Nógrád, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-23 / 175. szám
IRODALOM Iszonyatos és kezdettől fogva elviselhetetlen a tudat, hogy én öltem meg. Én, aki mindenkinél jobban szerettem. Elpuszítottam a létezés csodáját. Milyen szörnyen ostoba voltam. Megöltem, hogy csak enyém lehessen. Megöltem, és az enyém sem lett. Az arca, a mosolya, az alakja! Ember volt, akit kívántam, akit emberként, nőként egyaránt imádtam, és akit megöltem, mert egyszer az enyém lett, utána pedig visszautasított. Átéltem vele, miközben öleltem, azt a mámort, azt a semmihez sem hasonlítható gyönyört, a birtoklásnak, a csak enyém kizárólagosságának azt a hatalmát, amit a egyetlen együtt- lét pillanataiban nem éreztem végletesen meghatározónak, mert természetesnek ígérkezett a folytatás. De többé nem kellettem neki. És amikor erőltettem a találkozást, kijelentette, hogy megbánta, ami köztünk történt. Undorodik tőlem. Mit utált meg bennem, amikor együtt voltunk? Soha nem mondta meg! Nem gondoltam volna, hogy képes lennék embert ölni! Elpusztít a gondolat, hogy mégis öltem, s éppen azt öltem meg, akiért mindent, az egész életemet odaadtam volna. De hiábavaló volt fenyegetés és könyörgés. Megrázta -gyönyörű fejét, megvillantotta mosolyát, és azt mondta, hát ölj meg, azzal sem törődöm. Nagyon erősnek, elpusztítha- tatlannak és mindig győzőnek hitte magát. Én komolyan fenyegettem, de ő tudta, nem lehet komoly a fegyegetésem, mert annyira szerettem, hogy emiatt sokkal gyengébb, kevesebb vagyok, mint ő. Ahol megjelent, azonnal ráterelődött a figyelem. Megbámulták, mint a csodát szokás. Az volt. A tiszta csupa fény arca, a megborzcngató erővel sugárzó szeme, az ezerféleképpen mozduló, élő ajka. És a keze! Alsó karszárának telt gömbölyded- sége, hosszú kézfeje, gyönge, vékony ujjai, könyökénél a kicsiny gödröcske. Az egész teste teli volt a hajlatok táján gödröcskékkel. Többször meglestem, amint egyedül ment vagy csinált valamit. Azon az estén is, amikor megtörtént az a szörnyűség. A kivilágított, nyitott ablakú szobában egyedül volt, tett-vett, és minden mozdulatából az el- tanulhatatlan finomság, előkelőség áradt, az a fajta báj, vagy inkább varázserő, ami akarva és öntudatlanul egyaránt ragyogást, különlegességet ajándékoz annak, aki áldva-verve van ezekkel az adottságokkal. Olyan ember volt, aki vonzotta a többieket; akikkel miatta, általa mindig történt valami. Az egész élete mozgalmas, szép és változatos lett volna (ha én el nem pusztítom). Nemcsak a férfiak. a nők is csodálták, és féltékenykedtek rá. Barátként, riválisként • egyaránt. Amikor a nyomozás megkezdődött, csodálkoztam, hogy csak férfiak között keresik a gyilkosát. Kereshették volna a nők között is, hiszen mindegyiknek, aki ott élt körülötte a munkahelyén vagy a nővérszálláson, ezerszer különb volt, s így csodálatot éppúgy ébresztett, mint fájdalmas, nyomasztó kisebbrendűségi érzést. Én is hányszor éreztem magamat hozzá képest kevésnek, silánynak, kiszolgáltatottnak. Aki olyan tökéletes, mint ő volt, rettegjen mindennapi embertársai ajnározásától, és bármikor fellángoló gyűlöletétől. Mert nagyon tudott bántani, egy nevetéssel, egy ajakrándulással, egy szóval, vagy éppen a közömbösségével. .. Sokszor feküdtem otthon az ágyon, behunytam a szememet, és visszaidéztem, hogyan öleltem; elképzeltem, hogy valaki éppen abban a pillanatban ugyanúgy öleli, s ő halkan sikolt, mint velem. Jó érzés volt képzelni, véresen összeesik előttem. És jó volt kinyitni a szememet, s tudni, hogy él. Nem hordott melltartót (minek is tette volna?!), s mellbimbója a fehér köpeny vékony anyagán át sejtelmesen kirajzolódott. Hányszor gondoltam erre, hogy egyszer a tenyeremben volt az mell és csókolgathattam. De már nem létezik a melle, rongy lett a köpeny is, amit egykoron használt. Már semmi sincs abból, ami ő volt, pedig csoda volt, olyan csoda, aki, most már tudom, elpusztítva semmi, naponta látható mivoltával, legyen bárkié, öröm és vigasztalás. De akkor még elviselhetetlen volt a gondolat, hogy egy olyan ember (jól ismertem), akiben nem akadt semmi különösebb, sőt, véleményem szerint visszataszító volt, élvezhette, a magáévá tehette őt, akit a létezésem értelmének . éreztem. Az a férfi ellopta és meggyalázta, ösz- szemocskolta egyetlen kincsemet. Ha az eszembe jutott, az őrület fakadt fel bennem, s ilyenkor kirohantam a házból, és sokszor fél éjszaka ődöngtem a városban. Már nem tudtam enni, aludni dolgozni, ' csak ő járt fejemben. És akkor elhatároztam, megölöm, hogy végre nyugtom legyen. Ma már felfoghatatlan számomra, miért történt meg velem mindez. Állandóan az elpusztításán járt az agyam, a megszerzésének ezen a végleges és végzetes formáján. Ezer változatot eszeltem ki, miként végzek vele. Tudtam, hol lakik, és korábbi beszélgetéseiből, valamint másoktól azt is, hogy milyen a nővérszállás beosztása. Az éles szerszámot, amit most nem akarok pontosan megnevezni, nehogy rám terelődjék a gyanú, már korábban megszereztem, s magammal hordtam. Végül döntöttem: a nővérszálláson ölöm meg. Onnan könnyű lesz gyorsan és nyomtalanul elmenekülni. Napközben feltűnés nélkül körülnéztem. Késő délután még felhívtam telefonon, és kértem, szakítson azzal a férfival,, és legyen ismét csak és kizárólag az enyém. Elválok, feleségül veszem, csak mondjon igent. Ekkor már eldöntött kérdés volt; ha elutasít számára nincs tovább. Az egyik kolléganője hívta oda a telefonhoz. Szívem a fejemben zakatolt. Megrázkódtam, amikor meghallottam a számomra any- nyíra kedves hangot. Elutasított. Röviden, ingerülten. Megmondta: számára az ügy — az én ügyem, a mi kettőnk közös ügye — befejeződött. Nincs és nem is lesz folytatás. Ügy gyűlöltem, hogy azt hittem, az eszemet vesztem. Nem, ez ostobaság! Nem gyűlöletet éreztem, hanem végtelen, semmihez sem hasonlítható kétségbeesést. Kitagadottsá- got. Megalázottságot. Úgy látszott vége, az életemnek. Felötlött bennem, hogy a nyomomra juthatnak, ha megteszem, amire készültem, de ez akkor nem riasztott el, nem váltott ki belőlem félelmet. Mindent magába olvasztott, az ami számomra ő volt. Már sötétedett, amikor a nővérszálláshoz érkeztem. Megbújva figyeltem. Valaki meglátott, és érdekes módon, később a nyomozás során nem tudott rólam pontos képet adni. Rossz megfigyelő lehetett. Az épületnek azon a részén csak az ő szobájában égett a villany. Nem voltam biztos abban, hogy, meg fogom tenni, amire any- nyiszor biztattam magam. Aztán kiment a szobából. Gyorsan az bépület- hez futottam, beugrottam az ablakon. Az ajtó mögé álltam. Amikor kis idő múltán belépett, láttam a mosolyát. Azt gondoltam, az a férfi telefonált neki, attól boldog. „Még egyszer kérlek!” — szólaltam meg. A hangomra ijedten összerázkódott, felém fordult. Az undor eltorzította gyönyörű arcát. „Takarodj innen!” — sziszegte. Magamhoz rántottam, és egyetlen mozdulattal, a csigolyáig átvágtam a torkát. Úristen! Amint ezt leírtam, ismét a régi rosszullét és fáradtság vesz erőt rajtam. A hörgésbe fúló sikolya! És a bal kézfejemre buggyant vér! Bár mindvégig pontosan tudtam, mit teszek, mégis különös zsibbadt volt az agyam. Míg csak képzelegtem, abban bíztam, valami majd. megakadályoz a gyilkolásban. Rángatózott, én egyre jobban szorítottam. A zakóm ujján lefolyó vér elborította a kézfejemet. Az ő vére! Abban a pillanatban kitisztult a fejem, és belém- nyilalt: jóvátehetetlent műveltem. Az ő elpusztításával elpuszítottam önmagamat is. Rémülten elengedtem. Azt hittem, elzuhan. Az ajtó felé lépett. Egyik kezét a nyakához akarta emelni, a másikkal a kilincs után nyúlt. Nem láttam az arcát. Én csak a vért láttam, amint csöpögött, folyt, patakzott, áradt a nyaki ütőerekből, és bizonytalan léptei nyomán szétmaszatolódott a padlón. Menekülnöm kellett. Kivetettem magam az ablakon. Elzuhantam, olyan lendülettel ugrottam ki. Mögöttem csönd volt. Bal kezemen ott éreztem arca forróságát. Fülem tele volt hörgő sikolyával. És nem a kielégült bosszú, hanem az üresség, a szégyen, a gyávaság töltött ki. A rohanás magamhoz térített. Zsebkendőmmel gyorsan letöröltem kezemről a vért. Éjszaka elástam valamennyi holmimat, a gyilkos szerszámmal együtt. De aludni nem tudtam. Egymás után szívtam a cigarettákat. Érdekes, nem gondoltam arra, hogy meghalt. Szerettem volna nem lenni. Úgy nem lenni, hogy ennek érdekében ne kelljen semmit cselekednem. A saját nyakam nem volt kedvem és erőm elvágni. Az esti telefonbeszélgetés már olyan távolinak tetszett, mintha soha meg sem történt volna. Hullámokban érkezett a tudatomba, miként hajtottam végre a gyilkosságot. De a fejemben még élőként beszél, párhuzamosan azokkal a mondatokkal, amelyeket már a rendőrség számára fogalmaztam, arra az esetre, ha elszámoltatnak. * Azt hittem, egy-két napon belül rám találnak. Másnap tudomásomra jutott, hogy meghalt. Ha azokban a napokban a rendőrség teljes erőbedobással kutatja a tettest, nem menekülhettem volna meg. Később a Kék fényből megtudtam, hogy a nyomozók sötétben tapagatóznak Ettől megnyugodtam, s bár addig lelkifurdalás gyötört, akkortól egy ideig úgy éreztem, helyesen tettem, hogy bosszút álltam rajta. Azt hittem, lassan teljesen kikopik belőlem, amit iránta éreztem, s így annak az estének a nyomasztó élménye is. De nem így van. Ma már a halottal szemben nem érzek szerelmet, s természetesen vágyat és gyűlöletet sem. És mégis, egyre gyötrőbb; miért csináltam? Miért pusztítottam el? A rendőrség a gyilkosságot a kideríthetetlen ügyek közé sorolta. Gyilkosság! Leírtam ezt a szót és rámeredtem. Gyilkos. Igen, gyilkos vagyok! Ezzel a tudattal kell élnem, miközben egyre jobban fáj, hogy ő miattam nincs. A rendőrség már régen nem foglalkozik vele, hogy akkor este, ott a miskolci nővér- szálláson ki ölte meg őt. S valahogy ez teszi mind fájdalmasabbá, hogy én öltem meg. Amíg féltem, hogy leleplezhetnek, másként viseltem ezt az érzést. De most már nem bírom tovább. Itt vagyok, fogjatok el, ítéljetek fölöttem, csak legyen végre nyugalmam. Bűnhődnie kell annak, aki ilyen arcátlanul eltaposta a létezés gyönyörűségét. Ha én nem mertem ítélni magam fölött, ítéljenek el azok, akiknek ez a dolguk. , El akarom mondani a teljes igazságot, mert feltámasztani nem tudom. S mert nincs isten, az sincs, aki majd egykoron feltámassza. Ásperján György: SEGÍTSÉGNYÚJTÁS LELKIFURDALÁSHOZ ÉS VALLOMÁSTÉTELHEZ (A meggyilkolt miskolci ápolónő ügyében) BENKE LÁSZLÓ: IDILL Szemre, szóra, isten áldására mindegy mióta áll a ház, de nem mindegy meddig, kinek s hogyan. Még nyolcvan évig pontos terv szerint s elmondhatom, hogy országosan fenn költők itt a negyedik kalitban — fiókám, ezt megjegyezd s ha jó leszel, unokádnak épp ilyet építtethetsz majd boldogan, csak jól vigyázz, hogy csöndbe légy, mert megkötözlek, mint a múltkor is, mikor miattad vált a kép a gondolattól el. Hagyd a támadást, ó gyermekem, a pecket, tudhatod, lenyelni és kiköpni $em tudod. Láthattad, atyád miként belezte ki a frizsidert, óvakodj tehát, szálljon rád a rémület, s vedd például vekkerünk, ki oly erős rugóra járt, hogy faltövéből, mondhatom, ma már húzni sem lehet. Zavarjon tán, hogy nincs zsanér s az összevont, bozontos szemöldökfán csüngő kulcs helyén szú a biztonsági zár? Gondoltam én, hogy fölkelek, e férget szétlövöm, dehát egy birka bújt belém, ráadásul puska sincs. DEÁK MÓR: NAPLEMENTE Szeretlek kétkezi szerelemmel, szeretlek, mint akit. esküje ver. Eskü az égre: szivárvány. Holdszemű este te várj rám. Szeretlek gyöngyöző álmaimmal, szeretlek, mint akin nem fog a baj. Te ments meg most már magamtól, kölyök-eb szív vár, vért csahol. Szeretlek, magam helyett téged, engem már semmi láng nem éget, megecetesedett a bor, fejfájdító a férfikor, szeretlek s szorítalak nagyon, ha el nem hagysz, magamat el nem hagyom. Szeretlek, s hogyha lemegy is a napi téged féllek, nem éjszakáimat. Erdélyi Attila: Figurális kompozíció BÖRÖNDl LAJOS: SZÍV HANGOK Tanulni. Szeretni a csöndet. A szobán átsuhanó légáramlatot. A virágzást. Ahogyan a rózsa gömbje a fölkelő napban fölragyog. A szív hangjait. A simogatást- A lélegzetvételt. A szeretetet a barnán sugárzó csöndben. Egymást. Tanulni. Megérteni a rügyeket, ahogyan kibomlanak zölden. A hidegen fölszikrázó csillagot. Az éjszakát. A nappalt. És a vágyat. Ahogyan fölindulnak a lázak elfoglalni a magaslatot.
