Nógrád, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-12 / 270. szám
NÓGRÁDI TÁJAKON... L^ij TELEXEN ERKEZETT... November 15-ig Madách-pályázat Még mindig, pontosabban november 15-ig lehet pályaművet küldeni a Madách- pályázatra. Mint korábban már hírüladtuk, a Nógrád Megyei Tanács VB. művelődési osztálya, és a Palócföld szerkesztősége 1988-ra is meghirdette ezt a pályázatot a szocialista szellemű alkotómunka ösztönzésére. Olyan, eddig nem publikált, máshol egyidőben be nem nyújtott művekkel lehet nevezni, amelyek elkötelezetten, elmélyült szakmai igénnyel mutatják be mai valóságunk közérdekűén időszerű kérdéseit, illetőleg, amelyek Madách Imre korára, életére, életművére, annak utóéletére vonatkozó új gondolat- lanyagot, adalékot tartalmaznak. A jeligés pályamunkákat, három gépelt példányban lehet benyújtani november közepéig a Palócföld szerkesztőségének címére (3100 Salgótarján, Arany János út 21.). A lezárt borítékban mellékelni kell a jelige feloldását. Pályázni lehet szociográfia, irodalmi riport, esszé, tanulmány, valamint vers és széppróza kategóriákban. Eredményhirdetésre 1989 januárjában kerül sor a Madách-ünnepség keretéiben. Az első közlés jogát a Palócföld című folyóirat tartja fenn. A pályamunkák egyébként már folyamatosan érkeznek a folyóirat szerkesztőségébe. A korábbi évek tapasztalata szerint alkalmanként mintegy száz pályázó vesz részt az összes kategóriában. Legnépesebb a vers. Az utóbbi években némileg csökkent a szociográfia, ami úgy látszik, idén ismét emelkedik. Kevesebb az esszé és a tanulmány, de ezek mindig igen magas színvonalúak. A díjazottak között a korábbi tapasztalat szerint mindig van nógrádi szerző s ez örvendetes. A Madách-pályázattal kapcsolatban érdemes emlékeztetni arra is, hogy a nyolcvanas évek elejétől feltűntek e pályázaton a szlovákiai magyar irodalom képviselői is, akik több alkalommal pályadíjat is nyertek. Helyi viszonylatban nagy múltú pályzatról van szó, az eddigi résztvevők névsorából szinte felrajzolható az ország térképe, a pályázók ugyanis távolról sem csak az észak-magyarországi régióból kerülnek ki. Évről évre feltűnnek tehetséges kezdők, köztük egy- egy megyei alkotó, aki számára az országos jellegű megméretés önmagában is nagy haszonnal járhat, miként azt a korábbi esztendők tapasztalatai már bizonyították is. Megifjodik a Csongor, a Csobánc Védett téli szállásukra, a siófoki kikötőbe vonultak a balatoni személyhajók. A kompok még, óránként fordulva, napi tíz oda-vissza járatot tesznek meg Szántód és Tiha.ny-rév között, így bár még nem végleges, de máris forgalmi rekordot mutat a MAHART Balatoni Hajózási Leányvállalat idei statisztikája: eddig négy- millió-százötvennyolcezer utast és hatszázhuszon- négyezer járművet szállítottak. A holtszezont ezúttal sem pihenéssel, hanem a hajók felújításával, karbantartásával töltik a hajósok. A leányvállalat új üzletpolitikájához igazodva — miszerint a vízi szállítást egyre inkább idegenforgalmi szolgáltatássá igyekeznek fejleszteni — jelenleg két „nosztalgiahajón” dolgoznak; a Csongor és a Csobánc — mindkettő elmúlt hatvanesztendős — a jövő szezonban régi szépségében, kirándulóhajóként áll forgalomba. A Csobánc héjlemeze teljes egészében megérett a cserére. Birinke, a társközség Gyerekek toszkán oszlopok között Az olaszos derű, ami ide- illően körül tudná lengeni a toszkán oszlopokat a borsos- berényi-birinkei kúriaóvoda bejáratánál, csak nem akar előkerülni. Ezzel szemben több a gond, mint amennyi várható lenne nyolcvannyolc őszén a műemlékjellegű épületben elhelyezett, herényi, horpácsi és pusztaberki gyerekek között. A volt Tihanyi—Mocsáry- féle kúria (az állam tulajdona, kezelője az orosz! tanács) ugyanis rogyadozik. Mondhattam volna ezt szebben, körültekintőbben — árnyaltabban — a kúria oszlopokkal szegélyezett, fedett folyosójának mennyezetéből akkor is kilátszanának a szúette korhadó gerendák, azok, amik a tetőt tartják és akkor is fellátnék innen lentről a homályba buíkolt padlásra. S Garai Ervinné óvodavezető-helyettes akkor sem lenne nyugodtabb, a megoldást sem látná jobban Varga László nagyoroszi tanácselnök, mint most. Hiszen hiába kezdtek volna itt kúriaóvodát renoválni, akármilyen nagy erővel a tavasz- szal (mert elkezdték a ga- messzel valamennyire), a teljes felújítás már nem kerülhető el, úgy tűnik. Ahhoz pedig műemléki hitelesség és sok pénz kell! Kínosan mosolyog mindenki, akivel az ember szót vált arról — mi hová tartozik Borsosberényben, ebben a nagy történelmi múltú és számos máig nem eléggé feltárt történeti értéket, hagyományt őrző Börzsöny alatti községben. Egyedül a gondok tartoznak ide s persze a nem csekélyke eredmények, amelyeket például a településfejlesztési hozzájárulás segítségével megoldottak, elértek: az iskola felújítása és bővítése nagyszerűen sikerült. Sőt, a község történetében először tornaterme is van az iskolának, ami nem csekélység, — jól halad, ha nem is minden gond nélkül, a vízhálózat fektetése egy gödi cég kivitelezésében, bár, az meg ugyancsak nagy kérdés, hogy a feltúrt utcarészek helyreállítása miként valósul meg jobb színvonalon, mint a felásás előtt volt, s, hogy gyakran hetekre állnak a vízzel telt árkok itt, meg ott Berényben az utcák vonalában. Jómagam óvodaközeli vízcsapnak néztem a minap az ott kétségtelenül fennálló tűzcsapot, de aztán mondták, hogy „éppen az óvoda előtt nincs kúthely, holott az óvoda kútvize erősen nitrátos”. De mi ehhez képest a rogyadozó Tihanyi— Mocsáry—magyar állam- tanácsi óvoda? Amelynek elkerülhetetlenné vált a statikai vizsgálata, de amelynek levélben! sürgetésére, Garai Ervinné jó ideje óta nem kapott választ... A „betagosodott” község képe ez: a tanács Nagyorosziban, a termelőszövetkezet (talán) Diósjenőn, az állami gazdaság kerületi központja Magyarnándorban, (Szügyben?), az iskola és óvoda egészen nyilvánvalóan? Orosziban, a Favorit Ipari Szövetkezet ugyancsak Orosziban székel. A legutolsó birtokos famíliának, a Mocsáryaknak, itt három kiemelkedő pontja, épülete volt régtől fogva ismert, ezek egyike a családhoz örökösödé'ssel került volt Tihanyi-kúria, amelyet 1826-ban építtetett Tihanyi Tamás klasszicista stílben. Azt azután még bővítették is, az 1880-as években, de ki tudja miért, a bővítést már a mi korunkban elbontották (eredetileg L alakú volt, a kúria), hogy azután a keleti oldalán hozzáépítsenek egy jellegtelen új részt, ami megvan persze ma is. Történt aztán némi külső vakolás talán a hetvenes években és újabban kisebb fol- tozgatás kívül a falon. Ott, ahol két csoportban több mint negyven gyerek él. A költségek is magasak, hiszen ezek között a vastag falak között állandóan járnak, üzemelnek a villanykályhák sokkal előbb kezdve a fűtést, mint máshol és sokkal tovább is fűtve a százados épületben. Másként nem lehetnek meg a legkisebbek. Jelenleg mégis ez a leginkább elmaradt pontja Borsosberénynek, ami önmagában is feltűnő egyszerre két oldalról is. Elsőbb a gyerekek. Semmiképpen nem túlzás az sem, hogy nincsenek igazán biztonságban. Aki megnézi a leszakadt fö- démű kúriafolyosót és ott szemügyre veszi a lentről is látható, korhadó, szúrágta „már csak a szentlélek tartja” állagú gerendázatot, feltehetően ugyanígy vélekedik és azonnal. Más kérdés, hogy ha valahonnan mégis előkerülne néhány millió, amibe a teljes felújítás, födémcsere (de előbb még az egyre késő statikai vizsgálat!) kerülne, hogy szóval akkor hova tennék a negyven-egynéhány gyereket? Megosztottságuk ellenére is szép sikereket értek el a herényiek, de önmaguk azért sem renoválhatnak itt, mert szigorú előírások kötik az építtetők kezét. Az a százezer forint, amit maga az óvoda egy felújítási pályázaton nyert — mire elég? T. P. L. Fotó: Bábel László Beszélő tájak Á háborúnak most van vége... Az emberben zúghatnak szirénák és ilyenkor a vér megdermed az erekben egy mentőautó sivításától. Hiába van béke. Amíg egyetlen emberben a szirénák felzúgnak éles rémületet keltve (a sejtek emlékeznek a háború, az ostrom poklára), addig nincs teljes béke. Amíg az emberben időnként tom- pán-konokul és megállíthatatlanul dübögnek a bombák, hiába kék az ég. De amikor már mindent bevallottunk, hogy miben, ki ellen és miért hibáztunk — akkor még ott a befe- jezetlenség okozta hiányérzet, a kérdés: van-e joga mindenkinek elsiratni azokat, akiket elvesztett? Elsi- ratnj és emlékezni, memen- tóként emlékművet emelni azokért, akik nem a fasiszta lágerekben, hanem a harctereken vesztették életüket egy hamis ügyért. Érettük szóltak tíz teljes percen át a szécsényi harangok éppen két hete a város temetőjében példás összefogással, népfrontos akarattal létrehozott második világháborús emlékmű ünnepi átadásának alkalmával. A háború számukra, és hozzátartozóik számára is, akkor és ott ért véget. Mert hazajöttek a férfiak, a fiúk. Antal Károly szécsényi honismereti patrióta kerek négy esztendőt áldozott életéből erre az ügyre. Nem tudni, közben mire gondolt, ő maga nem a szavak embere, inkább a kitartó munkáé, a kutatásé, a honismereti ügyek örök felpártolásáé, s néha még a szélmalomharcé is, ha úgy hozza a sors. Nem tudni, hallotta-e előre azt az eget tágító zúgást-bongást, amit Szécsény városának valamennyi messzehangzója egyszerre keltett lélekreptető időben közvetlenül mindenszentek és halottak napja előtt. Megőriztem egyik népfrontos „körözvényét”, amit még tavaly augusztusban küldött szét a megyében s amelyben arról értesít, hogy a Hazafias Népfront városi bizottsága mellett működő honismereti bizottság (javaslatára) tervbe vette a II. világháború szécsényi áldozatainak nevét megörökítő tábla elhelyezését.- * S aztán egy gyorsmérleg a kutatások eredményéről (azóta bűvült, kiegészült a lista, sőt, kiderült néhány áldozatnak véltről, hogy mégis él valahol!) arról, hogy hányán estek el a frontokon, a harcok alatt hányán haltak meg Szécsény- ben és hányán a háború utáni akna- és lőszerrobbanások következtében. A zsidó áldozatok nevét a szécsényi zsidótemetőben őrzi egy márványtábla. De akkor már három év munkájára tudott társaival együtt visszatekinteni, hiszen később is vagy tízen segítették a kutatást a teljes lista érdekében s hányán még később a kiteljesedés idejének utóbbi egy esztendejében! Az emlékművet Borik Albert tervezte, a kőtáblák Balya József munkái. Szécsény városa az első és eleddig az egyetlen nógrádi hely, ahol hatalmas összefogással az ügy egyre fokozódó erejű felpártolásával és az eredeti „táblaterveket” messze túllépő megvalósítással, egy valóban nagy-szabá- sú megemlékezéssel, jó időzítéssel második világháborús emlékművet adtak át a jelennek és a jövő nemzedékeinek. Az országos politika, amely egyebek között a a történészi objektivitást is minden módon segíti továbberősödni, Szécsényben példamutató helyi energiaként összpontosult egy eredeti szerényebb tervnél sokkal nagyobb szabású terv megvalósításában. De legfőképpen a helyi egyetaka- rásban ás cselekvésben. Helyénvaló talán'itt újraidézni (az És egyik, nyári számából) azt a néhány sort, amelyet a magyar katonák értékelésénél Irena Levcsen- ko, a Szovjetunió Hőse, író mondott: „...Figyelembe vettük:. hogy J944 őszén a hazájukat védték ellenünk, nem tudták, hogy mi nem hódító szándékkal lépünk szülő- földjükre. hanem a német megszállókat akarjuk Magyarországról kiverni”. De figyelembe vehető végtére az is, ami a szécsény; városi temető új emlékművéről valósággal lekiált a nevek garmadájával... Ádám Ferenc, a Bablenák, Horváthok és Józsák, Koplányik és iKo- vácsok, Oláhok, Oraveczek, Rádik. Radványik és Skodák, Szabók, Szigetiek, Sztrehók, Takácsok, Vargák nevével mondja az igazságot. Földművesek, cselédek, juhászok, borbélyok, kőművesek, ácsok, cipészek és asztalosok, bányászok és kereskedők húsz és ötven év között erejük teljében értelmetlenül valahol... Százhármán az emlékmű márványtáblájáról a harctereken, harmincketten itthon a harcok alatt, tizenheten már a harcok után és 198 zsidó, akiknek nevét egy másik márványtábla őrzi mementóként Szécsényben. De mondják, hogy tábla van máshol is — Varsányban, Pösténypusztán, Mátraszőlő- sön és talán több helyen a megyében, emlékmű is néhány már az országban. Mondanak mást is. Sokan a nagyszámú rokonok közül úgy érzik, hogy „újra itthon van az. aki elesett”. Akiről eddig legjobb esetben is egy hivatalos értesítőt őrzött a család. Most ott a neve a táblán, „itt van hát”. Két hete nem fogyott el a mécses, a gyertya, a láng a koszorúk elől. Két hete igazi béke honol Szécsényben. A családtagokat is számítva vagy ezer szécsényi-környéki érezheti ezt. Hatalmas-csendes erő. Mégis megragad még egy név az áldozati listán. Krafjt 'Waltere. Öt a németek lőtték agyon 1944. december hetedikén. Aztán tovább siklik a tekintetem a novemberi alkonyban a temető sarka felé, ahol sűrűsödő homályban kitöredező, rogyadozó keresztek-sírok két sora a többi németet őrzi már majdhogynem jeltelenül. A front előtt egy partizánrobbantás áldozatai. Az akció valahol Litke környékén történt, s jöhet-e idő, amikor szembe tudunk nézni velük is? Számomra az agyonlőtt Krafft Walter az összekötő a magyar, a német és az orosz kőműves között. De most a mieinkre emlékezünk örökké égő gyertyák fényénél. Megálltam a miinap a három fehér oszlop közé elhelyezett hatalmas kőtáblára emlékeztető és neveket, verseket (Antal Károly írta őket) őrző téglatest előtt. Néhány gyertyát, mécsest eloltott a hirtelen jött novemberi szél. Már mozdultam volna, amikor valaki a hátam mögül megelőzve sorra gyújtotta újra valamennyit. Középkorú asszony térdelt, mellette a bevásárlótáskája. Itt ő a névtelen. Egy azok közül, akiknek joga és kötelessége emlékezni az elesettekre. Az emlékművet megkoronázza az a kis harang, amelyen háborús szilánk ütött látható sebet. Varsány- ból való, Kiss Andor a költségvetési üzem vezetője hozta. Az emlékművet Jakabné Deli Mária szécsényi népfronttitkár adta át azon az emlékezetes vasárnapon; első nyilvános szereplésként énekelt az egyházi Erkel kórus, ott voltak a tervezők- kivitelezők, a helybeli Generál munkaközösség tagjai, iskolások, szövetkezetiek, háziiparosok, szécsényiek. És közben zengtek a harangok. T. Pataki László
