Nógrád, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-18 / 145. szám

IRODALOM „Munkámat használni lehessen” Weöres Sándor 75. születésnapjára Csodagyerekként indult, ahogy mondani szokás, de Weöres Sándor, aki most tölti be hetvenötöd)k élet­évét, alighanem legyintene, ha elolvasná egyáltalán ezeket az őt köszöntő soro­kat, hogy ismét csodagye- rekségét emlegetjük, s is­mét születésnapja körül tüislténkedünlk, mint öt esz­tendeje, amikor a hetvene­diket, s a hetvenedikről szólót volt kénytelen el­tűrni. A csodagyerek ugyan­is hetvenöt éves korában is az a csodagyerek, aki olyan természetes mozdu­lattal lépett a magyar köl­tészetbe, mintha mindig is benne élt volna, s már ak­kor is meglepődhetett azon, hogy ő csodagyerek. S mi­ért volna érdem a hetven­öt év? S mire jó egy költő ünneplése, dicsőítése? Tő­le idegen: ,,... csöppet sem dicső, de nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni, valamennyi dicsőség fogad­ja ásításomat. Természetes emberi méret • vonz engem, nem a ragyogás, a szörnyű talapzat. (...) Munkámat használni lehessen, ne száj- tátva csodálni.” A vers cí­me egy áthúzott szó: Nagy­ság. Nemrégiben feleségé­vel, Károlyi Amyval együtt a televízióban láttuk be­szélni. Csak néhány jelen­téktelen és korántsem szán­dékoltan jelentéktelen mon­datot hallottunk tőle. Köz­napiakat, igen egyszerűket, s bár költészetéről faggat­ták, egészen költőietlen volt. Azt mondta például: „Nem tudok írni, mert re­meg a kezem.” A kérdés igen komoly volt, munkál­kodása, tervei felől érdek­lődtek, mit ír mostanában, s Weöres Sándor kétkezi munkásként felelt, mintha azt firtatták volna: milyen szekrényeket készít mosta­nában. Egyfelől a világ komoly, bonyolult dolgainak, tit­kainak efféle egyszerűre való átfordítása, világos­sá. érthetővé tétele, másfe­lől önnön egyéniségének, személyiségének ama lefo­kozása, amelyről a Nagy­ság című versében olvas­hatunk. Az egyéniség, az indivídium Weöres Sándor eszmerendszerében a hát­térben áll — az előtérben világgal, az emberiség ösz­WEÖRESSÁNDOR: szeforrt, esetlegességein fö­lülemelkedő ember van. Az egyes, a költő, csupán szem­lélheti a világot, a történel­met, s jó, ha miinél tovább, tá­volabb kutat: az emberiség őstörténetének kezdetéig, a homályos, földerítetlen civilizációkig, a messzi jö­vőkig, s túl az ismert vi­lágok peremén, s örülhet, ha csak néhány irracionális vonást fölfejt. A költő dol­ga, érdeme mindössze any- nyi, hogy közvetít az örök­kévaló s a pillanat között. A vers ennék az áthozatal­nak, a megismerhetetlen- nek némileg megismerhe­tővé tétélének az eszköze. Weöres Sándor mély és terjedelmes életművét azon­ban aligha lehet pusztán ennyivel jellemezni és át­fogni. Sokat vitáztak már fölötte, éppen ezért, mert szövevényes; bélyegezték irracionálisnak, részvétlen­nek a közösség iránt, s mindannyiszor cáfolt, kibújt a vád alól. Protheuskónt vál­tozott, folyton újult, alakult. Gyermekverseiben gyermek­ké, a Psychében nővé, mű­fordításaiban idegen költők­ké lett, régi magyar költők mezébe-hangjába bújt, so­sem volt nyelveken énekelt, verses drámáiban pedig ele­ve a szereplők személyiségé­vé objektivizálódott. Ám ez mind ő: a hajlékony, a kí­sérletező, a