Nógrád, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 187. szám
1988. AUGUSZTUS 6., SZOMBAT NOGRAD 5 ■—1■ forténelem és emlékezés I dős emberek társaságában hallottam egy nehezen felejthető mondatot. Szeretném hibátlanul idézni. Ha nem tévedek, így fogalmazta meg gondolatát a behavazott fejű erdei munkás: „Ha mindenki százszor fontosabbnak hiszi a maga hasznát az ország javánál, akkor egyszerre tesz- szük tönkre saját személyünket meg a hazát is.” Ez így, túlontúl bölcselkedőnek, iskolásnak tetszett: Szunyókált is emlékezetem valamelyik zugában hosszú-hosszú ideig. Mígnem ugyanegy délelőttön három koros látogatóm mondandója nyomán visszaréved- tem a filozófiába hajló mondatra. Jött hozzám egy nyolcvanon túl lévő agg fodrász. Mihály bácsi olyan nyúlánk volt mint a jegenye. Szolidan viseltes ruházatáról csak arra gondolhattam: nyilván azt a környörtelen kérdést adja elő: igazítsam már, el, hogyan élhet meg olyan csekélyke nyugdíjból, aminőt havonta átad neki a postás... Tévedtem. Asztmás köhécselés után e szavakkal fodult hozzám az egykori figaró: — Megmondaná, hogyan nevelik a fiatalokat. ha az udvarunkban élő srácok azt mind tudják, melyik pop-énekes pusztult el a kábítószertől, de arról fogalmuk sincs, hogy miről híres Doberdó. Beszélgettem egy fiatal katonatiszttel, és ő úgy tudta, a mohácsi csatában negyedik Béla volt a magyar sereg'vezére. Zavartan méregettem látogatómat: — És amiért jött Mihály bátyám? Miben lehetek szolgálatára? Arcomba nevetett: — A tüdőtágulásomról beszéljek? Vagy arról, hogy a. redőnyös negyedórás munkáért két százast k’ért tőlem? Vagy, hogy a ház- kezelőség.... De legyintve elvágta saját szavát. Uramisten. Ez a szegény vénember kínzóbbnak érzi az ország gondját a saját kínjainál. Amikor már történeti tájékozatlanságaink, és sok túdatzavatunk megannyi jelét fölsoroltuk. új barátom így búcsúzott: — Éjjel-nappal a jövőről megy a szöveg. Komolyan gondolják, hogy a történelem majd holnap kezdődik? ...Még végig se gondoltam diskurzusunk lényegét, rámnyitotta az ajtót Pali bácsi, a hefvenkilenc esztendős nyugalmazott MÁV- kőműves Erzsébetről, a Köztemető útról. Valahogy így szólt: — Hallottam, tartja magát egy legenda. Hogy Petőfi annak idején Szibériába került És expedíció menne annak a Petrovits nevű magyar őrnagy sírjának a föltárására, mert szeretnék hazahozni a nagy költő maradványait. Nahát ezért jöttem. Elmosolyodtam. Íme egy jelentkező a ku- tatóútra. Ámde Pali bácsi merőben másért keresett föl. Elmondta, hogy siheder korában egy már akkor is vénségesen vén ember beavatta élete nagy élményébe. Abba, hogy mint tizennyolc éves legényke a szabadság- harc egyik magas rangú tisztjének pucérja volt. Az mondta el neki, hogy ifjan, a fehéregyházi csata után látta Petőfit, aki a harcban tüdőlövést kapott. A súlyosan sebesült civilruhás poétát többen egy csőszkunyhóba vitték, ahol az őrnagy elvérzett. Erre nyomban szekérre tették a nemzet nagy fiának holttetemét, és három katona által kísérve Budára szállították. Ott is temették el. Mit tagadjam, a történet minden valószínűtlensége ellenére is meglepett. És csodálkozásomat sem palástolva az öregnek szegeztem a kérdést: mi célja volt azzal, hogy nekem adta elő az ügyet. — Mi ? ■ — vett Szemügyre bizonytalanul. — Hát az, hogy még véletlenül se kerüljön illetéktelen a sírba, melyre kiírják Petőfi nevét. Lehet, ezrével vannak, akik többet és pontosabbat tudlnak az úgynevezett Petőfi-rej- télyről, mint az én fáradt MÁV-kőművesem. De. hogy a történelem lelke elevenebben munkálkodott benne, mint sok historikusban. az előttem nem szorul bizonyításra. És az sem, hogy az ő Petőfi-rajongása magában rejt valamit, ami több annál, amit a vaskos tanulmányok megfogálmazni képesek. Nem adatok perrendszerű bizonyságai vannak jelen ebben, és nem a tudomány fölényes ereje. Inkább valami, ami kis remény, kevéske vágyódás, némi félelem, titkolha- tatlan önérzet..'. Valami... valami., ami nem követel magyarázatot , Akárcsak harmadik aznapi látogatóm dolga. Öt nehezen titulálhattam volna bácsinak. hisz nyugdíjas létére is fürge, jó .erejű. Szintén egy történetet mondott el. Nem hallomásból tud róla, egyik koronatanúja az ügynek. Kezdődött pedig Cinkotán, 1944. december 21-én. Aznap a frontszakasz nyilas parancsnokai kivégeztettek három fiatal magyar katonát, mert azok elhagyták - alakulatukat, mivel nem látták értelmét a különben is reménytelen harcnak. Elrettentő példát kívántak nyújtani a fasiszta elöljárók. Még a falu lakosaiból is odatereltek vagy 100—120 embert az ítélet végrehajtásához. Az agyonlőtt kis- katonák véres testét pedig napokig úgymond közszemlén tartották. Ezt követően a cinko* tai öregtemető egyik sarkába, jeltelen sírba hántolták őket. A község népe tudta, hogy mártírok nyughelye az a sír, ápolta is. így volt ez két esztendővel ezelőttig, amikor fölszámolták Cinkotán az öregtemetőt. Akkor az én emberem levélben hívta föl a temetkezési vállalat igazgatóját: tartozik az utókor a három vértanúnak annyival, hogy exhumálják őket, s az új temetőben méltó végtisztességet nyújtsanak nekik. Két éve mégcsak választ se kapott levelére a társadalom lelkiismeretére hivatkozó ismerősöm. Személyesen is igyekezett közbenjárni, hogy történjék már végre valami. Azt az udvarias és kijózanító üzletszerű föl- világosítást kapta: ha valaki megrendeli és kiíezeti, a vállalat megoldja az áthelyezést. Hát igen... Közben — gondolom — az illetékesek részt vesznek mindenféle ünnep: megemlékezéseken. Egyetértenek a szónokokkal. Kdszorúznak, fejet hajtanak... A látogatómhoz hasonló emberek pedig visz- szanéznek a múltba, eltűnődnek azon, hol vannak a gyökerei a mának. Keresik mélyebb értelmét mindannak, amit teszünk, és amit nem cselekszünk. T alán önmaguknak sem fogalmazzák meg, számukra nem egyszerűen adatok, évszámok, pénztári tények elegye. ami oly sokszor átírt, így meg úgy magyarázott: a napi érdekek szekerébe fogott történelmünk. Valahol a sejtjeikben rejtőzik a tatárjárás rettenete, Mátyás korszakának fényessége, a kapára-kaszára kapott paraszttömegeket elöntő keserűség, az akácfa honi elterjesztésének csöndes öröme; Rákosi rémuralmának fullasztó esztendei. ...Mert nemcsak pénz van a világon, drága kortársaim. Bajor Nagy Ernő A salgótarjáni szabadtéri szoborkiállítás alkotásaiból Lédeíer {Tamás: Török Rihárd: Oszlop Mutatványos Benczf Péter felvételei Tükörben — homályosan Lehetne akár faluház is Karancsalja nyit kaput a völgybe érkezőknek, s az út innen továbbkanyarog Ka- rancslapujtő — a székhelyközség — és Karancsberény felé. Szemet gyönyörködtető látvány a dombok zöldjére kúszó újdonatúj házak sora, meg a köréjük tornyosuló hegyeké. Csak valahogy üresnek tűnik a falu; alig egykét embert látni az utakon. Igaz dologidő van, nemcsak a gyári munkás van oda, a termelőszövetkezet földjein is a műinké dandárjánál tartanak. A ribizkeszüret szezonja van épp, ezt megtudjuk, míg a kulitúrházig elérünk. — A bogyósokat szedi, aki teheti, itt is csak néhányan vannak a klubtagok közül — tudatja Bujtár -Zoltánné, a művelődési intézményben helyet kapó Fészek nevet viselő idősek klubjának gondozónője. Tűzőgépkapcsokat csomagolnak az írószerszö- vertkgzetmek, de a napból telik egyébre is. Az épületet szemrevételezvén, ugyanolyan lehangoló érzésem támad, mint aminő a tetszetős porták és a kul- túrház közötti kontraszt láttán. A jobb- oldali hátsó szárny — vízelvezető híján — megrepedt, bal oldali első fertályán pedig megroggyant. A nagyterem, a párt-, illetve az elöljárósági iroda, az MHSZ raktára „rég letűnt világot ’ idéz, nem különben az előcsarnok, a folyosók. Ám mindezeket felülmúlja az ifjúsági klub krimibe illő állapota. Tönkretett fotelek, kitörött ablak, szemét a földönj, S, mindezt a mennyezetről lógó egy,szem villanykörte sápatag fényében himbálod,zó pókhálók dekorálják. Jó ideje elhagyhatták már gazdái a helyiséget, bár. fel nem foghatom, hogy ha a fiataloknak a szomszéd parkban trécselésre jut idejük, miért nem szánnak rá legalább belőle egy töredéknyit a szoba rendbetételére. Elhagyatottságot. 1 gazdátlanságot, ízléstelenséget emlegetnek a falusiak is, ha az intézmény szóba esik. S, mostanság sűrűn szót ejtenek róla. A helyi elöljáróság — a lakosság által felbiiztatva — faluházzá akarja átalakítani az épületet. Nem botorság ilyesmibe törni a fejüket? Éppen akkor, amikor anélkül is szegény az „eklézsia”? Vagy tán éppen ez adta az ötletet a vállalkozásira? A megyében már találunk egy failuházat Cereden. Győrf- fy Sarolta, a salgótarjáni megyei művelődési központ igazgatóhelyettese ekként summázza legfontosabb jellemzőit : — Az épület több mindent szolgál párhuzamosan, e tevékenységek szorosan kötődnek a falusi élethez, fontos közéleti, szociális és kulturális funkciót látnak el egyidejűleg. Rugalmas az egyes terek, ^helyiségek használatának rendszere is, s általában meghatározó szerepet kap falai között a vendéglátás. Karancsalja két kocsmájába bekukkantva láthatóan igény van a társasági életre: délutánonként most is sokan leülnek, beszélgetnek. A kulturáltabb feltételek között működő hely pedig nyilván egyéb . rétegek érdeklődésére is számot tarthatna. Az igazgatóhelyettestől megtudtuk azt is, hogy azokban a falvakban, ahol már van, vagy készülőben a faluház, változó mértékben állami támogatást kapnak, bár az építést, az átalakítást alapvetően saját erőből, helyi összefogással végzik. A beruházást jóval alaposabb előkészítés glőzi meg, mint korábban, s ez magában a tervezésben is megmutatkozik. Szakértők — építészek és népművelők — a falu polgárai, vagyis a leendő használók és a vezetők szoros együttműködésben dolgoznak a tervezéstől az elkészülésig. — Mindezt alapos tájékozódás előzi meg. A település múltjának, jelenének vizsgálatán túlmenően, a társadalmi-gazdálkodási jeffllem- zők mellett azt is számba kell venni, mennyi pénz jut rá helyből, milyen külső támogatásokra lehet számítani, a faluban, lehet-e a lakosság társadalmi munkájára alapozni — sorolja Győrffy Sarolta, aki maga is részt vett — a megyetanács művelődési. osztályának munkatársával, illetve az országos köz- művelődési központ módszertani intézetének képviselőjével egyetemben — a feltáró munkában. Csak mindezek után készülhetett tanulmányterv, amelyet azóta már társadalmi vitára is bocsátottak a községben. Mint hírlik: a többségnek tetszett, bár az egyes helyiségek használói között némi vita bontakozott ki. Jó pár emberrel beszélgettem Karamcsalján, s megvallom, akik elsőre bátor vé 1 e m én y n y iil vá ni tókm ak tűntek, végül azt kérték, ne írjam le az elhangzottakat, vagy ha igen, hát név nélkül Furcsa veit számomra, hegy magánembernek szívesen megnyíltak, de azon túl inkább elzárkóztak. Jogos vagy oktalan bizalmatlanság volt-e? Nenj firtattam, mitől tartanaik, homályos utalások alapján pedig vétek lett volna véleményezni magatartásukat, bár egyértelműen „mellőzöttnek” érezték a falut. Miért, miiben, azt csak sejdítették. A bizonytalanság jeleibe ütköztem a .tanácson is, ahol a lényegi kérdésekre érdektelen válaszokat, kaptam csupán, holott titkoknak mégcsak a határát sem súrolták azok. A Karancslapujtői Községi Közös Tanács elnökével, Tórák Sándorral beszélgetvén korántsem arról győződtem meg, hogy nem gondolnák a társközségekkel. Jobbára a közművelődés jelenlegi és várható állapotáról faggattam volna, ő mindun,tálán arról ejtett szót, mi kellene közelebb s távolabb a lakóknak. Bár. a gondoskodó , elképzelésekről inkább véltem kicsengeni az „egyenlősdiséget” mintsem az igényekre alapozott tervezést, inkább a vezetői székből való irányítást, mintsem az okosabb „vélemény- meghaJlást”. Nem mondhatom azt sem. hogy az apparátus a „húzóágazattal” kevesebbet törődne az illendőméi, most épp intézményvezetőt keresnek a székhelyközségbe. Azt sem lehet szemére vetni, ne lenne leleményes —, vagy az elvárások mondatják vele? —, mert állásajánlatot sem restellt tenni. A faluház gondolata ű,gy tűnt nem a szívügye: mintha nem hinne igazán elkészültében, mintha nem bízna az ügyben. — Ügy tudom, hosszabb idő alatt — akár évek során — tervezik a ház teljes elkészültét. Annyi idő alatt az anyagiakat is fokozatosan meg lehetne tán teremteni. .. Csak a talaj,mechanikai vizsgálat belekerül har- mincezerbe, a tervdíj pedig százezres nagyságrendben mérhető, és ibár oda a meglévő pénz — legyint lemondóan, s hozzá teszi: — Mennyit vinne el akkor még a készig? — Ügy tudom, első lépésként a,z idősek napközijének átalakítását vették tervbe, s arra annak egyik tagja már két évvel ezelőtt készpénzt is felajánlott... Ami végül is a faluház ötletét adta. — Az is csak arra elég, amire szánta, vagy még arra sem. Fürdőszoba, konyha, étkező kellene, s a vele járó átalakítás. Kár, hogy az elnök nem volt ott tavaly decemberben azon a tapasztalatcserén, ahol az ország azon vidékeiről gyűlt össze harminc-harmincöt tanácselnök, hogy faluházépítésről szerezzen ismereteket. És ne feledjük, ők is csakúgy ezen a ki- lencvenháromezer négyzetkilométernyi terület valamely településén élnek. Ott megtudhatta volna, hogy Pókaszepetneken például bankhitelt vettek fel, másutt nem húzódzkodtak alapítványt létrehozni, lakossági kötvényt kibocsátani a célért. Megint másutt egyesületet alakítottak érdekében — a megyei művelődési központ is ezt javasolta egyébként a kárán,csaljaiaknak —. és szinte kivétel nélkül évekig gyűjtötték a pénzt, az építési anyagot. Pedig lehet, hogy azokon a helyeken nem élnek Elvira nénik, akik sok-sok forintot költenának önzetlenül a „közre”. Ravasz Al-adiá rné — személyisége külön ujezetet érdemelne —. aki egyébként alapító tagja is a Fészeknek, jóvoltából ugyanis megcsinálhatják a hőn óhajtott fürdőszobát az öregeknek, s kényelmesen étkezhetnek. Ez jelentené az átalakulás első fázisát, .amelyet az ifjúsági klub követne. Ezért volt olyan érzésem —, bár liehet, hogy amit én a tanácson tanácstalanságnak véltem, az reálisabb gondolkodást takart az enyémnél —, hogy a „pénztelenség” sok mindenre lehet kibúvó. De esek ideig-óráig. Igaz, nem csak egyedülálló Elvira nénik népesítik be a falut, de az ott élők két kezére azért számíthatnak. Hiszen volt már rá példa, n,em is egyszer, csak hogy házközeli példánál maradjunk, a volt tanácsházából is a közös összefogással!, társadalmi munkával építették a kultúrházat. Csak az idők során a „gazdatudat” veszett el, vagy hagyták elveszni? Amit most újra lehetne éleszteni idősekben és fiatal, abbakban azzal, hogy a pangó intézményből közösségi házat csinálnának. Mert mit ér bármilyen köz- művelődési tervezés is akkor, ha csak papírra írják, h,a remény sem marad, hogy az emberek társuljanak közös — véli, vagy valós — érdekeik megoldására. Nem tudom, nem-e rosszkor érkeztünk Karancsaljá- ra? ☆ Az anyaggyűjtés óta eltelt idő alatt a tervezés első fázisával végeztek. A ' tervezők társadalmi munkában elkészítették az elképzeléseket, az idősek klubjában tervezett átalakításokra. A munka azonban még várat magára... Tuza Katalin
