Nógrád, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-18 / 145. szám

4 NOGRAD 1988. JONIUS 18., SZOMBAT Megértő házasság Beszélgetés Udvaros Dorottyával A zongorára támaszkodik, s közben lüktet benne a rit­mus. Mozog a körömcipője, a csípője; ütemesen billenti előre-hátra a fejét. Aztán odaszalad a mikrofonhoz és énekel. A közönség önfeledten tap­sol. Alig akarja elengedni kedvencét. Igen, mormolom magamban, igazi nő. S mi több: színésznő. Öltözőjében erről kezdjük a beszélgetést. — Előny ezen a pályán, ha valaki nő? — Nem tudom. Szerintem mindegy. Bizonyos helyzetek­ben egy nőnek is lehet köny- nyű, máskor pedig nehéz, akár a férfiaknak. — Nem fél attól, hogy be­skatulyázzák egy szerepkör­be? — Tudom mire gondol . .. De amíg fiatal az ember és csinos, nyilvánvaló, hogy könnyűvérű hölgyeket oszta, nak rá. Nem vagyok naiva- alkat; mit osszanak rám? Majd később beleöregszem az anyaszerepekbe ... — Szépnek tartja magát? — Egy színésznő attól szép, hogy tehetséges. Ebben hi­szek. — Hogyan óvja testi-lelki kondícióját? — Nagy keservesen meg­próbálok reggel nyolckor vagy kilenckor tornászni; meghalok közben. Iszonya­tos. És megszervezni, hogy jöjjön valaki, aki a gyerek­re vigyáz .. . Nehéz. Egy kül­földi színész például meg tudja csinálni azt, hogy egy bizonyos feladat elvégzése után, amelyért jól megfi­zetik, egy-két hónapig nem dolgozik. Olvas, sétál, úszik, tornászik. Nálunk nagyobb a hajtás. — Melyik tulajdonságáról szeretne leszokni? — Pontatlan vagyok. Fo­lyamatosan elkések minden­honnan, és ez borzasztó. Ál­landóan ideges vagyok, mert tudom, hogy már késésben vagyok. Akik várnak rám, azok a pokolba kívánnak, hogy miért-nem vagyok már megint ott, már megint mi­ért nem tudtam pontos len­ni. Pedig újra és újra elha­tározom, hogy most aztán ... — Beszéljünk a szerelem­ről; arról a szerelemről, amely a színházhoz fűzi. — Fantasztikus társulatnál kezdtem Szolnokon, s nagyon jó rendezőkkel, Paál István­nal, Csiszár Imrével, Hor­váth Jenővel dolgozhattam együtt. Pestre, a Nemzetibe az a két rendező hívott — Zsámbéki Gábor és Székely Gábor — akiket abban a pillanatban az ország leg­jobbjainak tartottam. Aztán a Katonában, mi mind a har- mincketten választottuk egy­mást. Olyan volt, mint egy szerelmi házasság. — Tart még a szerelem? — Kezdünk csiszolódni megértő házassággá. Szóval az első lángolás elmúlt már. Nagy viták vannak a színé­szek és a vezetőség között, odavissza. De hát ez ilyen. A jó házasság végül is akkor jön létre, amikor a házas­társak elnézik ugyan egymás hibáit, de ezért meg is ne­vezik azokat, és segítik a másikat. Jó, hogy egy ilyen­fajta perióduson is átesnek. — Az ön helyzete stabil ebben a házasságban. Sőt! — Na, látja, én azzal sem foglalkoztam soha, hogy az én helyzetem milyen. — Mert azért nem is na­gyon kellett... ,— Ebben^igaza van. De amikor elmentem szülni, ak­kor mindenki azt mondta, hogy te nem félsz, hogy jön helyetted a Básti Juli, és nem fogsz szerepet kapni? Azt válaszoltam: nem félek. Nem azért, mert úgy gon­doltam, hogy én vagyok a legjobb, és verhetetlen va­gyok, hanem mert bízom azokban az emberekben, akikkel együtt dolgozom. Akik, úgy gondolom, nem csupán három évig használ­nak, s utána eldobnak, és nem azért hívtak, hogy rám osszanak négy szerepet, az­tán már nem is kellek. Nyil­ván láttak bennem fantáziát távlatilag is. És amennyiben én, ha kisebb szerepet ka­pok, s azt is becsületesen megcsinálom, mint nemrégi­ben például a Játékosban, akkor ezeknek az emberek­nek a bizalma továbbra is tart. S azt mondják, hogy legközelebb főszerepet kapsz. És ez így megy a többieknél is. — Jelentős filmszerepek állnak ön mögött. A Ripa- csok, a Te rongyos élet... Mit profitált ezekből? — A népszerűségem egy­értelműen a filmeknek kö­szönhető. S magabiztosabb lettem abban, hogy esetleg filmezni is tudok valamenv- nyire. Van például olyan kollégám, aki fantasztikusan jó színész, és még nem for­gatott. Most pedig együtt fogok vele filmezni, és érzem a szorongást benne, hogy meg fog-e felelni. És én nem értem: mit izgul, hisz olyan jó színész, hogy nem igaz. Néhány technikai dolgot ugyan másképp kell csinálni, de arra hamar rájön az em­ber, pláne, ha jó a rendező. Szóval nálam nem így volt, mert viszonylag hamar el­kezdtem forgatni. Szerencsé­re. — ön színészgyerek. Mit hozott otthonról? — Azt, hogy számomra ez a pálya nem illúzió volt, nem egy elképzelt világ; én job­ban ismertem a fonákját, mint az elejét. Ezt hoztam otthonról, s ezt nagyon kö­szönöm. Nem kellett csalód­nom, mert tudtam, nem ar­ról van szó, hogy kimegyek a színpadra, szép vagyok, és a közönség tapsol. Hanem, hogy hetek, hónapok telnek el, amikor úgy nézek ki, mint a mosogatórongy, a rendező üvölt rám, és azt mondja, pocsék vagyok, még mindig nem jó, amit csiná­lok. A partnerem szemén lá­tom, hogy nincs velem kon­taktusa, nem tetszik neki, amit csinálok. Kínlódom, gyötrődöm... És aztán egy­szer csak, nem is értem, ho­gyan van ez, hogy ég a lám­pa, és festék van rajtam, és tapsolnak. Szóval, hogy ez egy ilyen nagyon nehéz munka. Szenkovits Péter Póruljári szerelmesek Néhány hónapja jelent meg a Póruljárt szerelme­sek című tréfás mesegyűjte­ményem, kimondottan fel­nőttek számára, mint ezt a címe is világosan jelzi. Hogy kapós lett, annak örülnöm kell, az viszont viszolygást kelt bennem, hogy nem kis számban gyermekek olvas­sák. Pedagógusoktól hal­lottam, hogy tanítási órákon a padok alatt vándorol kéz­ről kézre általános iskolák­ban is. A légi paraszti tréfák jó­részt vaskosak, nyersek, ér­téküket azonban nem ezek adják. Azért érdemesek gyűjtésre, válogatottan ki­adásra is, mert parasztsá­gunk kiapadhatatlan hu­morérzékéről adnak képet.,, Remek csúfolódó szellemük, a jól elkészített csattanók, a jó megformáltság az ízes népi nyelvezet, a bajban, is felül­emelkedő derűs életszemlé­let, egy szűk témakör (pl. erotika) elképesztően válto­zatos körüljárása ejti ámu­latba a gyűjtőt hallgatásuk­kor. Elődeink íratlan erkölcsi törvényeiből megtudhatjuk, hogy a tréfák legvaskosabb darabjait csak férfiak mesél- gették egymásnak. Az asz- szonyok, a nagylányok kö­zött is elhangzottak sikam- lósabb történetek, de fino­mított változatban. Gyer­mekek előtt nem mondtak vaskos tréfákat, mint ahogy a káromkodástól is tartóz­kodtak, mert különben a közösség megszólta őket. A sikamlós népi tréfák a legutóbbi időkig nem jelen­hettek meg. Erdélyben Nagy Olga, és Vöő Gabriella úttö­rő munkái az elsők a hatva­nas-hetvenes években, majd Szécsény kis művészei Szó se róla, az amatőr képzőművészeti' gyermek- csoportok működése isko­lákban, közművelődési intéz­ményekben nem tartogat­nak számiunkra különöseb­ben semmiféle szenzációt. Nem is ez a céljuk. Éveken át tartó folyamatos munká­juk eredménye az esztétikai kultúra emelkedésében, az ízlés biztonságosabbá válá­sában, általában a személyi­ség gazdagodásában mu­tatkozhat meg. Minden cso­portban akadnak olyanok is, akik kiemelkedő teljesít­ményt nyújtanak, pályavá­lasztásukat is módosíthatja az efféle szakkörökben való munkálkodás. De a többség­re nem ez a jellemző. Bi­zonyos azonban, hogy kép­ző- és iparművészeti ismere­teik gyarapodásával nyitot­tabb emberekké válnak, ami bármely pályán kamatoztat­ható az életben. Minden el­ismerést megérdemelnek te­hát azok az intézmények, il­letve szakkörvezetők, akik ezt felismerve kitartó mun­kával foglalkoznak a fiata­lokkal, végzik általában nem látványos munkájukat.. Közéjük tartozik a szécsé- nyi II. Rákóczi Ferenc Mű­velődési Központ is, amely a többi között hosszú idő óta helyet ad — s az új in­tézményben kedvező körül­Báttíf ász­városok barátsága A lengyelországi Kato- wicze 15. számú iskolájá­nak képviselői — Jolánta Sudol igazgatónő és Olga Roszik úttörővezető tanárnő — szerződést írtak alá szer­dán Bátonyterenyén, a Bartók Béla Általános Isko­lában. Az okmánnyal azt a baráti kapcsolatot újították meg, amely tíz éve fűzi ösz- sze a két intézményt; neve­lőket és diákokat egyaránt. Az évek során számtalan lengyel és magyar pajtás — a cseretáborok résztvevői — ismerkedett meg egymással, egymás hazájával, szokásai­val, s arra is adódott lehe­tőségük, hogy bepillantsa­nak a családok életébe, hogy munkahelyeket látogassa­nak meg. A megújított szer­ződés ismét sokaknak lehe­tővé teszi a táborozást, amely idén júliusban válik esedé­kessé. A lengyel úttörők Nógrád megye nevezetessé­geinek megtekintése mel­lett balatoni és budapesti kiránduláson is részt vesz­nek, s lesz alkalmuk a bá- tonyterenyei diákokkal is ta­lálkozni. Természetesen a pedagógusok is — mint ed­dig — szakmai beszélgeté­seken vesznek részt, s véle­ményt cserélhetnek a moz­galmi munkáról is. a mai Magyarországon Üj- váry Zoltán kötete. Ezek- után merészkedtem előruk­kolni a Póruljrát szerelme­sekkel, hogy palóc anyag is napvilágot láthasson ebben a témakörben. Mivel a történetek nem gyermekeknek szólnak, he­lyes lenne, ha az eladók csak felnőtteknek szolgálnák ki azokat, a szülők pedig csupán önmaguk és semmi­képpen nem gyermekeik szórakoztatására vásárolnák a könyvet. ményeket nyújt, egész éven át — az itt működő kerá­mia- és képzőművész-gyer­mekcsoportoknak. Az ifjú keramikusok vezetője Fodor Istvánné, nyugdíjas amatőr keramikus, a képzőművésze­ti kört Bakos Ferenc vezeti. A tanév végén a művelő­dési központ elegáns kis he­lyiségében közös kiállítást rendeztek a gyerekek mun­káiból. A minapi megnyitó- ünnepségen öröm volt lát­ni a kis alkotók izgalmát, s bevallom, kissé szomorú volt tapasztalni, a felnőttek, köz­tük tanáraik, szülék érdek­telenségét. Bizony, nem akadt tanár, aki kíváncsi lett volna kis tanítványai munkáira arra, hogy mit végeztek egész éven át e szakkörökben. A kellemes kis tárlat, persze, nyitva áll az érdeklődők előtt, bizo­nyára lesz is felnőtt, talán szülő is, aki megnézi gyer­mekének eredményeit. Szo­morú lenne, ha nem így vol­na. A keramikusok köre hosz- szú évek óta működik. Az új művelődési központban pillanatnyilag három ko­rongon dolgozhatnak a gye­rekek. Ebben a tanévben ko­rongolás folyt és egyéb kézi munka, a festés, az égetés és a többi folyamat gyakorlása még hátravan. Az eddigi eredmények biztatóak. A gyerekek ügyességükről tet­tek bizonyságot, a kiállítás tanúsága szerint is. Különö­sen Kanyó Ingrid, Tóth