megértő, a mély­ségesen humanista poéta. Költészete egyetlen roppant orbis pictus, megfestett vi­lág. Egyedülálló. Még a vele vitatkozók sem sajnálták ki­mondani a szót: liángelméjű. A Bóbitában gyermekek ezreinek szerezte, szerzi meg a képzelet és a nyelv örömét. Örök magyar könyv. S ha csak ennyit tett volna — mint ahogy nem ennyit, hi­szen a Bóbita pusztán egyet­len kihasított része életmű­vének — már akkor köszön­tenünk kellene hetvenötödik születésnapján. Bármennyire is tiltakozna. Olyan nagyság, akit áthúzni, érvényteleníteni már régesrégen nem lehet. Nem illik hozzá az emel­kedett, himnikus befejezés, jó lenne egyszerűbbet lelni, dehát... Egyetlen egyszerű mondat mégis: a nevét — őszerinte — Vörösnek kell ejteni. Győri László ARS POETICA Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat. Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget: bár csillag, néki sincsen, hát honnan adna néked? Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat s aki feléje fordul, egy percig benne éghet. Az okosok ajánlják: legyen egyéniséged. Jó; de ha többre vágyói, legyél egyén-fölötti: vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipödet, szolgálj a géniusznak, add néki emberséged, mely pont és végtelenség; akkora, mint a többi. Fogd le a lélek árján fénylő forró igéket: táplálnak, melengetnek valahány világévet s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak, a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet, társukként megölelnek és megint messze szállnak. TŰZ TÁNC HARMINC ÉV MÚLTÁN Antológiák „jönnek-men- nek”, születnek, s — külde­tésüket teljesítvén — elfe­lejtődnek. Rendszerint ez a sorsuk. Az idei könyvhéten megjelen Tűz-tánc irodalom­történeti ritkaságszámba megy, hiszen nemcsak a cí­mében ismételte meg a Mag­vető nevezetes versgyűjtemé­nyét, hanem * zömében ugyanazokat a szerzőket tö­mörítetté — ezúttal a Zrínyi Kiadó gondozásában —, mint 1958-ban. Az egykori tűz- táncosok közül tizenheten szerepelnek (négyen — kü- lönöböző okokból — elhárí­tották a felkérést), nyolcán pedig csatlakoztak hozzájuk, részben olyanok, akik annak idején vellük együtt indul­tak, részben a fiatalabbak eszmeileg azonosuló tagjai sorából. Máiig nem' dőlt el, hogy valójában egy lírikus nem­zedék, egy irodalmi csoport, egy stílusirányzat, netán egy alkalmi társaság tűnt-e fel három évtizeddel ezelőtt, vagy — mint a jelenlegi kö­tet egyik szerkesztője, Jová- novics Miklós találóan jel­lemzi — „a Tűz-tánc egysze­rűen azoknak az antológiája volt, akik kezdő költőkként erőt éreztek magukban ah­hoz, hogy új lendületet adja­nak a szocialista elkötelezett­ségű és valósághű (ha úgy tetszik: szocialista realista) költészetnek, amikor az meg­állni, sőt visszalépni, s már-már letűnni látszott. Mindenki megjelenhetett benne, aki műveivel már a kezdeti szakasz bonyolult körülményei között is támo­gatta a szocialista elkötele­zettségű kibontakozást.” Az újabb közös megjelenés azt igazolja, hogy az érintetteket zavarja legkevésbé csoporto­sulásuk státusa, besorolása. Annál inkább érzékenyek azokra a vitákra, amelyek a Tűzrtá.nc minősítése körül fel-fellobbaintak az elmúlt évek során. Abban egyetértés mutat­kozott, hogy az