Nógrád, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-02 / 157. szám

IRODALOM A nap már kidudorodott az égre, gőzölgött a föld, szikkadó kérgén ormótlan, gömbölyű kövek száradtak — megannyi spórától duz­zadó gomba. A hajnalpárás távolban magányos csúcs imbol.vgott; búbján a bordás kilátó őslény csontvázaként kísértette a vidéket. Havilla Vityán szárító­háza előtt állt, s a patak mentén kanyargó utat fi­gyelte; asszony közeledett rajta, aztán felkapaszkodott a szárítóházhoz felvezető, egy darab sziklába metszett Negyvenlépcsőn. Kék kendő­je virított; imbolygott jár­tában, mint szélben a bú­zavirág. Tiszta vászonnal ta­kart sajtárt és színes ken­dőbatyut hozott; talpa meg- megcsusszant a nedves kő- hátakon. A hajnal csendjé­ben lompos, erdőaljban éj­szakázott, vedlő kuvasz lo­pakodott Vityán mellé. Két mellső lábát feszesen előre­nyújtva ásított, tompora he­gyesen a levegőbe meredt, mintha hátrafelé készülne ugrani. — Idetaláltál hát — fo­gadta Havilla Vityán az asszonyt, aztán a kutyával hármasban betértek a szárí- tóház palánkkal leválasztott lakható részébe. — Már fél­tem, hogy elfogott a vízőr­ség... A minap „hélikopler- rel” vizslatták a völgyet, keresztül-kasul — kacagott, rövidet, elégedett —, de én csak megmenekültem. — Kárára — mondta az asszonyt Közben áttöltötte a tejet, kikanyarította a sajtár peremére ülepedett tejfölt, s a lábosba mosta ujját. Az­tán vizet mert, kilötykölte a sajtárt, s a zavaros folyadé­kot a kutya táljába üresí- tette. — De nekem sincs több sütnivalóm, mint a maga kezére játszani, apám..­— Az urad? — terelte el a szót Havilla Vityán. Az asszony lecsapta a te­jesedényt. — Akár a többi! Iszik, hogy rogyik már le, mint a rossz disznó! Zöld és sárga levet okádott az este is, mint a karom, úgy folyt be­lőle, oszt most beteg, hogy a kutyák ették a belit! — Férfi — mondta Vi­tyán. — Mit' tegyen? Iszik. — Pártolja csak! — íor- tyant fel az asszony. — Pár­tolja na! Nem maga siratja, ha már födik a gödrit! — Elsírta magát: — De már inkább agyoncsapom én mostan, mint, hogv ki kínlód­jam, amíg az Ür valahá- ra!... — Ne tüzelj már! — szólt rá erélyesen Havilla Vi­tyán. — Nem passzióbul csinálja... Csak iszik, akár a többi.-. Ugyanazért! — Biztos!1 Ahány férfi csak van a faluban, olyat pisái, mind, hogy kiszárad­nak a füvek, ahova csur­gatják.-. Az asszony szipogott, zseb­kendővel gyömöszkölte sze­mét. Havilla Vityán széket tolt alája, s bátorítón, fo­gatlan ínyét is kimutatva rámosolygott: — Láthatod, felhőtlen a Hideghágó, látszik a kilátó rajta, hát jó időnk lesz... Kiszárítja az őket, meglásd, mármint, hogy a napsütés! — Nem bízok én már • semmibe... — Asszonybeszéd!... Az unokáim? — ök szeretik... Közel az iskola is, nem kell hegyet másszanak, nap mint nap, aztán van mozi is, cukrász­da-.. Nem kecsegtetni aka­rom, de maga is meggon­dolhatná magát.-. Havilla Vityán eleresztet­te füle mellett az ajánlatot. A kutya abbahagyta a le- fetyelést, és az asztal felé szagolt. Friss kenyér, fél­tábla szalonna, sajt, darab­ka füstölt oldalas — a ken­dőbatyu tartalma hosszú pillanatokra elterelte a két ember figyelmét a bajokról. Csenevész vakkantások, elhaló nyüszítések keltek a palánkfal mögül. A kutya ajzottan kapta fel fejét. Ha­villa Vityán kitépett egy bor- dányi darabot a füstölt húsból és a kutyájának vetette. Az asszony rosszallóan pillan­tott rájuk, de nem szólt semmit. — Falsz-e te is? — Csak fogyasszon, ne törődjön velem — felelte az asszony. — Vityán tört a kenyérből, a sajtból, s ke­rülve az eb tekintetét enni kezdett. Hosszasan, kérőzve puhította szájában a falatot, könyökként kiugró ádám­csutkája nagyokat rándult, amikor nyelt. — Az emberek beszél­nek? — Beszélnek. — Rólam-e? — Beszélnek — ismételte meg az asszony. — Aztán állandóan számlálnak is ben­nünket, hogy roseb essen az életibe, hol a néptanácstól jönnek népszámlálni, hol a megyétől, hol a fene tud­ja... Érdeklődnek, hogy szok- juk-e az új életet, az új földön... Egyszer még magát is firtatták, mondtam, hogy itt él velünk, most éppen kiment erre-arra... Hitték is, nem is, mivel, hogy élőben magát még sohasem látták... Azért mondom, ha meggon­dolja, tudhatja, hogy nem lesz jó vége ennek a maga bujkálódásának... S aztán emelkedik a víz szintje is... — Attól ne félts te en­gem! A víztől, éppen attól ne! — Há, mitől? — Semmitől... Ember va­gyok, itt születtem ebben a völgyben — mondta Havilla Vityán büszkén —, aztán van neked, akit féltsél. Azokkal törődj! — Az már igaz! •— gyul­ladt fel újra az asszony ha­ragja. — Az uram csak né­zi az új házat, s látom a tekintetéből, hogy leginkább tüzet rakna rá! Kirí a sze­méből... Aztán pályinkát vészén, iszik, s csak bámul­ja a világot, mint borjú az üres tőgyet... Csak tudnám, rpég mi következik — só­hajtott keserveset —, csak tudnám... — Ugyan mi? — bátorí­totta Havilla Vityán. — Beleszoktok majd, hiszen fiatalok vagytok, nem olyan vének, mint én... — S maga, apám? — Mindúgy — legyintett Havilla Vityán —, mind­úgy... — Mert, hogy jobb volna jönnie! — Tapodtat sémi •— Egyszer csak rá kell szánja magát... Itt nem ma­radhat, míg a Világ. Emel­kedik már a víz.. S ha ve­lünk lenne, talán az uram is megemberelné magát... Ket­ten, velem hárman és a gyermekekkel együtt köny- nyebb lenne a beleszokás az új helybe.. Mert, hogy hiá­nyoljuk magát, ha tudni- akarja — nézett ravaszul az apjára. — Ne bujtogass, lányom... Vén vagyok már ahhoz, hogy új helyre szokjak-.■ Az­tán itt... — Elhallgatott, le­hajtotta fejét, lászott rajta: latolgatja, folytassa-e. Vé­gül is rászánta magát: — Azt mondják, az ember teszi a földet; a jóké jó, a rossza­két elkerüljed... De fordít­va is igaz! Az ember nem barom, hogy helyét válto­gassa... Aki annyi évet leélt a föld egy darabkáján, mint én, ebben a völgyben... Szó­val, késő nekem váltani, édes lyányom, s aztán itt a hitem is... — A miben való?! — csat­tant fel az asszony- — Tán Istenbe? — Hogy dolgom van még Itten — felelte Havilla Vi­tyán gondterhelten —, és meglehet, nincs is már annyi napom, hogy megér­jem, amíg az egész völgyet ellepi a víz.-. A Negyven­lépcsőt... Itt éltem mindig is, hogyan kelnék reggel, ha nem látnám a napot felgu­rulni a Hideghágón?... — Nem egész maga, apám — sóhajtott lemondóan az asszony. — Azt hiszi, nekem könnyű volt idegen tájra mennem? És mégis men­tem... — Hát engem már csak vigyenek! — Mondom, akár a többi! Egyet tud: szajkózni! Tán megérem, hogy pályinkáért nyaggat, mert rávetemedik! — Én-e?! — húzta ki ma­gát önzérzetesen Havilla Vi­tyán. — Hetven esztendeig megvótam nélküle.. Most időm se vóna rája... — Az állatokért? — öérettük is! (A kitelepítést, a költö­zést Vityán szótlanul fogad­ta. Csak örökösen derült arca keményedett meg, akár az agyag, ha kiégett- És tűrte, a hurcolkodóst, ereje a fiatalokéval vetekedett, rakodott kettő helyett is, ci­pelt oly hévvel, mint aki egy emberöltőn másra sem várt. Aztán, amire a ható­ságok is megnyugodtak, hogy megállapodott az új fa­luban az élet, Vityán élel­met pakolt iszákjába, ács­szerszámokat a nagy borjú­bőr tüszőbe, s a karjára kapva szekercéjét, kutyá­jával együtt visszatért a völgybe... Tudta, hogy hóna­pokba telik, amíg a gyűjtő­tó szintje felér majd a Negy­venlépcsőig... Ám nem az utolsó percekig kitartani szűkebb pátriájában volt Havilla Vityán szándéka...) — Megnézed őket? — Fűlik is nekem álla­tokra a fogam — mondta ingerülten az asszony. — Csak tudnám, mit eszen ma­ga azokon a vadakon? — Kellenek! — Méghogy kellenek — legyintett az asszony. — Ugyan mire? Ide fulladni velük együtt? Aztán azt se várja, hogy idekutygolok únos-úntalan magához éle­lemmel... Gondolja meg, apám, és jöjjék haza! — Haza?! — csattant fel Havilla Vityán. — Itt va­gyok itthon! — Érti maga, amit mon­dok. Jöjjön! Hallja, apám? — Ne erősködj, lyányom, hiszen én nem pusztulni jöttem ide vissza... Mon­danám, hogy mire, de úgy­sem értenéd. Nyugodj bele, tudom, minek maradok.. Ami meg a jöttödet illeti, ne törődj vele. Kis étkű va­gyok, amit hoztál, s ami még volt, kitart egy jó da­rabon... Te csak az uraddal s a gyermekekkel gondolj, és tartsd a titkomat, hogy rám ne leljen valaki itten. Az uradnak meg üzenem, hogy nyugodjon bele a vál­tozásba. Jó földeket kapta­tok, a hegyen túl, szántót, kaszálót... Mit is bánnátok? — nézett ki az ablakon lát­szó sziklákra. — E zerge­legel őket? A völgy oldalait irtások tarkítottak, csak a majdani vízszint vonala fölött álltak még a fenyők, jóval maga­sabban a Negyvenlépcső csúcsán álló szénaszárító­háznál is... Havilla Vityán motyogott valamit magának; magának, öregesen, s mint aki tehertől szabadul meg, türelmesen nézett lánya után, amíg csak követni tudta kék kendős, búzavi­rágként imbolygó fejét. És azontúl is utána nézett egy darabig; a bővizű patakot kísérő úton nedves bogarak poroszkáltak, de azokat a Negyvenlépcső magasából nem láthatta... Még aznap áthurcolkodott. Nem mintha nem bízott vol­na továbbra is a lányában, de be kellett látnia, hogy többé nem számíthat rá. Nem, mert öngyilkosnak képzeli; ezt észrevette raj­ta, mikor a búcsúzáskor az arcát kémlelte. Ismerte gyermekét, tudta, hogy meghányja-veti, rágódik majd rajta, hagyná is, nem is, ám végül csakis egyféle­képpen clönthet: jelenti a vízőrségen, hogy halandó van a Negyvenlépcsőn... „Beletelik egy hónap, ket­tő — számítgatta —, de le­het, három is, amire felér hozzám a víz... Elég időm van, elkészülök — mondta kutyájának —, meglásd!” Azontúl napjai egyfor­mán teltek. Reggel megfejte a kecskét, megetette a fa- ketrecbe zárt állatkákat, ma­ga is falt valamennyit, majd eltorlaszolta a barlangot, és lopakodva felkapaszkodott a vízvonal fölött meghagyott fenyőerdőig... Nem számolta, de körül­belül egy hónap telhetett el, amikor hangyánál pará­nyibb embereket figyelt meg a Negyvenlépcsőn (a lánya is ekkor jutott utoljára az eszébe), s hamarosan füst- kígyók emelkedtek a széna­szárító házból az égre. Pa­razsa éjszaka is izzott; a szélhordta pernye másnap még szitált, mintha fekete hó hullana a völgyre... De Havilla Vityán sóhaj­jal sem adózott házának. Szusszanj sem hagyott ma­gának időt, szekercéje nap­hosszat csattogott, s amire alant, a völgyfenék sziklái között megpillantotta a felr felé araszoló vizet, már fedélzetét ácsolta bárkájának. KISS TAMÁS Leyéltöredék barátaimhoz Ne szóljatok meg engem barátaim, inkább szólítsatok, ha épp nem vagyok veletek. Légi folyosókon, járok-kelek én, ott még tágas az út, alattam sisteregve suhan el a pirosra, majd kékre, végül pedig feketé­re oxidálódó történelem­Tudjátok, ott va­lék én valaha a világnak soha fel se ro­vott fordulatainál. Évezredhez mértem és a pillanatot. Mikor az iskolapadban nem figyeltem, oktatóm szelíden intett, mert szemem tükrében látta, hogy elfor­dult a szög közte és közöttem, pedig én csak a Berenice haját láttam szétszórva a csillagos égen, vagy például azt néztem szorongva, miképpen siklik Andromédához a Hal, hogy benyelje őt, jaj! Most is itt járok-kelek istentől elhagyott világ­ban — hozzá ragaszkodó. Értelmet keresek ott, ahol már értelme sincs semminek, csak, hogy létezünk önzetlen, érdektelen. A harmadik évezredire lapozok, hát; ami mö­göttünk leng, mint a múlt éjszaka sötétje­KISS BENEDEK: Cybulski az éjszakai vonat peronján Neve-sincs-madár, ki tán a bánat, verdes szempillarács-kalitkában. Szárnytolla kés, nyaktolla kés, farktolla kés, magam — merő vér. Mondaná: Lengyelország! Mondaná: Hamu és gyémánt! Mondaná mind, ami kimondhatatlan. Kattog a kerék, durva vászoningemet: az éjszakát egy dallam aranyszála hímezi halhatatlanul, de én, halandó, tört arcom fátumával bukom le rád, Európa! Ken \Kiíí (Nagybrlunnfa): Üíea MAKAY IDA: LÁNY A TÓPARTON A tóparton gyönyörű lánytest. Habokból Afrodité kelt fel az ókori nyárból. Szépsége aranyszínét Atlantisz szűz Napja adja. Sápad az ősz. a halál. Antik nyár, győztes aranykor, ragyog az aranyszabály: Hullhatnak mindszenti esők, temethet mindent a hó: Itt járt az elmúlhatatlan. Az öröklétböl való. NEONOÉ , Mátyás B. Ferenc;

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents