Nógrád, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-29 / 259. szám
NÓGRÁDI TÁJAKON... TELEXEN ÉRKEZETT. Tíz község ellátását szervezi Gondozási központ Rétságon Benczúr falva Árnyékban, csendesen A társadalmunk szerkezetében bekövetkezett változások miatt egyre több az olyan idős ember, aki a családi gondoskodást nélkülözd, önellátásra már nem képes. Megfelelő ellátásuk egyik alapfeltétele, az összehan-' golt egészségügyi és szociális gondoskodás. Fontos ehhez a házi szociális gondozószolgálat szervezett, folyamatos működése, melynek célja, hogy ne legyen ellátatlan terület. Jól szolgálja ezt a szeptember elsejével létrehozott rétsági területi gondozási központ. Létesítésével lehetőség nyílt a különböző gondozási formák összevonására, az idetartozó tíz községben az időskorúak szociális helyzetének felmérésére, életvitelükhöz, társas kapcsolataikhoz való szükség szerinti segítségnyújtásra. A vonzáskörzethez tartozik Nagyoroszi, Drégelypalánk és ezek társközségei. Itt a házi szociális gondozásba bevontak száma csaknem kilencven, A központon belül Rétság—Diósjenő—Nóg- rád—Nőtincs közigazgatási körzetében a hivatásos gondozónők átirányíthatók, egymást helyettesíthetik betegség vagy szabadság ideje alatt. A gondozottak jobb ellátására a központ a napokban kapott egy vegyeshasználatú gépkocsit, amit személy.- szállításra, bevásárlásra használnak. A tíz községben az elmúilt egy hónapban növekedett a házi gondozásban részesülők aránya, a hálózat azonban még nem működik kellő hatékonysággal. Rétság, Tolmács település- részén — ahol több mint 200 hatvan évén felüli él — a ^legnagyobb mértékben növekszik az egyedülállók száma. A Nőtincshez tartozó települések egy részén még kiépítetlen a hálózat. Az igények felmérése, a szerve zés ezeken a helyeken folyamatban van. Három idősek klubja található a területen. ezek kihasználtsága teljes. Legkorszerűbb a rétsági napközi otthon, melynek klubszerű átszervezése most történik. Ennek kapcsán nyílt napokat rendeznek — vetélkedőkkel, más napközi otthonok életének bemutatásával — melynek célja, hogy a nagyközségben élő valamennyi időskorú betekintést kapjon a közösség életébe. A kezdeményezés hatására tizenhatról tizenkilencre emelkedett a klubtagok száma. A gondozóhálózat a továbbiak során is számít a helyi Vöröskereszt-aktívák, a népfrontbizottságok, az úttörők és szocialista brigádok önkéntes segítségnyújtására a felderítő munkában, mely alapja az ellátásnak. Egykoron Dolány néven ismerték ezt a piciny falut, ma már Benczúrfálvaként emlegeti mindenki. Szép fekvésű, megkapó település most is, mégis valami furcsa érzés keríti hatalmába az embert, ahogy sétálgat a hirtelen végetérő utcákon. Szécsény felől felbukkanva hatalmas fák kapaszkodnak az ég felé. Tovább haladva egy parányi bolt tűnik elő,, testvérépülete kocsma, mint oly’ sok helyen. — Bizony hideg van itt — mondja Horváth László- né, a vegyesbolt vezetője. — Széntüzelésű kályha van, de sajnos, még nincs beállítva a helyére. Én most kerültem ide Szécsényfelfaluból, máris megszerettem ezt a helyet. Kedvesek az emberek, csak az a baj, hogy még nem mindenkit ismerek. Azt vallom, meg kell ismerni a vevőket, mert ahány falu, annyi szokás. Busszal járok ki mindennap Szécsény bői, nekem ez nagyon megfelel. A régi munkahelyemre rossz volt a közlekedés, itt viszont gyakran jönnek a buszok. Most az a legnagyobb gondom, hogy feltöltsem a boltot. Nálam délután még lehet friss kenyeret kapni. Tejet inkább féltartósat rendelek, csak legyen. A felvágottakat szerdán hozzák, ebből az olcsóbbakat kedj vélik az emberek. A kenőmájas, a párizsi és a kolbász fogy el a leghama- rább. A mirelitárukra is van igény. Sajnos, most rossz a mélyhűtő... Zöldségfélékre gondolok később, ezt még azonban ki kell tapasztalni. Itt olyan áruk jöhetnek számításba, amelyeket az emberek nem termelnek meg a fóliák alatt. Szóval, nem szeretem, ha üresek a polcok. Tomis Tiborné végszóra lép be az üzletbe, s máris nagy hangon ecseteli,, hogy mióta az új eladó van itt, sokkal több az áru, mint elődjénél. A buszmegálló málló falaival talán még az utazni vágyókat Is elriasztja. Üresen, elhagyatottan áll a fáliu közepén. Szomszédságában egy telefonfülke várakozik. Eső ellen jó, megszólalni nem akar, s bosz- szúból (?) néma- marad. Pár lépésnyire tőle a gázcseretelep udvarán öreg kutya fekszik mozdulatlanul. A drótkerítésen tábla jelzi a nyitva tartás idejét. Hétfőn és csütörtökön 3 órától 4 óráig lehet cserélni. Kiadó: Udvardi Istvánné, „mondja” a tábla. — Sajnos, gyakran akadozik a szállítás — kesereg a gázkiadó. — Fogalmam sincs, mi az Oka ennek. Talán úgy gondolják, Benczúr- falván nem lakik senki. Szeptember 6-án jöttem haza a szanatóriumból, azóta mindössze kétszer kaptam Szécsényből. Dekát elmegy innen mindenki. Nincs itt semmi! Se óvoda, se bölcsőde, se iskola, se posta. Az orvosi rendelőben is csak kéthetente rendel az orvos. Igaz, tavaly felújítottak egy istállót, azt nevezték ki mozgalmi háznak. Nagyon kevés a fiatal, lányok meg szinte nincsenek. Így a fiataloknak csak a kocsma marad. A nagyobbik fiam mindig azt mondta, itt akar élni, mégis elköltözött Szé- csénvbe. Gondolom a kisebbik sem marad. Pedig nem rossz hely ez. Nincs messze Salgótarján sem. Gyarmat is gyorsan megközelíthető. A legnagyobb baj, hogy nincsen tanács. Mióta Szé- csényhez tartozunk fokozatosan romlás tapasztalható. Eddig két tanácstagunk volt, de most az egyik beköltözött Szécsénybe. A faluban szinte minden út rossz. Olyan kátyúk vannak, hogy az ember a nyakát szegi, ha nem vigyáz. Annak viszont örülök, hogy megcsinálták az egyik utat. Amikor ’63-ban idejöttem, olyan jól éreztem magam. Most már csak az öregek vannak. Nem tudom ki a felelős azért, hogy ennyire elsorvasztották ezt a falut. A falu túlfelén egy rogyadozó ház falán hivalkodó betűk hirdetik, hogy eladó a ház, szomorú jelkép gyanánt. Visszatekintve a településre, üres utcák szo- morkodnak. Űj házat csak véletlenszerűen lehet találni. A középnemzedék házai gondozottak, miként az öregek is... Így keríti hatalmába a látogatót az a furcsa érzés, amely az emberek, a fiatalok csökkenésével magyarázható. Ad ám Tamás Fotó: Rigó Tibor SZÁMÍTÓGÉPES Számítógépes játékokkal ismerkednek a gyermekek JÁTÉKOK az észak-csehországi Usti Nad Labem város egyik AZ ÓVODÁBAN óvodájában. Beszélő tájak Zongora Pöstyénpusztán Lézengő ritterként, mai, bontott cserép után járkáló kispénzű „kóborlovagként” (a bontott cserép ugyanis még mindig jobb, mint az új) járom a tájat. Valaki azt állította, hogy elég csak Végiggurulni mondjuk az Ipoly mentén a falvakban „és lesz annyi cserép..." Hát nincs. Ami van, kell annak, aki bontotta. Pösténypusztá- ra fordulva és egészen az út ■végéig, ami egyben az ország egyik vége is, elléptet- ve s pillanatra megállva a víz partján a valamikori hídfő hűlt helyén, elnézem a túlparton romosodó testes épületet (valami malom lehetett jobb korokban), hogy innen visszafordulva alig néhány méter után megállítson egy zongora. A kép szürreális. A fehér zongora egy kis kúria gesztenyefákkal szépen beültetett parkjában áll. Nyitott fedelén késői fények csillannak, hallani a koppanást, amint egy távozni kényszerülő vadgesztenye felülről, a fáról, ráesik. Megállók a kapuban nézem1 a rendbe hozott régi házat, négy-öt kutya hozzámszalad, de ugatni nem akar egyik sem, nézem a zongorát, ami a világnak ezen a metszéspontján úgy áll egymagában egy park közepén, mintha a természetével ellentétben nem a zenét, nem a harmóniát — a végérvényes csendet, a megszólalhatatlanságot hirdetné. Lehetnek képek, amelyek mögött azonnal érzékelhető a történet, az ember(ek) küzdelme valamiért, valami ellen. Lehetnek valóban cí- merszerű mai „összeállítások”, sajátos hangvételű enteriőrök amelyek, amiként a fehér zongora a pőstyéni pusztán, oly mértékben h a ngtala nők (visszha ng t alánok), hogy eleve a lemondást sugallják. Hiszen, ki veszi észre őket manapság, amikor mindenkinek mindenféle fontos dolga van. Ez csak egy úgynevezett érzés, ezt még nem vehetem komolyan. be kell menni „jó napot! jó napot!’’ kiáltozással, mert a kép úgysem engedne tovább. Jön a hölgy (kortalan) a kúria belsejéből, de csak az ajtóig, kezében konyharuha, de olyan graciőz tartással, hogy ideillően fejezzem ki magam mintha báli tüll- fátyol lenne vagy valami hasonló... „Eladó a zongora...?’’ — kérdem, pedig tudom a választ hogy nem. Itt semmi sem eladó. A fordulat kicsit meglep. Operai töltőhangon jön a válasz „a zongora? uram, az a címerem...!” Más talán már innen visszavonulna. Engem megragad az az egyéniség és dac ami ismerős, ami a magúkra, öntörvényeikre sokat adó emberek sajátja. Dénes Margit zeneszerző és előadóművész négy és fél évvel ezelőtt hagyta ott a fővárosi tumultust (hogy enyhén fejezzem ki magam). Otthagyta más is, máskor is. Otthagyta például a két éve halott Ladányi Miska is a költő, aki azt követően szinte soha sem mozdult ki már hirtelen jött haláláig a Pest megyei csemői kis szőlőjéből (ott is halt meg a karók között, hirtelen-váratlan felbukva örökre), s akinek csemői emlékestjét azóta (a héten) nagy sikerrel rendezte meg a helyi tanács és a könyvtár. Azon az esten Dénes Margit megzenésített Ladányi- verseket énekelt, ugyanott három festőnek nyílt kollektív tárlata (Baán Mária, Piroska Éva, Baán Lajos). De az ugyanoda várt Somhegyi György színművész, aki La- dányi-verseket szavalt volna, nem érkezett meg. Nem volt elérhető napokig, helyette olvasattal beugrott Győri Franciska színésznő, s csak másnap tudta meg az igazságot Dénes Margit is (eltitkolták előle), hogy Somhegyi... Már túl van az életveszélyen, sikerült megmenteni az életnek, a verseknek. Hát éppenhogy ez az; mi van velünk-körülöttünk? A fehér zongora némaságra kárhoztatva (láthatóan nincs klaviatúrája sem húrozása, csak „címer”) kint álll az esőben a szélben egy pőstyéni puszta gesztenyebombázta parkjában. Miért? Magam is azok közé tartozom akik kifele mennek valamiből, hogy beérkezzenek valamibe; egy kisebb világba, egy bensőbbikbe, egy sajátba, ahol éppen ezért \ma- ga a világ tágíthatóbb... Mert úgy tűnik ez ia nagyobbik megmerevedett, és kiüresedett keretei már semmire nem alkalmasak. A kultúr- válságok egymásba érnek, s ha valami, akkor az egyén képes csak másokkal összefogva szavak, üres szólamok, divaiszlogenek és divatsemmittevések ellen tettekkel — néha .a „kivonulás” is tettértékű, minősíti a mindenkori helyzetet ugyanis — szávai tettekkel válaszolni. Hát igen a „másság”, amihez kevés a türelem és főként a megértő kultúra, a beépítő együttérzés az emberekben. Mentség ezernyi. „Nem elég beszélni” — mondja indulattal Dénes Margit és a kúria melletti épülethez vezet „ide szeretnék hozni egy erdélyi menekült házaspárt”. Odabent a szépen átalakított helyiségben két gyönyörű-régi támlás ágy egy eltűnt korból, amikor még tündérujjakkal (Mial- kovszky Erzsébet jelmeztervező kifejezése) dolgoztak az emberek. Nemrégiben, a megyében mindenképpen elsőként, itt a kúria parkjában rendezett fővárosi művészekkel az (Operaház karnagya is közreműködött például) hangversenyt ez az asszony az erdélyi menekültek megsegítésére, tetszés szerinti belépődíjjal, ő mindenesetre harmincezret fizetett a közreműködőknek. Most újólag Ladányi Mihály költő emlékét pártolta fel. Odabent könyvek és szép, régi tárgyak, a kúria mögötti egy holdon nyáron dinnye termett, szécsényiek művelték meg a kis földet, más kérdés, hogy mit fizetett ezért (vagy mit nem), dehát a korrektség éppúgy hánycikk, mint a cserép, a jó cserép... Mert amire ma reklámoz- hatóan harminc év garanciát ad a gyártó — az egyszerűen szólva szégyene annak a tisztes iparnak, amely az ugyancsak odaát, az Ipolyon- túli Ipolyberzencén gyártott cserépnek máig létező életet adott akkor is, ha 1900-ban égették a korabeli mesterek. Ez tehát itt a Dräxler- kúria, Dénes (Dräxler) Margit régi-új otthona, a nagyapjáé volt. Aki hugyagi igazgatótainítóként és a megyei tanítóegyesület elnökeként a húszas évek elején, a Bethlen-éra alatt, kiállt a tizenkilences magatartásáért meghurcolt pedagógusok mellett. Ugyanazt mondta, mint ma Dénes Margit, az unoka „nem beszélni kell cselekedni, összefogni a nemzetért, nem széthúzni kell, hanem építeni, elég a vádaskodásokból elég a szavakból..." A Dräxler ősapa Tölgyesen, az Ipoly bal partján tanította ugyanolyan nehéz korban (1849 után) a gyerekeket, az apa, aki a kor szelleme szerint Dénesre magyarította nevét, hugyagi kántortaníitó- ként szolgálta a közoktatás ügyét, testvére (mindketten egykor a gyarmati gimnázium tanulói voltak!) Dobó József, testnevelő tanárként ismert a várostörténetben. Sokat tett a város sportjáért. „Élhettem volna gyönyörűen’’ írta Ladányi. A jelenidőt nekünk kell megtalálni. T. Pataki László