Ce­cillia, Czimer Vera, Zsidai Helga, Faluhelyi Csaba, Czu- dor Borbála, Balázs Ágnes, Konrád Tamás, Józsa Ger­gő, Hajnal Ildikó munkái érdemelnek figyelmet. Czi­mer Vera teljesítménye ki­emelkedő. De a többiek, Ta­kács Zsolt, Tóth László, Bun­der Krisztián, Szeles Judit is jól dolgoztak. A képzőművészeti szak­kör a kibontakozás stádiu­mában van, idei eredménye­ik a jövőben még dinamiku­sabb fejlődést ígérnek. A tár­laton látható rajzok, tanul­mányok az életkornak meg­felelő előrehaladást jelez­nek. Mindenképpen figyel­met érdemel a kiállításon Valkár Anna, Telek Andrea, Ludánvi Bernadett, Lórik Richárd teljesítménye. Vág- ner Zsolt, Máté Péter, Kür­tösi Konrád szintén lelkiis­meretesen dolgozott a cso­portban. Elsősorban azonban az összteljesítmény jelent biz­tatást arra, hogy Szécsény- ben a művészeti nevelés e közművelődési műhelye meg­érdemli mindazok figyelmét, akik felelősséget éreznek az utánunk jövőkért. T. E. Kulcskérdés Befejeződött hát ez a tanév is. Ha esetleg a rádióból, saj­tóból nem értesülök róla, ha nem látom az ünneplőbe öltö­zött, felszabadultan viháncoló aprók seregét az utcán — ak­kor is megtudtam volna. Mert az alattunk lévő emelet fo­lyosóján útjára indult a háromkerekű. Zörgését, csattogá­sát, csilingelését jól ismerem, hisz hallhatom minden nyá­ron szinte reggeltől estig. A tulaj elszántan nekiindul úgy nyolc óra felé, és hajt faltól-falig, oda-vissza, te jó ég, hányszor teheti meg egy nap alatt a keskeny lépcsőház nyolc­tíz méternyi távját! És, hogyhogy nem únja a rakásra so­rakozó zárt ajtók monotóniáját! Az igazsághoz tartozik, hogy a tulaj már kinőtte a három- kerekűt, kinőtte a lépcsöház rabságát, de szigorú anyja ki­jelentette, az ő csemetéje nem lesz kulcsos gyerek, sem ját­szótéri csavargó. Itt fent, a nyolcadikon biztonságban van, azt csinálhat, amit akar. Egyszer a tulajt is megkérdeztem, mit ír majd a nyári élményeiről szeptemberben az iskolá­ban? Értetlenül bámult rám. A további szóváltáskor de­rült ki, ez a kilencéves gyerek nem tudja mi fán terem az élmény. Mert az ő világa nyaranta csupán faltól-falig terjed. Nem úgy a kulcsos gyerekeké! Náluk a határ a csillagos ég. Szó szerint. Ott és annyit lődörögnek, ahol és amennyit akarnak. Hazamenni csak akkor kell, ha leszáll az est. ök aztán dúskálhatnak az élményanyagban, bár inkább hallgat­nak róla — főleg a szüleik előtt. Mert alapvetően rendes gyerekek és nem akarják a szívbajt hozni a családra. Szóval hallgatom a háromkerekű csattogását, zörgését a nyolcadikról és hallgatom az óvoda lapos tetején rohangáló kulcsosok üdvrivalgásait. És olyan fennkölt mondatok jut­nak eszembe, mint a szabad idő hasznos, kellemes eltöltése, a nyári szünidő kínálata felüdülés, feltöltődés... És anyákat .látok, akik a munkahelyen idegesen pillog­nak az óráikra, mikor lehet már hazamenni? Merre csatan­golhatnak most a kulcsosok? Nem tudom, hogy kit sajnáljak. Feltárcsázom a nagymamát, 10 éves lányommal szeret­nék beszélni. — Én ezt nem bírom tovább, jobb lesz, ha ha­zaviszed, tőlem állandóan elcsavarog... — csattan a nagyi a vonal túlsó végén. Felsóhajtok. Vagy megpofozom a kölyköt, vagy belőle is kulcsos gyerek lesz. — ria — Igád népművelés az az előadás sorozat, amelyet a So­ros-alap tivány támogatósával valósít meg az érdi bu­kovinai székely népdalkör. Képünkön: Káka Rozália és az együttes legkisebb tagja Kalaznáa. Nagy Zoltán t

Next

/
Thumbnails
Contents