Nógrád, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-22 / 253. szám

1983. OKTOBER 22.. SZOMBAT NOGRAD 5 Falukrónika az asztalosmester tollából „Úgy tudjuk szeretni honunkat, ha ismerjük a múltját” Bér — változó megvilágításban A fenti mottóval üzen olva­sóinak a szerző a Ságújfalu honismerete cimmel ez év ta­vaszán megjelent kiadvány előszavában. A Hazafias Nép­front 1986. évi pályázatára készítette el Ondrék András, az idős ságújfalui asztalosmester ezt a honismereti gyűjteményt. Nyolcvankét oldalon, 13 feje­zeten át a török időktől nap­jainkig eltelt hosszú évtizedek történetét eleveníti fel azzal az egyszerűséggel és alaposság- gai, melyről dr. Szomszéd András, a megyei levéltár tu­dományos munkatársa - a ki­advány lektora — a következő­ket irta: „Semmivel nem akar többet, tudományosat, csak azt, amit tud és ahogyan ő tudja." A községbeli úrilakot Kubi- nyi Gáspár a XVIII. század második felében építtette, mely később gazdatiszti lakásként szolgált. 1831-1873-ban kolera pusztított itt, 1880-ban a falu leégett. A várhegyen — ahol 1884-ben őskori urnát talál­tak - hajdan rablóvár állt a hagyomány szerint, de erről közvetlen adatok nincsenek — olvashatjuk a történelmet idé­ző sorokat, melyeket leírások, a 100—150 évvel ezelőtti köz- igazgatás bemutatása követ. Majd a falu lakóiról, a pa­raszti munkáról, a bányász­életről, s a háborús évekről villant fel érdekes, színes ké­peket. önéletrajzi írással zá­rul a kiadvány, ahol az édes­anyját korán elvesztő, gyermek Ondrék Andrással is megis­merkedhetünk. Hetvenhat esztendős ma a ságújfalui asztalosmester. Mű­helyében — ahol mint mondja a sámlitól az oltárig minden­féle készül — ma inkább a két fia dolgozik, ©ttjártamkor ná­luk vendégeskedett Danika, a legkisebb, vasgyúrócska, sor­rendben a kilencedik unoka. András bácsitól azt tudako­lom a gyűjtés során, kitől ka­pott segítséget: — Elmentem a megyei könyvtárba, a levéltárba, a Nógrádi Sándor Múzeumba, megkerestem a karancssógi es­perest is, és aztán nekilát­tam. Az éjfél - csaknem egy éven át — többnyire az asztal­nál talált. .. Kik azok a Bolzák, akik Bethlen Istvánt a Gestapo^ elől bújtatták He- rencsénvben ...?” — kér­dezik jó néhánvan azok kö­zül, akik egv héttel ezelőtt ezeken a hasábokon megje­lent írást olvasták Horthy egykori miniszterének nóg­rádi bujkálásáról 1944 őszén. A Bolzák nyomát (írottat) ugyanis nem találják. Nem említi őket a majd kilenc­ven évvel ezelőtt kiadott Borovszky-féle monográ­fia Nógrádról, s pláne nem a még régebbi, a Fényes Elek-féle leírás. A Bolzák — úgy tűnhet — ahogy jöttek, éppúgy mentek is nyomtalanul a -mi tájunkról, mindössze né­hány évtizedig élve itt. De ezzel a negyvennégyes ősz­szel végeredményben való­ban beírták nevüket a ma­gyar történelembe. Bethlen István az ő herencsényi kú­riájukban a németek elől bujkálva, írta feltehetően utolsó politikai memoárját; A magyar politika a máso­dik világháborúban — Po­litikai tanulmány vagy vád­irat címmel... (Kiegészíté­sekkel megjelent a Zrínyi­nél.) A Bolzák sorsát, történe­tét csupáncsak a téma fon­tossága, nógrádi vonatkozá­sa és eredetisége miatt ku­tatva, elsősorban a politi­ka (a mindenkori) arcvo­násai s a vonások fokozatos vagy gyors torzulásai azok, •amelyek máig ható tanulsá­gokkal szolgálnak. A rossz Mesterségét kamaszfejjel Etesen kezdte elsajátítani. El­ső önálló darabja egy bölcső volt, s aztán már saját szer­számokkal, saját gyalupaddal dolgozott, konyhaasztalt, ho­kedlit fabrikált, majd konyha- szekrény, fiókos sublót volt soron. — Harmadéves tanulókorom­ban már ugyanazt rámbízták, amit a mesteremre. Az utolsó félévben pedig fizetést is kap­tam. Szerették a keze munkáját, őt pedig hajtotta a tudásvágy, s meg sem állt a mestervizs­gáig. Kis híján negyven éve már, hogy megválasztották szövetkezeti ügyintézőnek, tár­sadalmi munkára toborozta a helybelieket, s