekre, geográfiai tájékozódásra, foglalkozásra (az adott településre jellemző foglalkoztatásra), vagy neves személyiségekre utalhat. Egyik esetben sem öncélú elnevezésről van szó, hanem a névadás mindig viszonylatrendszert, tradíciót fejez ki, készséget arra, hogyan akarja — és tudja — a település önmagát megőrizni és megmutatni! Salgótarján történetében, az utcák korábbi elnevezéseiben ez a szándék pontosan érzékelhető volt. Így a hajdani község fejlődése is nyomon követhető nemcsak az út- és utcahálózat növekedésén, hanem a névadáson keresztül is. A Salgótarján története című, 1972-ben kiadott városmonográfia szerint először 1888-ban nevezték el az utcákat, ekkor még csak két tér és kilenc utca volt: Fő út, Iskola köz, Papberke köz, Meszesalja utca, Vásártér köz, Zemlinszky tér, Posta utca, Pécskő utca, Karancs utca, Temető utca, Vásártér. Pár évre rá, 1895- ben a község már nemcsak a neveket, hanem az utcák hosszát, a terek méretét js kimutatta, így pontos vázunk van a századvég utcahálózatáról, térszerkezetéről. Ebben az első világháborúig nem is történt lényeges változás. Utána annál inkább. A Munka című Salgótarjánban megjelenő lap 1927. december 24-i számában ad teljesen részletes tájékoztatásit a város utcáinak elnevezéséről és a házaknak házszámokkal való ellátásáról. Ezek a nevek — kevés változással — 1945-ig éltek, a történelmi korszakhatárt viszont a lehetségesnél kevesebb élte túl. Megjegyzendő, hogy legalább két olyan korszak volt, amikor az utcanevek nagyon is ki voltak téve a történelmi változásoknak. A két háború között az adott ideológiai gondolkodás az utca- elnevezésekben is tetten érhető volt. Ellenkező végletként megjelent ez a névadási gyakorlat 1945 után is. Sajnálatos módon, az aktuális politikai szituációkban a tradíciók szétrombolásá- vaJ történtek az elnevezések. Ezekben az időkben az utcaneveket, ezeket a sajátos történelmi eligazító pontokat megszüntették. Márpedig kár a régi tradicionális nevekért, mart ha ezek eltűnnek,' akkor vállalható tradíciók tűnnek el, végső soron eltűnik a történelem. A város fejlődésével összhangba kellene hozni az utcanévadás gyakorlatát. Ennek érdekében a múzeum már 1982-ben lajstromba szedte a régi utcaneveket, amelyek ma is használhatók. s elküldte a városi tanács vezetésének azzal a céllal, hogy amit tud, hasznosítson belőle főként az új telepek létrehozásakor. E szándéknak eddig kevés nyomát lehet érzékelni. Változatlanul olyan utcanevek között járunk, amelyek társadalom- és művelődésitörténeti, valamint egyéb háttere meglehetősen általános. Többségükből ritkán derül ki, hogy hol is élünk valójában, milyen történelmi múlt van mögöttünk, hol helyezkedünk el az • országban, esetleg Európának ezen régiójában. Márpedig valahol bizonyára vagyunk, konkrétan is. nemcsak általában. Az utcanév konkrét. Van számos utca Salgótarjánban is, nemcsak Huszka Jenő operettjében. Hogy is hívják? Tóth Elemér Hosszú az út a megyeszékhelytől! Romhányig, az útonjárónak van ideje eltörődni. Mi sem természetesebb hát, hogy odaérve a fáradt vándor a Fáradt Vándor panzióba térjen be kicsinyke ejtőzködésre. Be kell azért ismernem, nem pusztán a pihenési vágy hajtott ide. Zsebemben egy levél, melyben a budapesti Üttörő Bakancsos Sportkör — a Cserhát vándortábor útvonalát járva, s betérve a panzióba —, ezeket a sorokat örökítette meg: „Többéves vándortá- boros tapasztalat alapján állíthatjuk, hogy ilyen szolgálatkészen és rugalmasan a gyerekek étkeztetéséhez — méghozzá vendéglátási főidényben — más vendéglátóegység, még nem állt hozzá.” Zsebemben a levél, bennem a kíváncsiság: egy év alatt ugyan mire jutott a romhányi magánvállalkozás? Kávét, s egy csomag cigarettát kérek. A gőzölgő ital pillanatok alatt az asztalon, ám a füstölnivalóval baj van: — Kifogytunk belőle, csak márkásat tudok adni, száz forintba kerül — mentegetőzik Csitáry Jenő, akiiben később az egyik tulajdonost ismerem meg. — De, ha elfogad a kávé mellé egy szálat az enyémből... Jólesik a figyelmesség. A kávé sem pusztán szívvel készült, s tetszik a hely is. Ropogós, friiss abrosz az asztalokon, igényes a berendezés. A saroikasztalnál német vadászok pcharaznaic, anyanyelvükön szól hozzájuk a fiatal tulajdonos. A kerá- miagyárban dolgozó olasz szerelőkkel „taljánul” társalog, egy keveset angolul is tud. Mindezt, s a kulturált vendéglátás fortélyait a budapesti Royal Szállóban tanulta. A konyhában egy legéndi legény, Kollár János sürögAz iskolások esztétikai nevelésének számtalan módja létezik. Minden alkalmat meg . kell ragadni, hogy a gyerekek világosabban felismerjék az értékeket. A fiatalkori hatások semmiforog. Főzi a babgulyást és a pacalt, az étlapon szereplő többi étek frissensült. Ezért is rajta a nyomtatott figyelmeztetés: „Ételeinket, (ha lassan is, de) frissen készítjük, ezért szíves türelmüket kérjük.” Gondolom, érdemes kicsit várni, mert a Vándor ételajánlatai közt ilyesmiket olvasok: csikóspecsenye, töltött csirkemell rántva, töltött sonka vajas kukoricával, vegyes rostonsült, vándortál kettőnknek. Az ételnevek alatt rövid magyarázat, miből, hogyan készülnek a faiatok. — Elavult már az étlap, unja, aki gyakran idejár — mondja Csitáry Jenő. — Hamarosan újat készítünk. A Fáradt Vándor egyébként OTP-kölcsönből, saját erőből, saját és kalákamun- kával készült. Az alapásástól a nyitásig másfél esztendő telt el. Bár, minden beruházásunk ilyen' gyors lenne! Igaz, miár az építkezéskor feljelentették a két fiatalembert: kocsmát csinálnak karnyújtásnyira a Gránittól és a kerámiagyártól! vei sem pótolhatók. Érzékenyebbek a . gyerekek, ilyenkor jobban befogadják a szépet. A legideálisabb megoldás, ha az iskolába visszük a művészeteket. irigyek, meg különben is azt hiszik, hatalmas összegek forognák a kezünkben. — S, nem így van? — Nem sírok, megélünk. De jövedelmiünkből még mindig sóikat kéll költeni a házra. Az emeleti hat. szoba ma sem elég lakályos. Csupasziak a falak, nem mindegyikben van tévé. Azt akarjuk, hogy szállóvendégeink jól érezzék jtt magukat! S, nem panaszként mondom, de tény: ebben a szakmában, ha valamire jutni akar az ember, sokat kell talpalni. Én huszonnyolc évesen már lúdtalpbetétet hordok. A községben egyébként örülnek, hogy megnyitották a panziót Végre egy valóban kultúrált hely, ahová jó szívvel léphet be az ember! Volt, aki azt mondta: ha újra megnyílik a gyári konyha, s ott főznek majd az iskolásoknak, nem a panzióban, a két vándor lehúzhatja a rolót. Lehet, hogy' lehúzza, lehet, hogy nem. Minden vállalkozás magában hordozza a kockázatot. Ezt a két panziós, Csitáry Jenő és Tóth Sándor is tudja. Felismerték ezt Mátra- terenyén is az általános iskolában, s létrehozták az iskolagalériát. Elsőként Lo- sonczy Ildikó zománckép- kiállítását láthatják a gyerekek. A falon tizenkét alkotás látható. A kompozíciók túlnyomó többségén a sötét dominál. Mindössze négyen virít fehér háttér. A sötét alap nem okoz egyhangúságot. A művész nagyszerű érzékkel kerüli el ezt a csapdát. Nem erőlteti a monoton megfogalmazást, számtalan színárnyalattal teszi gazdagabbá a képeket. Példa erre a Szfinx, amelyen zöld háttérrel, sárga virág ragyog. A Meditáció II. című alkotás fekete alapját oldja a sárga és a vörös szín. Az Anya gyermekével talán a legjobb munka. Itt az alak fekete, míg a többi részlet mélyzöld. Az iskolagaléria kiállítássorozata nem szakad meg ezzel a tárlattal. Legközelebb más műfajjal ismerkedhetnek meg a gyerekek. Varga István fotóiból nyílik bemutató a közeljövőben. Ádám Tamás Losonczy Ildikó zománcképeit csodálják a fiatalok — Nem baj — legyint a Délelőtti pillanatkép a Fáradt Vándorban Fotó: Rigó Tibor Iskolagaléria Máiraierenijén