antológia létrejöttében, karakterének alakulásában meghatározó szerepe volt a politikai indí­ELFELEJT, AKIT ELFELEDTÜNK (1.) A Szeret selymes partján, hol lanka dombot ér, és zöld a fű, és kék az ég, de madár ottan nem jár, leg- fönnebb csacsog együgyű énéket, no, ott játszódott egy csángó fiúcskái. Épp kerek 77 kilométerrel túl a ma­gyar nézettudaton. Helybéli volt évezrede, ákár a habok közt bukfencező keszegecs- kék. Magyarországi utazók lappangtak arrafelé benn- szülöttes cájggúnyában. Mert bizony, ha észrevették volna őket a milicisták, menten kiakolbólították volna őket az országból, örakkétig és testvériesen, mint az egyik helsinki aláíró a másaikat. Hát még ha tetten érték volna őket! Hajaijaj! Le sem merem írni, a két elvetemült turista a legfer- teltmesebb aljasságra veteme­dett: beszélgetésbe vegyült a gyermekecskével. Enről-ar- ról, keszegek kapásáról, idő­járásáról. No, amikor már úgy ta­lálták, hogy összemelegedtek, megkérdezték a fiúcskát, aki máskülönben iskoláiba járó volt, nyílteszű, megtanulta, amit lehetett, no megkér­dezték tőle, hogy jód érti-e az ő beszédjüket. — Értem isz, értem isz. — És mi értjük a te sza­vadat? — Értik. — Szerinted miféle nép lehetünk ? Elgondolkozott a gyer­tékoknak: az 1956-os katak­lizma megrázó élményeinek, majd a konszolidáció re­ményteli folyamatának. „Ma­gától értedődő feladatunknak tekintettük, és legfőbb cé­lunk az volt, hogy számos ellenvetéssel szemben bemu­tassuk: létezik máris és lé­tezett 1957-ben is olyan köl­tői kórus hazánkban, ame­lyik egészséges-természetes alkatánál fogva nem riad vissza a politikától, a nagy társadálmi kérdésektől, a rázúduló történelemtől, nem menekült rezignált befeléfor- dulásba...” — vallotta a szer­kesztőbizottság nevében jegyzett előszó. Ez az alap­állás annál inkább elfogad­tatott, mert a magyar költé­szetben mindig is erőteljes hajlandóság volt a társadal­mi azonosságtudat megjele­nítésére. „Minden író — azzal, hogy ír — politizál, pártot vállal. A kérdés csak az: milyen fokú tudatossággal teszi ezt” — vethető fel Lukács Györggyel, ha a tűz-táncoso- kat illető válasz esztétikai értékeik megkérdőjelezésé­nek forrásává is vált. Mert hiába, hogy a költők mind­egyike magán viselte a ta­lentum jegyeit' — némelyek, mint a címadó vers szerző­je Garai Gábor, vagy Váci Mihály különösképpen — éppen mélyen tudatos elkö­telezettségük okán sütötték rájuk a „perc-emberek”, a „konjunktúra-lovagok” bélye­get. Néha kifejezetten gya­nússá vált egyikük-másiikuk népszerűsége, s olykor ben­nük is megfogalmazódott a kétely, hogy csupán „csalo­gató előénekeseknek” szán­ták őket, akik mutáló hang­jukkal dalra ingerelhetik az igazi kóristákat. Elhivatott­ságukra, belső tartásukra jellemző, hogy egyszersmind a bizonyítás szándékát is kiérlelték magukban. Ebbéli törekvésükben min­dennél többet mond az a mintegy háromszáz — önálló, gyűjteményes vagy fordítás — kötet, amelyet az új Tűz-tánc költői — döntő többségében 1958 óta — pub­mekecske, fürge eszét végig- szalasztotta a leckéin, a hallotta híreken, a tanítónő pofonján, amikor véletlenül az otthoni nyelven köszönt neki. Hiába. De hogy a vá­laszolásra erőst nógatták, köbökte: — Polyákok. NEVEK, NEVECSKÉK (2.) Ki tudja ma már, hogy Ferdinánd király okos ember volt-e, vagy nem? Annyi bi­zonyos, hogy alföldies szék­városába sosem tervezett tengeri kikötőt, viszont a rendetlenséget útálta már porosz gárdatiszt korától. Különösen azt nem szenved­hette, hogy az egyik ember ilyen nevet hord, a másik meg olyant. Például a szép Moldva tartományban az egyik ember magyarul ne- vezkedik, a másik olájul. Je­gyezzük meg gyorsan, hogy az oldj szónak arrafelé még manapság sincsen semmi bántó csengése, miként a HohenzoMemnek sincs, ahogy őfelségét von haus aus hit­ték. No, Ferdinánd király em­berei az első háború után kihirdették, hogy mostantól vége a csángó összevissza­ságnak: ezután mindenki­Tilkáltak, de alapos érvnek tetszik a megismételt antoló­gia önmaga is. Azt igazol­ja, hogy hangjuk, szemléle­tük — ha nem is azonos mértékben — értékadó mó­don van jelen a mai magyar irodalomban, noha időköz­ben. egyharmaduk — Garai Gábor, G. Szabó László, Ha­vas Ervin, Ladányi Mihály, Maróti Lajos, Papp László és Váci Mihály az eredeti „zászlóaljból”, Héra Zoltán pedig az újjonan csatlakozók közül — eltávozott az élők sorából. Sokan és sokat vitatkoz­nak manapság a politikai, a közéleti költészet arculatá­ról, helyzetéről, e kategória iétjogosulságáról. Legyen elég a Palócföld hasábjain néhány évvel ezelőtt zajlott konstruktív eszmecserére utalni, amelyből — egyéb tanulságok mellett — a is kiviláglott, hogy a politizáló líra az utóbbi időben elvesz­teni látszott hagyományosain kitüntetett szerepét. (Más kérdés, hogy nem a költészet egészének hullámvölgyét jel- zi-e csökkenő presztízse az irodalomban, s egyáltalán a társadalomiban). Csak az elismerés hangján lehet szól­ni a mai tűz-táncosckról, akik minden előítélet, bi-. zonytalan körvonalú szellemi áramlat, poétikai divat elle­nére, nem kis lelkitusák árán megőrizték a költészet tár­sadalmi ihletettségélt, váteszi küldetését, biztosítván, hogy a közéleti vers — ha olykor búvópatak módján is, de — folytonosan felszínen marad­jon. Az új Tűz-tánc azt is jól példázza persze, hogy a való­ság változásaival együtt az efféle líra jellege is alapo­san módosult. Kevesebb ben­ne a direkt politikum, a közvetlen agitatív szándék, erősödött a személyes érde­keltség, az érintettség motí­vuma. (Bár a napi politikai gyakorlat' elvtelen szolgála­tával már az 1958-as Tűz- tánc is leszámolt.) Megma­radt azonban a jobbat aka­rás lendülete, a szókimondás tisztessége, a hit apoteózisa. nek szép oláj neve lesz. A rendelet teljtesdésbe ment, és érvényben is van a mai na­pig, mert a kontinuitás lega­lább annyira fontos, mint a rend. Azóta a csángó ember két névvel él. Egy olajjal az irataiban, a hivatalokban és a fejfáján, a másikkal a családjában, meg a baráti között. Nem csoda, hogy messziről érkezett utazó ot­tan zavarba jön, ha például Farkas bá’ után érdeklődik. — Farkasz? Farkasz? Az szak az oláj neve. — Node a Farkas magyar név! Kacag erre a helybéli. — Dehogysze! Az ő neve magyarul Pipász! AZ ISTEN SZAGA Hírlik, hogy egy időben az Űr hátat mutatott a csán­góknak. ök azonban nem fordultak el tőle. Benedek Márton önesti orvos pedig egyenest elhatározta, hogy papnak áll. Így is történt. Magányosan-folytatott teoló­giai