Nógrád, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-08 / 241. szám

NÓGRÁDI TÁJAKON... tZ^> TELEXEN ÉRKEZETT... <7^

Családtervezés vagy abortusz?

Az Egészségügyi Világ- szervezet (WHO) adatai szerint a világon évente mintegy 30 millió abortuszt hajtanak végre, s ebből a Szovjetunióban csaknem 8 milliót — tehát a világnépesség 5—6 százalékát kitevő országra jut a művi terhességmegszakításoknak több, mint egynegyede. Ez azonban csak a kórházban végzett beavatkozásokra vonatkozik; ehhez adódnak még az illegális abortuszok — számuk a hivatalosnak legalább 50, pesszimistább szakemberek szerint azonban 80—90 százaléka.

A szülőképes korú nők és a terhességmegszakítások aránya 2—4-szer magasabb, mint az európai szocialista országokban, s 6—10-szerese a fejlett nyugati országokénak. Minden száz, 15—20 év közötti nőre évente 30 abortusz jut, s húszéves korára mintegy 20 százalékuk már legalább egy beavatkozáson túlesett. Becslések szerint a városi nők 70—80 százaléka, s a vidékiek 90 százaléka (hivatalosan, vagy még gyakrabban illegálisan)

megszakíttatja első terhességét — ezeket a megdöbbentő adatokat a moszkvai Ogonyok című hetilap hozta nyilvánosságra.

Andrej Popov, az orvostudományok kandidátusa visz- szaemlékszik medikusévei feledhetetlen kórházi találkozásaira: 12—14 éves kis- . lányokat látott, amint iskolai egyenruhában, úttörő- nyakkendőben érkeztek a „különleges eseményre”.

A helyzet nem mindig volt ilyen tragikus, hiszen a szakemberek szerint a 20-as években a Szovjetunió a világ élvonalába tartozott a családtervezés terén. A terhességmegszakítások teljes tilalmát kimondó törvényt a polgárháború és az éhínség által megtizedelt országban 1936-ban vezettek be, s ezzel együtt lényegében megszűnt minden, a fogamzás- gátló eszközök kidolgozásával és elterjesztésével kapcsolatos tudományos és gyakorlati munka. Az abortusz- tilalom 1956-ban megszűnt ugyan, de még sokáig gyakorlatilag lehetetlen volt, s ma is igen nehéz fogamzás- gátló szerekhez és eszközökhöz jutni — bár használatuk soha nem volt tiltott. A Szovjetunió 1968-ban aláírtá a teheráni nemzetközi emberi jogi konferencián elfogadott nyilatkozatot,

amelynek egyik cikkelye kizárólag a szülőkre bízza a családtervezést — az ehhez szükséges segítséget viszont az elmúlt húsz évben sem biztosította az egészségügyi kormányzat.

Andrej Popov szerint a szovjet párok 80 százaléka vagy nem védekezik, vagy alacsony hatékonyságú, nehezen beszerezhető, esetenként a partnerek egészségére káros fogamzásgátlókat használ — nagyrészt olyanokat, mint amilyeneket a 30- as pvekben szedtek. Nem véletlen tehát, hogy a városokban a terhességek 50 százaléka, vidéken pedig csaknem 80 százaléka véletlen, nem kívánt — tehát legtöbbször abortuszhoz vezet. Az ellátás megoldatlanságát mutatja, hogy például az Orosz SZSZSZK -ban 1980— 1982 között (3 év alatt!) száz szülőképes korú nőre 5 doboz fogamzásgátló tabletta, 3 spirál és 450 darab óvszer jutott — ez átszámítva azt jelenti, hogy a pároknak alig tíz százaléka tudott többé-kevésbé korszerű módszerrel védekezni a nem kívánt terhesség ellen. Hát a többi 90 százalék? Nem véletlen, hogy még a moszkvai nők egynegyede is inkább elviseli időnként az abortusszal járó procedúrát, mint a kényelmetlen régi módszereket, vagy a hiábavaló patikába járást. Csak keveseknek van olyan szerencséjük, hogy külföldről — például „közel-nyugati”, azaz a környező szocialista országokban élő barátaik útján — beszerezhetik a szükséges eszközöket.

A cikkíró nem ajánl forradalmi újdonságokat a helyzet megoldására, de nyomatékosan felhívja az illetékes egészségügyi kormányzat figyelmét: általában a nőgyógyászat, az anya- és csecsemővédelem, de különösen a családtervezés területén égető szüfcsé? van mór a glasznosztyra és a peresztrojkára.

Becske,

a szétszabdalt falu

A század elején megjelent Magyarország vármegyéi és városai című kiadványban a következő információkat olvashatjuk a Becske címszó alatt: „Az aszód—balassagyarmati vasútvonal közelében fekvő magyar kisközség. Házainak száma 196, lakosaié 937, akik kevés kivétellel római katholikusok. Postája_ távírója és vasúti állomása helyben van. E helység már a középkorban fennállott.”

E hosszú' történelmi múlttal rendelkező falura sajnos ma leginkább az elöregedés, a népesség számának csökkenése a jellemző. A Cserhát festői dombjai között fekvő településnek e század negyvenes éveiben még 1200 lakosa volt, a legújabb statisztika, amely 1987-ben készült már csak 740 lakosról ad számot.

— A tanácsunkhoz tartozó községekben Becskén él a legtöbb nyugdíjas — közli Bartos Pál, a Nógrádkö- vesdi Községi Közös Tanács elnöke, aki látogatásunkkor éppen Becskén tart fogadónapot. Kérdésemre, hogy miben látja az elvándorlás okát, • gondolkodás nélkül a szűkös munkalehetőséget említi elsőként.

Kénytelenek

eljárni

— A faluban csupán a bércéit téesz, amelyhez a becskei is tartozik, nyújt munkalehetőséget. Becskén van két melléküzemága is, de ez. kevés embert foglald koztat, a téesz tagjait is inr kább csak télen. A lakók nagy része kénytelen eljárni Bercelre, Romhányba, Budapestre dolgozni. A két- három műszakot utazással együtt viszont nem mindenki tudja vállalni, főleg azok a gyerekes anyák nem. akik nagymamára. nagyapára sem bízhatják a gyerekeket.

— A fiatalok így inkább olyan helyre költöznek — Vácra, Balassagyarmatra, Budapestre —. ahol helyben találnak munkát. Az elöregedés sok szociális problémát vet fel. Vannak olyan fiatalok. akik csak a hízott libáért jönnek el a szüleikhez, a gondjaik megoldását a tanácsra bízzák. Szerencsére ma még ki tudjuk elégíteni a házi szociális gondozás iránti igényeket...

Házhoz viszi az ebédet

A tanács egyik gondozónője, aki a rászoruló idős emberek számára naponta bevásárol, s ha szükséges, az ebédet is házhoz viszi, maga is nyugdíjkorú már, Almási Jenönének hívják. Egész életében közéleti ember volt. párttitkárként is dolgozott tizennégy évig a faluban. Mialatt Becskén voltunk legalább háromszor találkoztunk vele. A tanácson. az óvodában, ahonnan az ebédet viszi és ebédszál- lítás közben is.

— Az én fiam sem a faluban él. hanem Gödöllőn, — mandja Alnfásiné, miközben az ebédet várja az óvoda előtt, s van egy kevés ideje a beszélgetésre. — Majdnem minden második háztól elmentek a fiatalok. A felszabadulás előtt, amíg saját földön gazdálkodtak több generáció élt egy helyen, ám a téeszesítés után sokan elköltöztek innen, mert ez a kis téesz nem tudta felszívni a munkaerőt, megtanulni is sokan elmentek, aztán ottragadtak a városban.

„Érdekes eset"

A becskei értelmiség jelentős része a helyi általános iskolában dolgozik. A tagiskola vezetője Manda Kálmánné egyben a tanácsi elöljáró is a faluban. A helyi gondokat ő ismeri legjobban. Az iskolában két fiatal kollégával, illetve kol- leginával dolgozik együtt. Egyikük, szinte még tizenéves korú, „érdekes esetnek” számít a faluban, mivel egy hónapi«!' ezelőtt jött Budapestről, pontosabban Csepel^ ről Becsfcére, férjével együtt.

— Hét éve. amikor idejöttem, még 56 gyerek járt ide, ma már csak 34 — informál Mandáné. majd felsorolja a legsúlyosabb gondo- kait.

— Becske a különböző

körzetesítések óta teljesen szét van szabdalva. A téesz Bérceihez, a tanács és az iskola N ógr ádkövesdh ez tartozik. orvos Magyarnándor- ból jár idé/Sok az öregember, akik ha különböző ügyeket kell intézniük, kényszerülve utazgatnak, mert minden máshol van. Az orvos például ritkán jár ki, szakvizsgára készül s megesik, hogy egy öreg néni mondjuk elmegy hozzá Nándorba, de addigra ő már Mohorán rendel. Emellett a közlekedés is elég rossz. ,

— Milyen a kulturális élet a faluban? — Kérdésemre előre tudom a választ, amit Mandáné meg is erősít.

Műsorok nemigen vannak, mert minden ráfizetésnek bizonyult. A művelődési házat egy tiszteletdíjas óvónő vezeti. öt nem lehet most elérni, mert Szécsénkén dolgozik. A mozigépészünk nemrégen meghalt, így mozi sincs, de az azelőtt is csak akkor működött, ha nem kellett fűteni. Télen be kellett fagyasztani a kultúrát — mondja ironikus mosoly - lyal.

Ennyi negatívum hallatán méginkább kíváncsi vagyok arra, miért jött Becskére a fiatal tanítónő, Dögéi Márta.

— Mindig vidéken szerettem volna tanítani — válaszolja. Tiszafüreden születtem, szeretem a falut, item is bántam meg, hogy idejöttem. Magam is csodálkoztam azon, milyen kevés itt a fiatal... Nemigen van társaság, ez a fő dolog, ami hiányzik, mert szórakozásra most amúgy sem lenne időnk. A házzal vagyunk elfoglalva. Ideköltözésünk másik Oka ugyanis a szolgálati lakás volt, amit itt kaptunk. Pesten semmi reményünk nem volt a lakáshoz jutásra

Megáll

az elvándorlás?

A városi égető lakásgondok lehet, hogy egyre több fiatalt kényszerítenek majd Becskére. és más falvakba. Lehet, hogy megáll egyszer az elvándorlás is éppen emiatt? S akkor az emberek kénytelenek lesznek a jobb életkörülményeket kiharcolni, megteremteni falun-is... Talán.

Varga Mária Fotó: Bábel László

■HMiaiWMniwwMMi

Beszélő tájak

Madách szívhangjai

... A homo politicus, а politizáló ember, amilyen a mi költőnk Madách Imre is volt, szolgálhat minden kornak, s különösen e reformpárti mainak gyökerekig nyúló tanulsággal. De már ez is mekkora változás! Hogy Madáchról e szerény néhány sor, megállapítás (politikus is volt) leírható az akadémikus felhördülés minden veszélye nélkül.

Sokáig, túlontúl hosszú ideig volt ugyanis pesszimista világnézetű, forradalomból „kibetegedett”, magába húzódó falusi remete, beteges-göthös koravén... Mígnem Krizsán László (eredetileg Afrifca-kutató!) megelégelve az ellentmondásokat — addig is létező, de soha nem forgatott dokumentumokból kimutatta Madách derűlátását, küzdeni akarását. A pontos egyezést az '„ ... ember küzdj és bízva bízzál... ” és a sorokat leíró ember között. Aki mindig politizált.

Nem hagy nyugodni pontosan négy esztendeje egy gondolat, egy ötlet inkább, kissé bizony bizarr is talán, de mégis elérhetőnek-meg- yalósíthatónak látszó. Éppúgy, mint a mai október elejii napon, 1984 őszén is összejöttünk sokan az akkoriban hagyományozódó

csesztvei Madách irodalmi napra sokan távolról, s ami tán még ennél is többet jelent a fővárosból érkezve a mi vidékünkre, Nógrádba. Az

irodalmi nap egyik érdekes egyéniséget mutató vendége volt az az András László, aki lehetett ugyan rossz viszonyban az említett Krizsán Lászlóval, de egyben mindenképpen egyeztek. Hogy végeredményben egyikük sem volt soha „igazi” Ma- dách-kutató s mégis mindketten figyelemre méltót alkottak e fontos tárgyban. A Madách rejtély címmel akkoriban jelent meg András László sok eredetiséget tartalmazó vitairat-esszé könyve, amelyben nem kisebb dolgot állított a szerző, minthogy Az ember tragédiája éppúgy nem vallásos alapon született mű, amiként írója sem volt vallásos soha, sőt éppen ellenkezőleg... A könyvet amúgy vegyes fogadtatásban részesítették a kritikusok, magiam is írtam róla valamiféle dörgedelmet a Palócföld megrendelésére, de írtam volna magamtól is, mert András új optikája, új képet mutatva zavarba hozott sokunkat.

Azon a négy évvel ezelőtti és a maihoz talán sok tekintetben hasonló csesztvei napon figyelmeztetett András László a költő ismerten gyengécske verselő ritmusára (Arany nem véletlen javított teméntelen sokat Madách biztatása mellett a Tragédia szövegén) és belső szívmunkájára, a kettő, és még valami, felfedezésre-ku- tatásra érdemes tény összefüggéseire. Ez a kettő és a harmadik: maga Madách kézírása, az írásvezetés szaggatottsága, lendülete és lendületvesztése — mindezek együttesen érdemesek a figyelemre. Már akkor azt gondoltam, a figyelem kevés ide, a tudományt kellene segítségül hívni.

Az íráselemzés is politikum. A mai kor változó, politizáló valóságának részeként tisztelem magam is azt a tényt, hogy nemrégiben sok más reformkori (mai) változás mellett észrevehetően megváltozott a „hatalom” és mondjuk az írástanulmányozás közötti viszony, ami lehetett, nem is olyan régen, még nemkívánatos valami. S ez elsősorban egy olyan irányítási rendszernek volt a véleménye, amelyik semmiképpen nem a képességek valódiságából, hanem valami más, vélt érdekből- szempontból kiindulva érvényesíti a kontraszelekciót például a vezetői kiválasztásban.

A kézírás tanulmányozása adott korokban lehet akár „veszélyes, felforgató” cselekedet is — tehát, semmi sem mentes a politizálástól, mint azt esetleg hihetnénk. Ma újra a tisztán látás felé tör a társadalom, a reform kedvez mindennek, ami észszerű, ami a valóságos képességekre kíváncsi, mert azokat használni akarja a közös érdekek érvényesítésének munkájában. .

András László gondolatát azóta így viszem tovább: a költő, Arany által is javított eredeti rímei, verssorainak eredeti s iitt-ott (sok helyen) megtörő hamis lendülete, Madách kézírása, betegségeinek, közöttük szívgyengeségének ismerete modellizál- ható lenne egy erre a célra összefogó tudományos-orvos- egészségügyi-irodalmi-számí- tástechmikai csoport számára. Amúgy feltehetően ez lenne az első ilyen összeállítású munkacsapat.

Filológus, grafológus, kardiológus és a mai kor jelképévé nőtt számítógépes szakember-tudós és talán még a statisztikát (orvosit,

kardiológusát, sebészit) is invenoiózusan-leleményesen alkalmazni tudó együttes о kor technikájával azután kivetíthetné Madách Imre drámaíró (mert elsősorban mégis csak az) és haláláig politikus költő szívhangját a képpel együtt.

Az íráselemzés, amelynek mgra országos szervezeteként vagy kétszáz tággal1 rendelkező egyesülete fejlődött az lrástanulmányi Társaság keretében, a jobb önismeret jegyében kapott új rangot korunkban. De inkább csak napjainkban a fentiek miatt. A társaságot Ilyen nevek fémjelzik: dr. Agárdi Tamás, Flanken Pál, Acs Klára, s Nógrádból is vannak már tagjai. Valamikor állítólag Balassagyarmaton működött egy grafológiával, írás tanulmányozással foglalkozó csoport, ami éppúgy megszűnt, mint az összes többi az országban, s amelynek mai reneszánsza az újalbb résztvevők oldaláról rendkívül eltérő motiváltságot mutat.

Mutat mást is. Hogy az önismeret iránt megnőtt a kereslet társadalmi mértékkel mérve, s, hogy az ön- és közismeret teljesedése a köz igazi érdeke. Ha csupán a mai-holnapi várható helyzetünket és a régi formulát tekintjük a megfelelő emberről és a megfelelő helyről, már akkor is érthetőbb az egész.

Madách Arany János által is megállapítottan kopogó, nehézkes, bicegő ritmusú stb. verselése és más bizonyíték (levelek Szontagh- boz például) a kínlódva is nehezen elérhető lendületért- , ritmusért, egyfajta belső hanig(zás) és az adott biológiai kötöttség leküzdhetetlen együttes következménye.

Más szóval fogalmazva és kicsit képletesen is persze — о rossz szívritmus kopogó versritmust engedett csak meg. Ezt a gyerekkora óta, amióta már a halállal is találkozott Madách, rossz szívet és az írást kellene egyeztetni. Feltehetően az első 'ilyen kísérlet lenne egy-nagy író feltámasztására. Egész élete tulajdonképpen betegségből állt. Madva Ferenc rudnói csodadoktor, Péczely Ignác, a szemből kórismét olvasó sarlatán gyógyították hiába.

S ha már meglenne a kép és hang, erősödne a tanulság a homo politicus s a költő szívverésével „ember küzdj... ” Mert más ritmus nem létezik.

T. Pataki László