Nógrád, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-16 / 169. szám
Magyar irodalmak határon innen és túl Iparművészeti stílustörténeti kiállítás Hány magyar irodalom van? Reneszánsz és manierizmus Firenzei báz.ioltár (XVI. század vége) XVI. századi spanyol lótakaró az Esterházy-gyűjteményből. 4 z utóbbi évtizedben A egyre jobban teret nyert a magyarországi irodalmi köztudatban az a fölismerés, hogy a magyar nyelv irodalma tágabb fogalom, mint az országé, hogy a magyar irodalom meghatározásakor számolni kell mindazoknak a magyar népcsoportoknak az irodalmával,-v amelyek a szomszédos országokban élnek, és nem hagyható figyelmen kívül a nyugat-európai és tengerentúli magyar szórványok irodalmi termése sem- A XX. század végén tudatában kell lenni annak a ténynek, hogy a magyar irodalmat 1918 óta politikaföldrajzi határok tagolják- A magyarság mint etnikai-kulturális alakzat, a magyar anyanyelvűek közössége, jelentős részben nemzeti kisebbségként él a kárpátmedencei országokban, részben pedig szétszórva szinte a világ minden táján: a magyar anvanvelvűeknek csak mintegy kétharmada mondhatja. hazájának Magyarországot. Az európai történelemben nem számít különlegességnek, hogy azonos nyelvet beszélők különböző politikai keretekben élnek. A múlt században például nem létezett lengyel állam, mégis volt nemzeti irodalom; a felvilágosodás és a romantika szerb vagy román nemzeti irodalmát több ország íróinak kellett megteremtenie. A magyar etnikum és irodalom abban különbözik ezektől a példáktól, hogy a nemzetté- válás döntő, XIX. századi szakaszában egységes politikai keretben létezett, és 1918 után keletkeztek egy addig egységessé kovácsolódott nemzeti irodalomnak új részei. Szeli István újvidéki irodalomtörténész meghatározása szolgálhat kiindulópontul: „Mint ahogy a nemzeti magyarságot is a magyarok összessége teszi, a magyar irodalom fogalma sem csujpán a magyarországival azonos, még akkor sem, ha tartalmi- gondolati, ízlés- és stílusbeli vagy formai eltérései kézzelfoghatóak is.” (1979). A hazai közvéleményben túl erősen meggyökerezett az államnemzeti fölfogás, amelynek az az elképzelés az alapja, hogy nemzet és állam egyforma kiterjedésű. Ez a megközelítés nem alkalmas Közép-Európa bonyolult etnikai viszonyainak megértésére. E fölfogásnak volt a következménye, hogy Magyarországon hosszú időn keresztül kirekesztették a magyar irodalom fogalmából a határontúli magyar irodalmakat. Ezek az irodalmak kimaradtak az irodalomtörténeti áttekintésekből, az antológiákból, az iskolai tananyagból; a külföldi magyar írókról és műveikről alig vett tudomást a hazai tömeghírközlés. Korábban szinte egzotikumszámba ment nem egy kitűnő erdélyi, szlovákiai vagy vajdasági magyar író Magyarországon. A hét évtizedes külön fejlődés, a magyar nemzetiségek saját történelme természetesen hatással volt a körükben létrejövő irodalmakra is. Érthető ezért, hogy a magyar államiság keretén kívül fejlődő irodalmak bizonyos autonómiára tettek szert, megszervezték saját intézményeiket (folyóiratok, könyvkiadók stb.), hozzáláttak sajátos hagyományaik föltárásához. Indokolt tehát Romániában, Csehszlo. vákiában és Jugoszláviában, az 1945-ös időszakot követően pedig a Szovjetunióban is nemzetiségi magyar irodalomról beszélni. Szoros szálak fűzik a nemzetiségek irodalmát ahhoz az ország- hoz-államhoz, amelynek területén létezik. Épp így vitathatatlan a közös nyelv, a kulturális és történelmi hagyományok jelentősége- És arra is érdemes tekintettel lenni, hogy a nemzetiségek nemegyszer az autonómia igényét hangsúlyozzák, annak a mindenképpen jogos törekvésnek a jegyében, hogy önmagukat akarják képviselni minden külső és többségi gyámkodástól mentesen- Érthető, hogy a nemzetiségi irodalmak képviselői némi bizalmatlansággal tekintettek olyan meghatározási kísérletekre, amelyek a hátá- rontúli magyar irodalmakat valaminő függelékként vették számba, a budapesti (magyarországi) központ alárendelt részeként. Ezért a hazai irodalmi közvélemény és irodalomtörténet-írás az utóbbi évtizedben igyekszik árnyaltabb módon megközelíteni a különböző országokban létező magyar nyelvű irodalmak összetartozásának kérdését. ]Vem egységes, hanem egyetemes magyar irodalomról van szó. És ebbe az egyetemességbe természetesen beletartozik az a nehezen definiálható magyar nyelvű irodalom, amely a világban szétszóródott magyarság irodalmi produktuma, és összefoglaló néven legújabban nyugati magyar irodalomnak neveznek. Három esztendeje Pomo- gáts Béla így foglalta össze a magyar nyelv irodalmának fogalmi tagolását: „Ha a magyar irodalomról beszélünk... legalább négy fogalommal kell számolnunk. Van a magyarországi magyar irodalom, a magyar nemzeti irodalom, mint az egyik fogalom. Szerepel szótárunkban a nemzetiségi magyar irodalomnak a fogalma, tehát a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai és újabban a kárpát-ukrajnai magyar irodalom, és egy harmadik fogalom, a diaszpórának, a szétszóródásban lévő magyar csoportoknak az irodalma, amelyet az elmúlt fél évtizedben kezdett el integrálni a magyarországi szellemi életű...) Ezt a három fogalmat szokás egybefogni újabban az úgynevezett egyetemes magyar irodalomnak a fogalmával.” 1 z egymással kapcsolat^ ban lévő magyar irodalmak viszonylagos önállósággal bírnak, külön-külön irodalmi életük van, kulturális és irodalmi intézmények kielégítő vagy hiányos hálózatával. Az egyetemes magyar irodalom többközpontú, jelentős centrumai vannak Magyarországon kívül. Ha irodalmunk térképét akarnék elkészíteni, akkor nem maradhat le róla többek között: Pozsony, ahol magyar kiadó működik, és magyar irodalmi lap lát napvilágot; a kárpát-ukrajnai Ungvár, a jugoszláviai Újvidék (könyvkiadó, folyóiratok) és Szabadka; Erdélyből Kolozsvár, Marosvásárhely, sőt Temesvár és Sepsi- szentgyörgy sem, továbbá Románia fővárosa, Bukarest, ahol a nemzetiségi kiadó, a Kritérion működik; a nyugat-európai nagyvárosok közül jelezni kellene e térképen Párizst, Münchent, Bécset, Rómát és Londont is. Bármennyire érdekesek is a fejtegetések az egyetemes magyar irodalom fogalmi meghatározásáról, foltosabbak a gyakorlati tennivalók. A magyarországi közvélemény tájékoztatásában mindmáig jelentősek a hiányok' Szórványosan szerepel az általános és középiskolai tananyagban a XX- századi magyar kultúra határontúli része. Több kézikönyvre, alaposabb és pontosabb tájékoztatásra van szükség. Nem lehet ritka ünnep Sütő András színházi bemutatója, irodalmi köztudatunkban írók és művek sorának el kell foglalnia méltó helyét, mégpedig nem kuriózumként, hiszen anyanyelvűnk és irodalmunk teljes jogú önálló karakterű képviselőiről vgn szó. Kiss. Gy. Csaba Fantasztikusan gazdag kerámiában, textilben. ötvösremekekben, bútorban és az iparművészet megany- nyi más ágában a mi Ipar- művészeti Múzeumunk. Erre akikor csodálkozunk rá, amikor egy-egy iparművészeti ág, stílus, korszak bemutatására rendez kiállítást a múzeum. Urbinói dísztál, augsburgi kabinetszekrény, lombardiai hátasszék. bécsi viasz- portré, firenzei hóráskönyv, erdélyi dolmány — és akár felsorolhatnánk mind az 562 remekmívű műtárgyat, amelyet az Iparművészeti Múzeum Reneszánsz és manierizmus című tárlatán felvonultatott. Az év végéig látogatható bemutató egyrészt folytatása egy 1974-es, a gótika iparművészetét tárgyaló kiállításnak. másrészt előzménye a barokk és a rokokó, a klasszicizmus, a his-. torizmus európai iparművészetét reprezentáló stílus- történeti sorozatnak. Meg annak a kilencvenes évek elején megnyíló stílustörténeti állandó kiállításnak, amely az előzőek összefoglalója lesz majd. E nagyszabású vállalkozást évekig tartó tudományos kutatás és restauráló munka előzte meg (például az Esterházy gyűjtemény textil- és ötvösanyagából). És közönség elé került számos, eddig kiállításokon még nem szerepelt műtárgy is a múzeum gyűjteményéből. (Saját anyagát az Ipar- művészeti Múzeum mindössze negyvenöt más múzeumban illetve magángyűjteményben lévő tárggyal egészítette ki). Időben a XIII.—XIV. századtól. a kora reneszánsz megjelenésétől a XV—XVI. századi érett, és a XVII. századi késő reneszánszig, és az ezzel időben egybeeső manierizmusig követi a stílusirányzat változásait a kiállítás. (A kicsit dekadens, túldíszített, az 1530-tól 1600-ig tartó stíluskorszakot az olasz maniero — kézzel csinált, ügyes — szó után nevezi manierizmusnak a műtörténetírás.) Térben a reneszánsz bölcsőjétől, Itáliától és elterjedését követve Franciaországon. Spanyolországon, Németalföldön és Németországon át Magyarországig minden jelentős reneszánszműhely képviselve van. Méghozzá elsőrendű anyaggal. És azon belül is különleges ritkaságokkal. Kora reneszánsz miseruhákkal. XV. századi firenzei kódexekkel, az augsburgi Matthias Walbaum műhelyéből való házioltárokkal, Raffaello eredeti tervei után szőtt kárpitokkal, korai habán kerámiákkal, Dürer rajzai nyomán készült ötvösremekekkel. És a magyarországi reneszánsz páratlanul szép emlékeivel: úri hímzésekkel. egyházi szertartásedéhyekkel, Oláh Miklós gyermekkori mentéjével, Thököly Éva ruhájával, a körmöcbányai stal- lummal (faragott templomi pad), erdélyi és felvidéki kályhacsempékkel. Adám és Éva a jelenetes kelengyeládával. Jól példázza ez a kiállítás, hogy a művészetek nem választhatók el egymástól. Az építészet, a festészet, a bronz- meg a könyvművészet, az iparművészet és a 'szépművészetek egységes egészet alkotnak. S az, hogy a tárlaton a szorosan vett iparművészet képekkel, rajzokkal, metszetekkel egészül ki. a teljes beleélést teszi lehetővé. A térben és időben egyesített anyag pedig az egyetemes és magyar művészet egymásra hatását dokumentálja, egy stíluskorszak nemzetek feletti egységében. Kádár Márta Éjsgfg A húszas evek Saigó- ^ tarjánjában tizenéves koromban, jobb körülmények között élő rimaiak közé soroltattunk, családunk mégis gyakorta megfordult a cipíjavításr.k mestereinél. Nem tellett sűrűn új cipőre, kivált a gyerekek kopta- tási igyekezete adta kezünkbe gyakorta a csengőt megrázó műhelyajtó kilincsét. Volt ugyan több cipőjavító mesterember (akik emellett a méretre szabott, ünneplő cipők újonnan való elkészítéséhez is kitűnően értettek), de édesanyám minden alkalommal szigorúan eligazított: „Janko- vicshoz viszed, érted!” Mindegyik más mesterrel kapcsolatosan volt valami elmarasztaló értékelése, amiért kerülnöm kellett az illetőt. Ez megbízhatatlan, az inkább poharazik és kártyázik, nem lehet kivárni tőle a munkát, amaz nem állja a beígért határidőt, stb, stb. De Jankovics, az más! Az pontos, megbízható, jól dolgozik, és „nem kér sokat.” Ver se Ige tő suszterünk A Jankovics név más szempontból is jól ismert volt előttünk gyerekek előtt. Ismertük a Jan- kovics-házaknak mondott, a Füleki út elején álló két bérházát (a mai Vörös Hadsereg útja elején most is áll mindkettő), és feltűnő, jellegzetes volt púpos tartása (pedig nem volt az), kacsázó járása: (egyik lábát kissé húzta, de nem volt sánta.) Egyszóval dicsért mestersége mellett volt néhány más ismertetőjele is. Jankovics fénylő szemeivel, kunkorodó bajszával a nap minden órájában ott üldögélt kicsiny, de tiszta, rendezett műhelyében, amely a sorompóhoz közelebbi épületben volt. Több Mejét töltötte itt, A derék mester sok dicsérendő szokása, elismerést érdemlő jótulajdonsága közé soroltatott irodalom- szeretete és annak tevőleges gyakorlása. Akadt hébe-hóba olyan felnőtt kuncsaftja, aki nem vette jó néven e témáról hosszantartó fejtegetéseit, kivált költeményeinek bemutatását, s inkább a gyors kiszolgálást óhajtotta. Pista bácsi azonban imádta a költészetet, erről órákat társalgóit volna megértő ügyfelekkel, és mert a felnőttek közül ilyen kevés akadt, bennünket ifjakat minden alkalommal szóval tartott. Első találkozásunkkor, amikor a hétköznapi cipőm javítását kértük, le is ültetett! Erősen szlovákos kiejtéssel (ő is felvidéki leszármazott volt) kezdett tájékoztatni a versek szépségeiről. Érdeklődött, olvasok-e sokat, szeretem-e a verseket. Mert ő, adta tudtomra, nagyon szereti, olyannyira, hogy a csendes, vacsora utáni órákban le is jegyzi gondolatait. No nem az újságnak, vagy közönségnek, csak úgy saját magának, a maga gyönyörűségére. „Leírom, ami úgy enyim eszébe jut”. Lehetőséget nem adva a közbeszólásra, véleménynyilvánításra, nyomban belefogott „pár nap előtt írta” versébe. „Holló száll a házung felett, Minden kislány híven szeret, Híven szeret, mind a gerle, Ebben rejlik hű szerelme.” Ilyen, vagy ilyenféle kiejtéssel, — írásban ezt pontosan visszaadni nem lehet, —, ám akkor is, és még ma is, nekem igen kedvesnek tűnt tolmácsolásban. A vers után kézbe vette cipőimet, gondosan megforgatta, alulíölül jól megnézte, majd közölte, hogy holnaputánra meglesz. Ebben biztosak lehettünk. Azután még hozzátette: „Tesig majd elgyüni érte.” Amikor két nap múlva beállítottam, egy újabb irodalmi mű meghallgatására is felkészülve, megjavított cipellőim gondosan előkészítve, már a pulton álltak. Abban az évben nagy felfordulás volt a Füleki úton. Az eddig keményre döngölt, majd később kockakővel borított salak járdát aszfaltossal cserélték fel, az úttestet pedig kikövezték. Sajnos, ezek a munkálatok egyikmásik, épületnél nem kívánt helyzetváltoztatással jártak. Az út szintezése miatt a Jankovics-házaknál is az lett a helyzet, hogy az épületek szuterénjének kis ablakai egyharmad magasságig a szint alá kerültek. A derék mester ezt a kellemetlen helyzetet is megörökítette a maga és az utókor számára, és beletörődött hangulatban olvasta, olvasta fel nekem erről írott elégiáját. A 3—4 versszak közül már csak az utolsóra emlékszem pontosan, és itt le is jegyzem: ,,A fő utcád végig gyászos, Van ablakung, de bemászós. Ablakaink lend maradtak, Az aszfalddal felhaladtak.” Kis hatásos csend után sietve vettem át cipőmet, fizettem — úgy emlékszem, nem sokat —, s igyekeztem mielőbb kijutni a múzsák hajlékából. Miként minden alkalommal, a mester ezúttal is utánam szólt: „Majd tesig máskor is g.vűni!” Máskor is kellett mennem, hiszen futkároztam, rúgtam a labdát én is, nyűttük a ruhát, a cipőt, mi, gyerkőcök. és hát gazdagok nem voltunk... Verlieh József
