Nógrád, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
A nőgrád Palotáshalmon A félmeztelen, rövid nad- rágo,s, mondjuk úgy, pocakos és borostás emberről látszik, nem mai gyerek. — A mélyépítőktől mentem nyugdíjba, Pesten dolgoztam —* ismerteti életrajza kurta vázlatát. Elmondja, hogy héhalmi, s a szivattyúnál töltött 12 óráért, nappal 300, éjjel 330 forint üti a markát. — Én leszek most este fél hétig, akkor jön a váltás, de este csak tízkor szabad a vízzel indulni a tévé miatt. — Azok számára pediig. akik netán nem látnak oksági Összefüggést a televíziózás és a víztolatás között, Szűcs Péter rövid magyarázatot ad: — Nem bírná a hálózat a terhelést... Megtudni még, hogy három szivattyú van itt. A két nagy, óránként száz köbmétert juttat a földekre, a kicsi pedig ötvenet. Szó esik a mindennapokról is. Az egy hold háztájiról, amiben kukorica és búza is terem, az otthoni két kis malackáról, amikkel az asszony bíbelődik, Szűcs Péter 4300 forintra rúgó nyugdíjáról, felesége 2800 forintnyi téesznyugdíjáról, valamint két fiáról, akik közül az egyik asztalos, és tavaly bizony százezer forint adót fizetett, s nem győz panaszkodni, hogy nem tudni: idén mi lesz? A másik gyerek ács-állványozó, Pestre jár, hordja is az embereket, mert. van egy saját mikrobusza. . . Időközben a nap láthatóan odébb mozdult, mint egy méltóságteljesen gördülő tűzkerék halad nyugat felé, ám hiába készül lassacskán leáldozni, erejéből alig vesztett. Szellő sehol, ha a .tavon vitorlások lennének, vásznaik ernyedten lógnának. Vitorlás persze nincs, a tó sem az orrunk előtt csillog, van viszont egy patakocska, rajta apró híd, a hídon négy gyerek, akiket láthatóan hidegen hag}7 a meleg. Ülünk a négy gyerekkel a háromlyukú hídon, merthogy hamar kiderült, ez ennek a neve. Sebtében megbeszéljük, hogy kilenclyukú is van, igaz, kissé messze innét, a Hortobágyon, s amikor mindezen túl vagyunk, következik a kölcsönös bemutatkozás. Jakus Róbert harmadikos, Jakus Viktor hetedikes, Kajzinger Dániel ötödikes és Kis Tamás palotási illetőségű általános iskolások, akik előbb a fényképezőgép lencséjébe mosolyognak, mert gyorsan tisztázzuk, hogy újságban megjelenni jó dolog; a fénv- képezkedés után pedig tár- salgunk. Miről másról, mint a nyárról? A (napot, ma, július |J3-án, az égbolthoz csavarozták. All mozdulatlanul, szinte (fehéren izzik. Az az egyetlen felhő, amelyik átúszik alatta, olyan, mintha kiterjesztett tenyér lenne, és van egy pillanat, amikor úgy látszik, eme óriás tenyérben (nyugszik a nap. A palotási határ üres; a tarlón termetes .szalmabálák, akárha ‘földrengés szórta 'volna szét valamely hatalmas; román kori templom zömök oszlopait. A távolban talán égy gép mocorog, bálázógép lehet, de az is megeshet, hogy áll, gazdája hűsöl Valahol, hiszen nyár van, forróság és szombat délután. A két Jakus fiú, ha minden jól megy, Egyházas- dengelegen tölt majd valamennyi időt, a nagymamánál. Tamásnak is a nagymama ad majd szállást, Bá~ tonyterenyén, A legtávolabbra Dani készül: Tisza- földvárra megy, ahol a ke- resztanyjáéknak nyaralója van. Erről a mai, júliusi szombatról is szó esik. Viktor délelőtt Pásztón volt, „iskolacuceokat” vásárolni. „Aztán hazajöttünk, lementünk biciklivel Dengelegre és most itt vagyunk, horgászunk.” — Fogtatok is valamit? — Dolgozik bennem az ördög, mert ebben a patakocskában kapitális zsákmányra számítani aligha lehet. — Forintosokat — és felfedi a halak (hiszen, bárM.i van a hálóban? Egy vödör víz mennyire kár, nem pénzről van szó) közérthetőbbnek vélt nevét is, amiből viszont csak annyit jegyeztem meg, hogy szivárványos ... — Mutatnátok egyet? Ketten is ugranak a ki- szuperált tejeskannához. — Hoppá, az egyik meg- cföglött! — hallok egy hangot Ám előkerül az élő is: igazán miniatűr jószág. Örömmel nézem, valaha magam is fogtam ilyet, csak a nevét nem tudtam már akkor sem ,.. A horgásztanyét a kiserdő mélyén, egy lépésre a vízparttól, gulyásillat lengi be A gulyás — rövidesen meggyőződhettünk róla — pompás, ám alighanem stílustörésnek számít egy horgász-összejövetelen. Gérecz János, a horgászegyesület elnöke, civilben a pásztói kórház gazdasági igazgatója, azonban megnyugtat: — Holnap már lesz halászlé ... — És invitál, menjünk vasárnap is. — Ez a mai, amolyan kötetlen nap — mondja —, évente egyszer rendezzük az eevesület Csendesek a víkendházak vezetőségének, a bizottsági tagoknak és családjuknak. Az asztalnál, ahonnét éppen a bográcsra, s a bogrács mögött a vízre látni, többen is ülünk. Ott van Vékony Lajos, aki 34 évig volt hivatásos vadász, de a halaknak is régi barátja, olyannyira, hogy mostanában már a puskáját is leadta. Igaz, nem a vaddisznók sajnálata késztette erre a lépésre, inkább az, hogy „rengeteget kell fizetni, és kevés a vad.” Itt van Csepela Csabáné, az egyesület gazdasági vezetője. Kiss László, a titkár, Oldal József társadalmi ellenőr, egyébként pedig kazánfűtő a Csőszernél, Kalocsay József az ellenőrzési bizottság elnöke, másként főművezető, továbbá Bérezi György, s vannak még mások, akiktől, ha nevük kimaradt a felsorolásból, hát elnézést kell kérnem. A téma, mi sem természetesebb, a horgászat. Meg tudom, ez a megye legnagyobb borgászegyesülete. A tagság ezer embert számlál, a vendéghorgászok száma pedig 5500. Elmondják: nem csak a vízre, de a környékére is vigyáznak: bizonyítja ezt, hogy az országos szövetségtő! nemrég kaptak 15 ezer forint jutalmat és oklevelet, ebbéli tevékenységükért. — Jó a palotási hal — mondja egyikük. — Nem pocsolyaízű ... Nem is csoda hát, ha annyi a jelentkező a tagságra, hogy sokaknak várakozni kell. Most is 180 jelentkezőnk van... Az elnök szívesen beszél, el sem lehetne téríteni tárgyától. Adatokat sorakoztat, telepítési tervről szói, a vasárnapi borgászversenv várható eseményeit ecseteli, maijd — érthető dicsekvéssel — kijelenti: ' — Ebben a tóban minden Magyarországon honos hal megtalálható. Elsősorban a ponty, a süllő, ’ a harcsa, a dévérkeszeg. Idén, eddig egy 14 kilós ponty és egy 20 kilós busa volt a legnagyobb fogás —- meséli. Talán, sajnos kései a gondolat, a szerencsések nevét is vllptt volna mgcfnrnlzítoní Rigó Tibor felvételei Míg őket hallgatom, a bogrács alól felszálló füstöt figyelem. Egyenesen tör az ég felé, csak a bogrács fenekénél kanyarodik egyet, aztán zavartalanul folytatja útját a fák tetejéig, ahol semmivé foszlik ... A falu tikkadtan piheg. Az étterem előtt felszalago- zott autók: esküvő van bent. Csak az evőeszközök csörgése hallatszik, míg el nem nyomja a zene. Az utcán alig néhány ember, az eszpresszó zárva. Azonban eszpresszóval szemben, az artézi kútnál előbb egy kék műanyag vödröt láthatni, majd. a vpdör felett az idős asszonyt is befogja a tekintet. Éppen emelné a vizet, amikor megszólítjuk. A kérdés banális: — Nehéz? — Nekem már eléggé — mondja özvegy Vida Istvánná, — De viszem ... Aztán már gördülékenyebb a beszélgetés. Elmondja: január óta özvegy: „Jaj — sóhajt —, nagyon aranyos uram volt, nehéz felejteni.” Fia az ecsegi té- esz elnöke, lánya Versegre ment férjhez. — Nagyon jó gyerekek. A lányom és az egyik unokám éppen ma voltak itt, délelőtt. A fiam is gyakran elszalad megnézni. Szó esik az életről. — Nem dolgoztam. Csak 2300 forint nyugdíjam van... Nem megélhetni való... Nagy a kert, a iányomék dolgozzák. Én úgy adtam oda nekik, hogy nekem semmi sem kell belőle ... A lányom férje agyembóliát kapott, leszázalékolták Két gyerekük van. Két lány. Van bajuk elég... Az a* jó, hogy talpig ember a család. Nem kocsmások. A fiam nem iszik egy kortyot sem. Csak enni szeret, arra meg jó a víz is, azt mondja. Már a kapuban áll. — Most takarítok. Főztem is egy kicsit, húslevest, meg töltött paprikát, vagy hatot. — Hogy telnek a napok? — Egyformán. Mindig egyformán. Most hatkor elmegyek templomba, utána nézem a tévét, aztán lefekszek... Az órámra pillantok: ha marosan hat. A kocsi, mint a katlan, a falu álmos, az aszfalt fölött még mindig remeg a levegő. Nyílik néhány kapu, pár idős ember kerül elő. Egv- irányba indulnak mindahá- nyian: a templomba. A falu végén megállunk, lenézünk a tóra. Csak a víkendházak körül látszik némi mozgás. Egy ember, két tehén Kanyargónk az úton, s hirtelen felcsillan a tó: ezer darabra törött tükör, minr- den cserepe sugarakat lö- döz. Már a kocsi i,s áll, a csend beborít mindent. Aztán ember tűnik elő a tóhoz vezető út jelképesnek mondható kapujánál: a tó őre. Mondjuk neki, a palotás! szombat délutánt akarnánk megvizitálni. Az őr, idősödő, szikkadt ember, készséges, igazolványt sem kér, hisz nekünk, hogy riportot készítünk s nem orvul akarjuk becserkészni a gondjaira bízott birodalmat önmagáról nem sokat szól, nevét is homály fedi: az utat magyarázza inkább, mely a' horgászokhoz vezet minket, a MEDOSZ sporttelepére, ahol, mily szerencse, éppen ma van, rendezvénye a horgászégyesület- nek, s még maga az elnök is ott találtatik. Teszünk néhány kanyart a beszáradt keréknyomok szabdalta földúton, majd meglátunk ■ egy alakot és négy tehenet. Az egyik közülük olyan fékete, mintha Afrika napja perzselte volna kormosra, két szarva pedig úgy mered előre, hogy egy növendékbikának is becsületére válna. De hiába a harcias szarvak, ha tehén az istenadta. Ám, hogy a bikával való összehasonlítás nem teljesen alaptalan, bizonyítja a gazda, id. Sipos László. — Vigyázzanak — mondja, mert fiatal még az állat és idegenkedik az lismeretle- nefctől. Összekötöm ők'tet — mutat a közelben legelésző másikra —, mert gyorsan meglépnek az embertől. Tisztes távolban állunk, lévén gyanúsak a tehenek, a kis fekete különösen, igencsak nyugtalannak, mondhatni harciasnak látszik. Míg id. Sipos László a kötőfékekkel bajmolódik, míg kattog a fényképezőgép, a toronynál is magasabb, karcsú jegenyét nézem, .figyelve, hogy amott, az ég alatt, mozdul-e a szél. Valami lengedezhet, mert néhány gally rezegni látszik, noha nem kizárt, hogy érzéki csalódás az egész, mert csak a levegő vibrál a tikkasztó melegtől. A két tehén időközben összekötve, gazdájuk „Jószág, ne, ne!” kiáltásokkal el is terelgeti őket. Sőt, a bemutatásukra is sor kerül: a helyre kis fekete, a Gyöngyi, partnere pedig a Gyopár. A tehénvész elmúlt, végre nyugalom, s a gazda szóra bírható. — Nyugdíjas állattenyésztő vagyok — mondja —, huszonöt évig dolgoztam a téeszben. A fiam a főállattenyésztő — teszi hozzá, s emlékeztet, hogy volt már találkozásom a fiával, egy tavasszal íródott riport kapcsán. — A gazdaságtól bérelem ezt a területet — pillant maga köré. — Csak marhalegelőnek jó. Ott a házam — bök az ujjával a háta mögé. — Még fejőgépem is van. Mit ér a négy tehén? Az is kiderül: — A múlt hónapban 12 ezer valahány forintot kaptam. A fiam hordja Egyhá- zasdengelegre a tejet, mert ott van a felvásárló. Sok ez a pénz, avagy kevés? Maradjunk annyiban, hogy sok pénz, manapság csak ritkán adatik, s id. Sipos László ötezer forintos nyugdíja sem az egeket verdesi, noha ő azt mondja: — Nem panaszkodom’... Vannak bikák is, négy darab; három kisbika, meg egy nagy. És van egy ötéves lovam. Saját tenyésztés — húzza ki magát... Nem sokkal odébb — érdekes, hogy a zaj nem hallatszott el idáig —, Szűcs Péter, vizet tolat. S hogy nem valamely rejtélyes, immáron kiveszőben levő tavi mesterségről van szó, az hamar kitudódik. Mert Szűcs Péter azonnal magyarázattal is szolgál: — A babra tolatom. Öntözzük a zöldbabot. A zajt pedig a szivattyú okozza. Aki a vizet tolatja Júliusi szombat délután