tanulmányairól egy kül- országi útja során vizsgát tett és pappá szentelték. Hazatérvén szívén viselt reverendája fölött meghagy­A bölcsebb, higgadtabb, a realitásokkal jobbam számoló tónusból is kihaltuk a „hasz­nálni s nem ragyogni” szen­vedélye. „Hadat üzenni min­den saindaságnafc, magabiz­tosabbá tenni a legemberibb moccanásokat a világban, ünneprontásra bújtogatnd a hamis csinnadratták idején..” — ez — Bárány i Ferenc szerint — ars poeticájuk. Rajta kívül Csanády János, Csepeli Szabó Béla, Györöe Imre, Hárs György, Mezei András, Pákolitz István, Si­mon Lajos, Simon András, Soós Zoltán a kötet hang­adói, de a többiek is erősen fogékonyak a tágabb és sző­kébb közösség dolgai iránt. Ismerik és félik a népeket, az emberiséget fenyegető ve- " szélyeket, látják — sőt ők tudják csak igazán — mi­féle gondok feszítik a meg­harcolt, kiszenvedett és át­alakulóban lévő szocializmus építményét, a tétova léptek, a nem kívánt fejlemények, a kemény próbatételek, ta­nulságok terhei őket is meg­törik, átmenetileg megsápad meggyőződésük, de azonosul­ni látszanak GaráT Gáborral — aki nevükben a Tűz-tánc 2.-t is megírta —: „Nem tu­dok szólni most se mást, hiá­ba: / ne süllyedjünk magunk költötte halálba... / leírom és várom, mi mindanket meg­menthet, / mint harminc éve hívtam: / az Egyetlen Ren­det.” Az elvbarátság mellett ter­mészetesen szuverén költő­egyéniségek valahányon, el­térő lírikus alkattal és fegy­verzettel, különösen a ma­gánéleti szférában. Abban azonban szintén megegyez­nek, hogy közérthetőre for­málják a verset, a klasszikus poétika szabályai szerint: mert ezt diktálja „benső ve­zérük”, s mert sokakhoz kí­vánnak szólni! Remélhető, hogy ezt szol­gálja e könyvheti antológia is, hisz életrehívói nem nosz­talgikus, nem emlékező kö­tetnek szánták. dr. Csongrády Béla ta fehér köpenyét, és titkon misézni, gvcntatni kezdett az anyanyelvén. Mi tagadás, magyarizált. Titokban persze, de amikor egyszer beteg lett, és operálni kellett, bi­zony benne felejtették a nagyollót. Meg is halt szé­pen, és eltemették illendően. Eddig rendben lett volna a dolog, hanem a szomszéd, aki a Benedekék kútj ára járt, beleszagolt a vízbe. Megdobbant a szíve: Iszten visszafordult! A víznek ró­zsaillata volt. Menten szétneszült a hír a faluban. Sürgőit a nép csöbrökkel*, vödrökkel, hord­ta a vizet, és mindenki úgy találta, hogy rózsaililaitú. Özönlöttek a szomszéd fal­vakból, messzibb környékről is a kíváncsiak, az ájtatos szívűek, akik nem adták föl a reményt, hogy a gazolin- bűzön és pacsulin túl is van viliág. A hatóság nem •állhatott tétlenül feladata magaslatán. Noha e mártírililatú história kisé mellévágott a szokások­nak, hamar kiitalálódott a megoldás. A milícia körül­fogta, a tűzoltóság kiszivaty- tyúzta, a szanitéc kimeszelte a truniki Benedek-kutat. Éjjel-nappali őrséget állítot­tak melléje, hogy mindenféle suskusnak elejét vegyék. . Eltelt egy nap, eltelt kettő, a víz vis&zaszivárgott. A né­pek leeresztették a vödröt, fölhúzták, megbűzölték. És úgy találták, hogy ugyan­olyan vértanúrózsarillata van. mint annaikelőtte. Aki nem hiszi, járjon utána! Czakó Gábor: P&sángó rémmcsék

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents