Nógrád, 1988. szeptember (44. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-17 / 223. szám

NÓGRÁDI TÁJAKON.^ telexen Érkezett. Rocktúra emeletes buszon Londonban ' „London rock-kőrútja”; jú-' lius 4. óta napjában kétszer indul egy fehér emeletes au­tóbusz a londoni Regent Streetről. Kétórás útja — hét és fél fontért — negy­ven kilométeren át vezet ke- resztül-kasul az angol fővá­roson, s ezalatt felidézi a rockzene legendáit. Megmu­tatnak minden követ, amely­hez valamilyen hagyomány kötődik, és közben zené­ben és videofelvételeken felelevenítik a rock klasz- szikusait. A Sohóban, a Ham Yar­don a „My Generation”-nal a Who-ra emlékeznek: a „mod”-ok zenekara itt, a „Scene Club”-ban játszott először, itt törték össze elő­ször hangszereiket a nézők őrjöngése közepette. A Stranden, a színházak su- gárútján, a Savoy Szállodá­nál Bob Dylan képe jele­nik fel: az amerikai truba­dúr itt szállt meg első, 1965-ös angliai koncertje idején. Egy Kentish Town- beli, ma már elhagyott au­tóbusz-pályaudvar, a kali­forniai Doors, Jim Morri- scn nyers hangjait őrzi. Az izgalom a buszban tetőfok­ra hág, amikor az Abbey Road-hoz érnek: itt áll ma is az az EMI-stúdió ahol a Beatles legszebb felvételeit készítette. A legnagyobb rajongók buzgón fényké­pezik az a gyalogosátkelőt, amelyen a Beatles libasor­ban ment át az „Abbey Road” című nagylemezük borítóján. A West End-re évre az idegenvezető elmeséli, hogy itt, egy pub női mosdójá­ban kötötte meg napjaink szuperbandája, az ír U2 el­ső lemezszerződését az Is­land céggel. A mai utasok­nak a Waterloo Bridge ko­mor, méltóságteljes ívéről nem Leslie Howard és Vi­vien Leigh, meg a „Gyer- tyafény-keringő”, hanem a Kinks ps a „Waterloo Sun­set” jut eszébe. A Hyde Park az ő szívükben nem a hordószónokok törzshelye, hanem az a park, ahol 1969 júliusában a Rolling Stones egy hatalmas ingyenkon­certen, 250 000 néző előtt búcsúzott elhúnyt tagjától, Brian Jones-től. És ott a Carnaby Street, a Marquee-klubbal, ahol a 60-as évek csodagitárosai, Eric Clapton, Jimi Hendrix, Jimmy Page, Rory Gallag- , her elindultak a világhír felé. Ez az utca, amely a korabeli tarka hippidiva­tot diktálta. Chelsea-ben, a Kings Road-on az utas beleborzonghat a púnk szü­letésébe, a Sex Pistols 11 évvel ezelőtti botrányos koncertjeinek emlékébe. És ott van még a rock törté­netében számtalanszor meg­énekelt Baker Street és a Piccadilly Circus is! Ennyi nagyszerű emlék után már némi sajnálkozás­sal vethet a „rockturista” egy pillantást a 80-as fé­nyes diszkóira, amelyekből a Pet Shop Boys legújabb förmedvénye szól. Miben segít a lakóterületi rétegtanács? A falusi ifjúsági közössé­gek helyzetéről, a közössé­gi élet továbbfejlesztése le­hetőségeiről tárgyalt a KISZ Balassagyarmati Bizottsága mellett működő, újjászer­vezett lakóterületi rétegta­nács. A hálózati jelleggel működő testület a városkör­nyéki községek alapszerve­zeteinek munkájához nyújt módszertani és gyakorlati segítséget. Részt vesz a te­rületet érintő döntések elő­készítésében és végrehajtá­sában. Az ülésén elfogadott munkaterv alapján a tes­tület figyelemmel kiséri a mezőgazdaságban dolgozó fiatalok életkörülményeit, felméri a helyi lakáshoz ju­tási lehetőségeket s ahol mód van rá. lakóterületi kö­zösségeket szerveznek s fó­rumok keretében az érin­tettek bevonásával tárgyal­ják a területet érintő prob­lémákat. Tematikát nyúj­tanak a helyi vezetőképzés­hez és hozzá kívánnak já­rulni a fiatal tanácstagok és az alapszervezetek kapcso­latának erősítéséhez. Barna, az erdei falu Az átutazók, a kíváncsiak és a közömbösek csak egy idevezető utat találnak, bár a fenyvesekkel, tölgyesek- sek koszorúzott völgykatlan két irányban nyitott. A fa­lu kapujában most fakiter­melés zaja veri fel a csen­det: hatvan-hetven éves szálfákat döntenek ki a gé­pek, hogy helyüket átadják az értékesebbnek, a csepe­redő, lombosodé csemeték­nek. Festői környezetben laknak itt az emberek, éle­tüknek ez az egyik legsajá­tosabb vonása, a másik jel­legzetessége — a helyi fog­lalkoztatottság híján —, hogy mindennap útra kel­nek és hazatérnek. Fakitermelők a falu „kapujában”. Fotó Bábel László Furcsán kétlakiak: a nap egy részét félórányi utazás után a megyeszékhelyen, munkahelyükön töltik, sail- konyattájt újra itthon van­nak a bányászok, az „épí­tők”, — a „ganzosok” és a kórháziak is. S bár igye­keznek, nem vagy nehezen tudnak megfelelni az elvá­rásoknak, mert a munka- helyi és a lakóközösség is megköveteli a maga részét, így történhet meg az, hogy arról, ami odahaza törté­nik, csak hallomásból érte­sül az ott lakó. Annak, aki betéved ide, feltűnnek a takaros házso­rok, az épülő újak, s még talán más: kevéske idejük­ből, amit a családnak, a portának szántak, most a bár akadnak, akik az álta­lánost Salgótarjánban jár­ják, az egyre modernebb iskolában nagy csapat gye­rek tanul. Mindennap friss kenyeret, tejet kínálnak a boltok, a húsfélékből is egyre széle­sebb a választék. A többi pedig megterem a kertek­ben, mert az idők folyamán örökérvényűvé vált a mon­dás: földet műveletlen ne hagyj, ültesd be, ha sovány is, mert úgy nemesedik s te is úgy gazdagodsz. A fennsíkokon, domboldalakor! elterülő, a gépekkel nem járható szántókon ma nö- vendékfácskák kapaszkod­nak. Az idevalósinak gesz­tenyét és más erdei gyü­mölcsöt adnak. Eső után még a környékbeliek is fél- kerekednek, hogy megke­ressék „a gombasávokat”, megszedjék azu ízletes cse­megét, s nem csak a zöld­ruhások mondhatják, hogy az erdő sűrűje muflonok, őzek, szarvasok, vaddisznók tanyája. Az utóbbi évek — az egy­máshoz közeledés, az össze­fogás — eredményeit a kí­vülállók kevésbé, az itteni­ek annál jelentősebbnek ér­zik. S valami ősi tiltás pa­rancsának enged elme sk ed ­ve, szavukat ritkán hallat­ják, mert úgy gondolják, beszélnek helyettük a t.éte- ményeik. — JWihalik Júlia — A nyitottságnak, a szem­léletbeli változásnak így hát mára már a hegyek sem lehetnek gátjai; lassan el­évül a mondás: a hegyi em­berek zárkózottak, vagy ahogy itt mondják, olyan „maguknakvalók”. A kény- szerűségből eljárók, s a bete­lepülők új szellemet hoztak magukkal, -ami helyet kö­vetel1, s majdan meghono­sodik. így a meglevő ter­mészeti értékek az emberi­ekkel párosulhatnak, s ez az az erő, amely marasztal és vonz. Bizonyítékai ennek a mind népesebb otthonra találók, a visszajárok és a hazatérők. Tavaly nyílt meg a gázcseretelep. A Petőfi út idén új burkolatot kapott. közösre is juttatnak az em­berek. így lett idén ismét a falu dísze a főút mellett kanyargó patak, amelynek kitisztítására félmilliót köl­tött ,két esztendeje a ta­nács. Most már háza táján ki-ki a patakmedret is rend­be teszi, s az idősek a ma­gatehetetlenek helyett pe­dig megteszik ezt mások. Az önkéntes összefogásra itt eddig vajmi kevés pél­da akadt, most pedig itt van mindjárt egy másik is. Új hidakat építettek idén, melyhez a lakosak a két kezük munkáját, a tanács az anyagot ajánlotta fel. A gyarapodásnak egyéb jelei js megmutatkoznak. Tavaly megnyílt a gázcsere- telep s új „szerzemény” a t a nác sadó val, gy.erm ekvá - róval bővült orvosi rendelő. Ne tévesszen meg senkit, hogy kevesebb az épülő, s az új ház, mert a fiatalok — szükségképpen — gond­jaikba veszik a régieket, s ott teremtenek lakályos, komfortos otthonokat. Vi­rágoskertet, gyümölcsfákat gondoznak, s naponta más­ként élik át az élményt: a házak ajtajából az az egy lépés a természetet hozza közel. Bárna, a. hajdani Barna­erdő a kisebb települések­kel rokon, lélekszámú az utóbbi esztendőkben alig változott. Megszokott itt a sötét ruhás, templomjáró idősek, s a gyermekkocsival sétáló fiatalok látványa. Az óvodában sok az apróság, s Beszélő tájak Komjóthyval Vinicán Idelent délen, az öreg Ipoly két partja mentén, eb­ben a hirtelen elterülő nóg­rádi medencében mostanra már végeztek talán az őszi szántással s annak eldolgo- zásával, odafönt északnyuga­ton meg... Azt mondja a minap Molnár Laci, az ipolynyéki-vinicai terme­lőszövetkezet energetikusa- szállításvezetője, hogy „Cseh­országban még mindig arat­nak. .. ” Milyen lehet az a ter­mésátlag, amelyet szeptem­ber közepén érhet el az em­ber? Molnár Laci aztán mond mást is, ami talán a mi nógrádi, palotáshalmi szövetkezeti gazdáinkat ér­dekelheti „hét és fél tonna gabonánk volt az idén egy hektáron’’. Ennyi itt még sosem termett. S mivel ez átlag a mintegy 1600 hektár szántóról, hát idelent, az Ipolyhoz közel, megteremhe­tett akár a kilencven mázsa is, hiszen az eredményben benne kell hogy legyen a két szlovák, hegybeli falu kisebb termése is. így hár­man alkotnak egy négyezer hektáros szövetkezetét. De mindez tán messze esik az irodalomtól, bár... A nyéki szövetkezetiek és a palotáshalmiak régi jó ba­rátságának, munkatársi kap­csolatának nyilvánvalóan van köze ahhoz, hogy a gyarmati és a nagykürtösi járás között egyre erősebb kultúrszálak szőhetők. így jön egybe a rekordtermésű gabonáról szóló híradás és az alkalom is, amelyen — vagy hát inkább ami után — az irodalom ugyan a fő­téma, de az sem érdektelen, miként él s főleg miből, mit művelve a nyéki magyar­ság Vinicán? Az, hogy most Molnár ba­rátunk elsősorban a gabo­nára büszke, mutat mást is. Valamikor elsősorban talán mégis a szőlőjéről, boráról volt híres ez a Szlovák- Gyarmat és Ipolyság-Sahy között kicsit északra fekvő nagyközség (egykor járási székhely, körjegyzőség), s bár a bor-szőlő megmaradt, a kenyér-^ és takarmányga­bona az, amire néznek el­sősorban. „Meg kell termel­nünk nekünk, síkvidékiek­nek, az ország kenyerét... ” Húsz-harminc mázsás ter­mésátlagokról küzdötték fel magukat a mostani hetven­ötre, sokáig „álltak” a hat­vanas átlag körül, most az önköltségen kell még javíta­niuk. Jövőre lesz negyven­éves a nyéki-vinicai szö­vetkezeti gazdálkodás azon a földön, amelyen birtokos­ként a történelem évszáza­daiban Nógrádban is isme­rős honfi nevek keríthetek elő ma is. A Nyékiek ősi birtoka volt ez a síkból hirtelen emelkedve hegyes­be váltó, Ipolyhoz közeli táj. Borát már az 1300-as években jegyezte az egri káptalan, s talán máig első­sorban a vastagtestű, fehér burgundi a jellemző fajta, s persze itt is az Irsai, de terem szépen vörös is. Szo­bi, Darvas, Révai (ő tán Sztregován is, Madách fa­lujában) Laszkáry, Ráday (ők még Ludánybain és Lo­sonc környékén is, meg lej­jebb Pécelen) és az Erdély­ben, Szirákon, máshol is­mert gróf Teleki, majd bá­ró Majthényi, s a Koháry- ak, Coburgok (Litkén is) Berzeviczyek, s már a mi századunkban a Fischerek, Ehreinsteinek — ezek voltak birtokosok errefelé. Négy egykori kastélyából nem sok látszik, itt is divat a kvadrátos, emeletes családi ház, amiként ideát az Ipoly bal partján, s végig minde­nütt az országban. Pedig a legnagyobb a Telekieké volt, azt a földdel együtt megszerezte (de ugyan ho­gyan?) báró Majthényi, aki amúgy volt kormánybizto­sa is a császáriaknak negy­venkilencben, s a bárói ágon mindig elkülönülve ro­kona a mi Madáchunknak (anyja Majthényi lány a köznemesi ágról). A végén, már a mi időnk­höz közeledve, bizonyos Horváth Béláé volt mindez, s most a nyéki-vinicai ma­gyaroké, szlovákoké. A tör­ténelmi igazságtevés meg­fogható amúgy az irodalom oldaláról is —, hogy vala­mit a jelenvaló, ide utazó s itt szívmeleg fogadtatásban részesülő művészetekről is mondjunk. A balassagyarmati Kom­játhy Jenő irodalmi és mű­vészeti társaság Bőrünkön a betűk című antológiájának, s a társaság képzőművésze­inek bemutatkozása a gyar­mati előadóművészek és az alkotások (képzőművészeti) kiállításával emlékezetesen jól sikerült Ipolynyéken a héten. Az előre kiküldött kö­tetek (köztük szép számmal a Nógrádról szóló Űtonjáró is) mind egy szálig elfogy­tak. Tériké, aki helyben az egyik szervezője volt az an- kétnak, s maga is árulta a könyveket, egyszer csak ar­ra lett figyelmes, hogy már a saját példányát is eladta valakinek. Komjáthy, ha nem is sa­ját költészetével, ami itt nem jelenhetett meg (de ugyan miért nem? ideje lenne mű­sort szerkeszteni tőle is) ne­vében diadalmaskodott, jól megkésve, Csalomjai Pajor István fölött Csalomjai szü- lővárosában-falujában. Már az a tény, hogy a balassa­gyarmati kör-egyesület Kom­játhy Jenő nevét viseli (és nem Csalomjaiét) egymagá­ban is igazságtevése az iro­dalomtörténetnek. Reviczky szellemtársa, Komjáthy el­űzetett jó száz éve Balassa­gyarmatról (1885) és két év kellett ahhoz is, hogy szin­te kegyelemből elhelyezzék tanítani (büntetés volt iga­zából a gáncsolok részéről) „a távoli Szenicen...” így mondjuk, de aztán keverjük is rendesen, hogy hol van hát ez az átkozott Szenic...? Szénásfalu volt ez a múlt század közepén. Szlovák aj­kú mezőváros! élénk élettel, három egyenlő arányban je­lenlévő felekezettel: katoli­kussal, evangélikussal és zsidóval, s mindháromnak megfelelő szép templommal, országos vásárral, sorházak­kal, vízimalmokkal, vadban gazdag erdőkkel és így to­vább. .. Abdera, ahogy az elűzött-kibuktatott Komjá­thy Balassagyarmatot nevez­te búcsúversében, számára megmaradt a butaság fész­kének, ahol bizony az a Csa­lomjai Pajor István lehetett koszorús költő (s mi minden még!), aki ugyan itt szüle­tett Nyéken, s vitte sokra éppen Balassagyarmaton, megénekelve rendesen ódák­ban a vármegye (Nógrád) kultúrünnepélyeit, de soha sem lett-lehetett Ady és a szimbolisták őse. Mint Kom­játhy Jénő. Érdemei azért szép szám­ban voltak, s anekdotikus művét, a Gyarmaton írt Emlékek és rajzok a 48 előt­ti jóvilágból címűt, biztosan éppúgy sugárzó figyelemmel hallgatnák a mai nyékiek- vinicaiak, mint fogadták Ádám Tamás, Csikász Ist­ván, Zonda Tamás és a töb­biek alkotásait. A dolgok átrendeződésében Abdera, az ókori Trákia példaértékű sö­tét fészke is nyilván más­hová került, amiként Csa­lomjai beszorult a tudós könyvek lapjaiba. Madách, meg mások, éppen ellenke­zően kiszárnyalmak belőlük, s egyszer maid Komjáthy is szárnyra kaphat talán. De Nyékre már így is eljutott. „Királyi székbe ültetném az Észt” írta Szenicen. Ez azért itt is, ott is hátravan még. T. Pataki László

Next

/
Thumbnails
Contents