tanácstagként is segítette Ságújfalu gyara­podását. — Az asztaloskodás gyengén ment egy időben, így hát egyik fiammal elhelyezkedtünk a sal­gótarjáni Lakáskarbantartó és Építő Ktsz-nél (a mai STÉSZ elődjénél), ahol később rész­legvezető lettem. Népi ellenőr­ködtem is, idehaza pedig ak­koriban a körzetemben társa­dalmi munkában járdát épí­tettünk. A ktsz-nek megbecsült dol­gozója volt. Onnan ment nyug­díjba, előbb azonban — úgy húsz évvel ezelőtt — előrukkolt egy újítással: mozgó kőműves­állványt tervezett, amit ma is használnak. Népes családja körében, harmonikus házasságban él fa­luszéli házában Ondrék And­rás. A gyalupadhoz ma inkább csak akkor áll, ha a fiai kér­nek tőle segítséget. így több ideje jut az olvasásra s még a falu dolgában is eljár: pár éve célrészjegyek eladását szervezte egy új vegyesbolt lé­tesítéséhez. A szétszedett régi üzlet használható cementlap­jait, cserepeit átmentette a le­endő faluház felújításához. Ki­egyensúlyozottságát, helytállá­sát annak köszönheti, amit ma is vall: — Mindig ügyeltem arra, hogy egyszerre csak egyfélét csináljak. Csak így volt lehet­séges, hogy teljes valómmal lássam el a teendőimet, s ne legyek elégedetlen magammal. Mihalik Júlia alapról indított politika nem fejlődhet jó irányba. A rossz politikát pedig nem lehet jól szolgálni — ezek közismert tények és egyben minden időkre érvényesek. Bethlen István gróf miután kiszorult a miniszteri szék-' bői és Gömbös vitte tovább a fasizmusból éppen Beth­len által is liberalizált ma­gyar politikát a szélsőjobb felé — megmaradt, szinte utolsó percéig a kormány­zó titkos-nyílt kormányzó­jának. Miközben már régen nem volt miit-kit kormá­nyozni, miközben már min­denről lekésett a kurzus s vele az ország. Negyven­né,gy októberében még in­nen, Herencsényből is, megpróbálta Bethlen Hor- It'hyval folytatni a „partit” a kiugrásról, hogy aztán in­nen is tovább bujdosva So­mogyba, ott várja be a szovjet csapatokat s szemé­lyére felhívta a figyelmet, megadja magát. Onnan há­zi őrizet következett, majd szovjetuni óbeli tartózkodás és 1947-ben ugyanott a ha­lál, hetvenhárom éves ko­rában. A Horthy családi környe­zete (például a menye) és Mint az anyaöl puha melegében a kisgyer­mek, olyan csendben és belső nyugalommal húzódik meg ez a parányi község a Cserhát környező, szelíd hegyvonulatainak karéjában. A régi és az újabb házak kikönyökölnek az út szélére, és örömmel kínálják abla­kos arcukat-homlokukat — a természet külön ajándéká­nak számító — októberi nap­sugaraknak. Az utcákon szinte alig látni embereket. A munkaképes korúak ép­pen műszákban vannak va­lamelyik távolabbi nagyobb település, vagy város gyá­raiban, szövetkezeteiben, a mozogni bíró nyugdíjasok pedig, kihasználva a jó időt, a környező határban se­rénykednek. Szrna Istvánék portája az évtizedek során nyerte el mai, több külön darabból összeálló formáját, régi stí­lusú házaival, gazdasági épü­leteivel hosszan hátranyúl­va, felkapaszkodva a domb­oldalra. Az egykori fűszeres­mestert nemrégiben küldött­nek választották a Magyar- országi Szlovákok Demok­ratikus Szövetségének közel­gő kongresszusára. — Kint van a papám a háztájiban — világosít fel az otthonosan könnyedén öltözött Szrna Istvánné. — A férfiakkal a kocsit vár­ja. .. Már letörtük a kuko­ricát, ezért is vagyunk mi, asszonyok idehaza. Bér szlovák nemzetiségű község, ennek ellenére, köz­épületein, utca- és helység­névtábláin nem találjuk a kétnyelvű feliratokat. Mi okból, nem lehet tudni. Töb­ben arra gyanakszanak, azért, mert a székhelyköz­ség, Szirák magyar lakosú település, s ott elfeledkeztek erről az „apróságról”. Ami persze könnyen meglehet, bár azt senki sem állíthatja, hogy Bér mostohagyereke lenne a hajdani járási szék­helynek; a múlt évben és az idén is több tízezer forintot költött a tanács az utak és a középületek felújítására, korszerűsítésére. A családokban a középge­neráció tagjai és az időseb­bek beszélik a szlovák nyel­vet, pontosabban annak egy magyarországi, (vagy nyelv­járásinak tekinthető) válto­zatát. Ezek az emberek még őrzik őseik szokásait, hagyo­mányait is, szívesen veszik fel alkalmanként a népvise­letet, éneklik — a magyarral _ gyakran megegyező, illetve boszorkányosán hasonlatos — édes-szép szlovák dalla­mokat. S, ha már ilyen figyelem­re méltó értékekkel rendel­keznek. gondolták érdemes lesz azokat feldolgozni, és a múlt év januárjában meg­alakították a szabadidős­társaságot. Tagjai az 500 lélekszámú falu legaktívabb lakói, akikre a szellemi hagyományőrző tevékenység­ben épp úgy lehet számí­tani, mint bármiféle kétkezi társadalmi munkában. Mint­egy harmincán fizetnek tag­díjat. — Nagy fába vágtuk mind­járt a fejszénket — meséli Ruga Jánosné fiókposta-ve­zető, az alapítók egyike, aki gazdasági vezetőként jó egy esztendeig tevékenykedett. — Nyárra betanultuk a béri lakodalmast, gyerekekkel, KISZ-es fiatalokkal. Óriási sikere volt, négyszer adtuk elő. Egyházasdengelegre azonban már nem jutottunk el, pedig ígértük még az új­ságban is... Mintha a gye­rekek belefáradtak volna az egészbe, mintha igazából nem érdekelné a közösség őket. — A szlovák kongresszus küldöttválasztó gyűlésén vi­deóról lejátszottuk a lako­dalmast, hátha ismét munká­ra serkenthetjük a fiatalo­kat — mondja Ruga Já­nosné. — Mert eredeti cél­jainkat nem adtuk fel. Sok szokás, hagyomány vár fel­dolgozásra, például a fonó, a tollfosztó. . . Ezért is fiata­lítottuk meg tavasszal a tár­saság vezetését, hátha ők jobban boldogulnak. A közösségi hagyomány- őrzés és szereplés egyelőre azonban nem megy. Akkor hát mit csinál a szabadidős­társaság? Év elejétől műkö­dik a videomozi, kétnapos kirándulást szerveztek Bécs- be, több társadalmi megem­lékezést, összejövetelt. A klubkönyvtár kiadványai — köztük nagy számmal szlovák nyelvűek — mindenki szú­mondani. Tőle visszafelé tekintve látható nem csu­pán a magyarnak honosí­tott osztrák eredetű család vonala, de újra a korabeli polifika-társadialmi lét arc­vonása. A groteszk-fájdal­mas torzulás, ahogy a rang­ján alul nősült Rudolf gró­fot (így tudják a herencsé- nyiek) maga a család úgy­szólván kiközösítette. A Bolzák méltán lehettek büszkék rangjukra, címe­rükre, hiszen hozzánk, ma­gyarokhoz kapcsolódó águk egyik tábornokősüktől ered. Az idősebb és a fiatalabb ágból az utóbbi tartozik hozzánk — s lám csak, mi­lyen furcsa végkifejlet ez is: éppen a legnagyobb tör­ténelmi sorsforduló, a kato- nai-politikai szervezkedés, a háborúból kimaradás és a németellenes frakciózáis ide­jén! BoLza Péter (báró) tá­bornokot 1792-ben honfiúsí- totta az Országgyűlés. A család amúgy 1712-ben emelkedett ausztriai birodal­mi lovagi címre (ez a na­póleoni háborúk ideje nagy­jából!), a báróságot is Bol- za Péter szerezte 1790-ben, de már két év múlva ma­gyar akart és tudott lenni. A grófi címet is ő szerezte 1808-ban. Ez utóbbi rangot tehát éppen 180 éve viseli mára hozzáférhetőek. Csak hát szerény a nyelvtudás is az elfogadható kihasznált­sághoz. A szlovák szövetség lapjából, a Ludové Noviny- ból mindössze két példány jár a faluba. E tények „kiabálják” a hiányt: nincs szlovák nyel­vű oktatás sem az óvodában, sem az alsó tagozatban, nincs a községnek értelmi­ségi magja, így igazi belső erjesztője, összekovácsolója, külső szószólója sem. Ezért is nehéz felvenni a küzdel­met az általánossá vált és megerősödött befelé fordulás­sal szemben. Még a video­mozi sem tudja igazán ki­csalogatni az embereket a házaikból. Kétségre kétség tolul: mi­közben állítunk valamit, azon nyomban meg is kér­dőjelezhetjük, s ugyanígy járhatunk el minden taga­dással. Az igenek és a ne­mek már nem határozott karakterű fehérek és feke­ték. A színek átmenetiek, akárcsak az életünk. Ezt csupán egyedül a múlt század közepén épült, helyi néprajzi múzeummá berendezett kis parasztház­ban nem érezni. Ott minden egyértelmű és lenyűgöző. A „magánmúzeum”-ban válik véglegesen bizonyítot­tá : van értelme á hagyomá­nyok felkutatásának, ápolá­sának, megőrzésének és köz­kinccsé tételének. A kezdeti lendület elvesztése után talán újra rádöbbennek er­re a béri fiatalok is, és erő­sebb lesz bennük, a vissza­húzó erőknél, a megmutatás vágya. Szöveg: Sulyok László Kép: Rigó Tibor a Bolza család, amelynek herencsényi fészkéből há­rom leszármazott reppent ki a világba. De előtte, ahogy a helybeliek mesélik, még kiköltöztették őket a ma is álló, iskolai célokat és pe­dagóguslakást szolgáló kú­riából a papiakba. A Bolzák Herencsénybe tehát kiszámíthatóan meg­húzódni érkeztek. Ponto­sabban, az öreg gróf ran­gon aluli nősülése nyomán valamiféle kisebb összegből tudott itt kuriális helyet szerezni (nem volt jelentős birtokuk). Itt születtek gye­rekei — Ilona, Géza, An­tal (ez utóbbi 1916-ban, te­hát aktív tiszt volt a hábo­rú alatt, nála is megbújt egv ideig a Gestapo elől Bethlen István). Bolza Gé­záról azt tartják, hogy a Karácsony-szigeteken élt (vagy halt), de ez lehet va­lami félreértés is. minden­esetre furcsa sors lenne He­rencsényből a Christmas Island га kerülni, ahol a nagy angol, James Cook az 1777. év karácsonyát töltöt­te. Antalról azt tartják, hogv sokáig, külföldön is volt még aktív katona. Bol­za Ilonát, a Bethlen-iratok közreadóját pedig mindenki szeretettel emlegeti (levelez is a helybeliekkel) ma is. A Bethlen által is emlí­tett „facies hippocratica”, a vég vonásai rajzolódtak 1944-ben Herencsényben a politika arcán. T. Pataki László Beszélő tájak Ma még sok herencsényi élj akik közvetlen kapcso­latban voltak a Bolza famí­lia tagjaival (s természete­sen Bethlennel is), s emlé­keznek azokra az évekre, amikor a másfél! holdas Bolza gróíék (ötvenes évek) beszolgáltatáskötelezettek voltak, s a helybeli plébá­nos a kilencszáz négyszög­öles „birtokával” kóláknak számított. A történelem torz " vonásait legfeljebb a hely- beliség, az akkori hivatali belátás enyhítette. Amiként némiképp enyhítette is. Igaz az akkor is, ha fen­tebb meg arról van szó, hogy „rossz politikát nem lehet jól szolgálni”. A be­szolgáltatást — mint min­den mást is — lehetett azonban a kényszer, az or­szágos gond tudatában em­berséggel is végezni. Mél­tán háborog hát utólag az, aki a „padlássöprést” igaz­talan túlzásnak és főként teljes általánosításnak ítél­heti meg saját gyakorlatá­ból. A családfő Bolza Rudolf gróf itt halt meg Heren­csényben. Itt is van elte­metve. Magas, szikár ter­metű férfi volt, mindig ka­lappal látták, sokan „bo­lond grófnak” nevezik má­ig, de okát nem tudják meg­♦ Az „elfelejtett” szlovák fala a vöröskeresztes szervezet, amelynek a herencsényi Bolza Ilona egyik vezető tagja volt, szoros kapcsola­tot tartott egymással. Mind­ez kiolvasható Bethlen he­rencsényi politikai vádira­tának egyik bevezetőjéből, amelyet maga Bolza Ilona grófnő (Ausztriában él) írt. Bethlen emlékiratát és ma­gánvégrendeletét is ő őriz­te évtizedeken át s adta közre először Münchenben angol nyelven. Ugyanő já­rult hozzá a csonkítatlan szöveg magyar nyelvű köz­readásához is. De Bolza Ilo­na, édesanyja és még egy idősebb nő a családból, nem emigrált a háború után sem, hanem Herencsényben maradva, végigélték az öt­venes éveket és csak azok vége felé települtek át hiva­talos formában Ausztriáiba, ahol feltehetően, rokonaik élnek. A titkot, hogy ugyan­is ki volt valójában az az idős „ezredes”, aki heren­csényi otthonukban 1944 júliusától október elejéiig élt, s vele Bethlen politikai vádiratát is egészen a leg­utóbbi időkig oly mérték­ben megőrizte Bolza Ilona, hogy maguk a herencSényi- ek is csak a könyv kiadása nyomón döbbentek rá a valóságra. Л politika arcvonásai

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents