Nógrád, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-28 / 127. szám
1988. MÁJUS 28., SZOMBAT NOGRAD 5 Á fatörzs és ágai avagy a kulturális fejlődés A gazdaságra, a társadalomra és az emberi viszonyokra intenzíven ható kulturális kihívás nélkül elképzelhetetlen, hogy a kor érdekeinek s értékeinek megfelelő termelési-technológiai és társadalomszervezési innováció általánossá váljon. A tét vitathatatlan: nemcsak a kultúra önérdeke a kulturális fejlődés. Ha nincs sokféle, minőségi kulturális, s ezen belül közművelődési innováció, akkor általában a szükséges magyar reform legfeljebb álomkép, csalfa illúzió marad. Kulturális fejlődés A fogalom tisztázása sem egyszerű feladat, hiszen a kultúra természetes jellemzője, hogy állandóan változik, új értékeket erősít meg, és új mozgásformákat keres. Lényege és léte az innováció. Ha egy korszak reménykedve kulturális innovációról beszél, az lelep- lezően arra is utal, hogy a kultúra természetes, normális viselkedése ismételten akadályokba ütközik. Például most egyre jobban látható, hogy a gazdaság, a társadalom és a kultúra között egyáltalán nincs elégséges kooperáció, egymásra hatás, ezért a kultúra szükségképpen távolodott, sőt elszakadt azoktól a területektől, amelyeket lényegében hatékonyan befolyásolnia kellene. Ennek az általános helyzetnek csak következménye, hogy az oktatási és művelődési intézmények sokszor légüres térben lebegnek a' helyi társadalomban, vagy ugyanígy szintén okozat, hogy a jelenlegi kulturális (ön-) fejlődés elsősorban a települési-lakóhelyi közeget jellemzi, mert a gazdaságban, a vállalati szférában egyelőre a kultúra vagy az emberi tőke szerepe változatlanul másodlagos. A kulturális innovációt így az adott viszonyok között úgy határozhatjuk meg, hogy átütően még nem képes segíteni a termelés vagy a társadalom megújításában. Persze közvetlen módon ez nem is feladata. „Csupán” olyan új szemléletről, közösségi akaratról, intézményi fejlődésről beszélhetünk, amely akkor és ott helyben újat jelent, s ezzel közvetve ösztönzi a helyi társadalom újraépítését. Ebből az is következik, hogy sok régi törekvés, elfelejtett mozgásforma, modernizált elképzelés újat hozhat egy-egy településen vagy állami intézmény munkájában. A kultúrának az is természete, hogy bizonyos szellemi törekvéseket, művelődési formákat akkor is megőriz, ha ezek' egy korábbi korszakban háttérbe szorultak, s egyben kiszorultak a társadalmi tudatból, vagy csak egyszerűen elértéktelenedtek. A fatörzs és ágai A országos és helyi kulturális fejlesztéseket mindenképpen szükséges valamilyen gondolati keretben, fogalmi szerkezetben értelmezni. Vegyünk egy hétköznapi példát: a fatörzset és ágait. Nézetem szerint a kulturális innovációnak, tehát a fatörzsnek két nagyobb főága van: az egyik a helyi, laikus, állampolgári innováció, a másik pedig a központi, hivatalos, állami-tanácsi fejlesztés. Ez a megközelítés rögzíti azt a felismerést, hogy tartalmában, forrná" jában, hatásmechanizmusában lényegesen eltér egymástól a felülről inspirált (vagy erőltetett) központi, a hivatásos szakemberek vezette, és az alulról, vagy a társadalom középszintjeiről induló, többnyire nem szakemberek által irányított, részben spontán, részben már szervezett kulturális vállalkozás. Ez a strukturális megkülönböztetés így különválasztja az intézményi és az állampolgári kezdeményezésből létrejött egyesületeket, olvasóköröket,,vagy népfőiskolákat. Az innovációs fa két főága aztán további két-két kisebb ágra válik szét. A lokális állampolgári fejlesztés ezért felosztható a csupán egyszemélyes és az állampolgári szövetkezésből kialakult kisközösségi megújításokra. Az előbbire jó példa a családi iskola vagy a falugondnok, a másikra pedig a közösségi ház vagy a vallási kisközösségek. Ugyanígy a felső állami (és tömegszervezeti) új törekvések két csoportba sorolhatók annak alapján, hogy ezeket az egyes intézmények, szervezetek egyedileg próbálják ki vagy az első kísérletekből már országosan elterjedt vállalkozás, mozgalom, egyáltalán általános új gondolat, új módszer lett. Az egyikre példa többek között a szentlőrinci iskolakísérlet s a helyi kalendáriumok, a másikra viszont már jó modell sincs igazán, mert a szülői munkaközösségeket vagy a csökkenő számú amatőr művészeti csoportokat is nehéz idesorolni. Helyzetkép és esélyek A művelődéskutató intézetben folyó kutatás eddigi eredményei alapján azt mondhatjuk, hogy a kulturális innováció leggyengébb eleme a személyes re- formcselekvések és az állami megújítások mozgalommá válásának hiánya. Azaz éppen az alap és a kifutás esélye nincsen meg. A nyolcvanas évek közepén leginkább az állami, tanácsi intézményeknek volt módja belső, értéknövelő megújításokra, ám gyakran csak „magányos farkasként”, egyedi vállalkozásként, mindenekelőtt sajátos, kivívott különalkujuk alapján. Az innováció útja tehát a hivatalos út szélesítése, új- rakövezése, fásítása, lehetett, hiszen a központi és a helyi hatalom legjobban ezt a lehetőséget támogatta, mert a hivatali kontroll és az esetleg szükséges beavatkozás (tiltás) garantáltnak tűnt. Az intézmények progresszív munkatársainak reformkísérletei tudatosan nem lépték át a valós vagy a vélt demarkációs vonalakat. Ezért sincs ma általános kulturális megújulás. Előzmények, előkíséri etek, mozgáscsírák nélkül aligha lehet. Csak szerény, eleve fékezett megújulások indulhattak, radikális koncepciók nélkül, de ezeknek az a pozitívuma, hogy az intézményrendszer jól-rosszul igyekezett elszakadni az elvont, tarthatatlan célkitűzésektől, s lassan közeledett a helyi társadalmak mindennapi, közhasznú, konkrét, sok szempontból szintén fékezett szükségleteihez. A csendes állami próbálkozások mellett nem vagy alig indulhattak valóban új, átütő kísérletek, például autonóm munkacsoportok, iskolakísérletek vagy a helyi hatalomtól független kisközösségek. Ezért szükségképpen felértékelődtek az egyesületek, amelyek ugyanakkor gyakran nem képesek többre az állami intézmények elavult, kiürült tevékenységénél. Nincs más élő. vonzó, másolható példa. Pedig a kultúra autonómmá válása, és ezzel megújítófelszabadító hatása a termelésre, az életmódra vagy a személyes tudatra átfogóbb, gyökeresebb reformokat követelne. Nyílnak a könyvek, zizzen a filctoll hegye, sorjáznak a betűk: Hildának, Adélnak, Petronellának, Csillának, Sándornak, Károlynak szeretettel Tolnay Klári, Budapest, 1988. május. Tolnay Klári dedikál. A „munkában” elmélyült művésznő — szemüvege mögül fel-felpillantva — elégedetten konstatálja: az idősebb nemzedék mellett a legfiatalabbak. a teenagerkorosz- tály képviselői is itt vannak. A 18 esztendős Nemesházi Beatrix személyes ismerőse Klári néninek. A héten nézte meg őt tizenharmadszor a Maude és Harold című darabban. Színésznő akar lenni. Érthető hát, ha szent áhi* tattal lesi Thália papnőjének minden szavát, mozdulatát, aki emberileg is szimpatikus számára, mert igaz és hiteles. Párkány László napokban megjelent Tolnay Klári egyes szám első személyében című műve igazi könyvheti előzetes szenzáció. Az alapvetően zárkózott színésznő első igazi kitárulkozása ez a színházat és a filmet szerető olvasóközönség előtt. A több mint 300 aláírás és egy mozgalmas munkanap után a könyvesbolt irodájában fáradtan dől hátra alkalmi székében a művésznő. Hiába tartozik a nehezen megnyilatkozó színészek közé. amikor nógrádi gyökereiről faggatom, máris elragadják az emlékek. Izzik a lefojtott robbanóanyag. — Mire emlékszik Nóg- rádból, egyáltalán mit jelent az ön szótárában ez a fogalom, hogy Palócföld? Mit köszönhet Mohorának? — Sokáig ezt a kis nógrádi települést tartották szülőfalumnak, de én nem itt, hanem Budapesten láttam meg a napvilágot 1914. július 17-én. De az igaz, hogy 14 éves koromig Mohora volt számomra a béke szigete, a világ közepe. És a szülőföld máig hatalmas erőtartalékot jelent. Figurák sokaságát köszönhetem Palócországnak, akárcsak Mikszáth. A gyerekkor csodái . felejthetetlenek, kiapadhatatlanok és meghatározóak. A bőrünkből tartósan nem bújhatunk ki büntetés nélkül. — Anyakönyvében az áll: Tolnay Rózsi. Hogyan lett Klári? — Gaál Béla magán film- iskolájába jártam és a rendező — rövid ellenkezés után — meggyőzött arról, hogy bizonyos szerepkörökben nélkülözhetetlen a választékos keresztnév. — Talán a gondtalan, boldog gyermekévek is segítették, hogy igen könnyen meglelje helyét a városi életformában is, ahol kezdetben semmi jel nem mutatott arra, hogy színésznő lesz... — Nem akartam színésznő lenni. Missziós apácának készültem. így 14 éves koromban szüleim zárdába küldtek Nyíregyházára, az Angol kisasszonyokhoz. Apám csődbe jutott Mohorán. s Debrecenbe költözött a család. Nagy nehezen itt tettem le a kereskedelmi érettségit. Banktisztviselői pálya várt rám. Aztán egy bál eldöntötte a sorsomat. Nagybá- tyámék, Bókay Jánosék elvittek Pesten bálozni, hogy férjhez adjanak. Ekkor találkoztam először a színházzal és ez azt eredményezte, hogy ettől kezdve ellenállhatatlan vágyat éreztem a színésznői pálya iránt. V. Cs. Tavaszi tárlat a Műcsarnokban A Magyar Képzőművészek «s Iparmű- Sétálni, nézelődni kell ezen a tárlaton vészek Szövetsége tagjainak munkáiból ($, nem nevelődni. Ismerkedni a mfivek- láthaté kiállítás a ^“csarnokban Tavaszi kel 8 meg-megjegyezni egy-egy nevet, tárlat címmel. A kiállítást Vigh Tamas . . szobrászművész, a szövetség elnöke nyi- A kiállítás igazi tavaszi program. Kirántotta meg. dalás a májusi városligetbe. Csikai Márta: Tánevirág Orosz János: Színház. IM7. (MTI-fotó: Rózsahegyi Ti rSznlőfóljliüh Qlóqrád cApáeii kehpdt Tjkdlia papiiűf^ — Sok színpadi és filmsikeréről elmondott már mindent. Életművét két elismerés — a Kossuth-díj és az ún. Tolnaydij — fémjelzi. Az egyiket kapta, a másikat átvitt értelemben adta... — Igen, az ötvenes években két Ko&suth-díjat is kaptam. Az elsőt 1951-ben a Déryné című filmért. (A másikat a Rokonokért, 1952- ben.) A díjátadás nagy ceremóniával történt. Rákosi Mátyás személyesen tűzte fel a kitüntetéseket. Érdekes története van az ún. Tolnay-díjnak is. Mindig foglalkoztatott a vezető színészek sorsa. őszintén feltártam Kádár Jánosnak a lehetetlen állapotokat, aki abban a hiedelemben élt, hogy „úgy tudom, a színészek nagyon jól keresnek...” Hosszas beszélgetés után sikerült meggyőznöm, hogy a kiválóság a bérekben alig jut kifejezésre. Pár hét múlva „díjkiosztásra” invitálták a Művelődésügyi Minisztériumba a főváros vezető színészeit. A legjobbak tíz esztendőn át 30 ezer forintot vehettek át a Fővárosi Tanácstól. — Ma is vallja, hogy egyetlen embernek sem jár minden? Törvényszerű-e, hogy a színpadon elért sikerekért magánéleti kudarcokkal kell fizetni? — Kegyetlen és veszélyes pálya a miénk. Ügy látszik, az én sorsom az. hogy egyedül éljek. Találóan írta Sándor Iván: a színházon kívüli világon csak átsuhanni szeretek. Házasságom nem sikerült Ráthonyi Ákossal. Darvas Ivánnak 13 évig voltam a felesége, de ez a nagy szerelem is szakítással végződött. Zsuzsi lányommal nem tudtam eleget foglalkozni, emiatt örökös lelkiis- meret-furdalásom van. A legfájóbb kritikát tőle kaptam, amikor Bécsben közölte velem: „soha nem tudtam, hogy ilyen jópofa anyám van.” Tragédia, hogy pont a lányomnak nem tudtam megmutatni magamat. És hálálos ágyán édesanyám is Gyuri bátyámat hívta... A Mensáros Lászlóhoz fűződő, átlagosnál mélyebb ro- konszenv sok válságos órán segített át. A közönség tapsa pedig kárpótol mindenért. Tetteinkkel érdemeljük ki sorsunkat. Egy kicsi jó, egy kicsi rossz, ezek sorozatából áll az életünk. — Tehetségét, művészetét írások sokasága elemzi, méltatja — esetleg kritizálja. Ha akarta, ha nem, mindig az érdeklődés középpontjában állt. Ma is aktív, elfoglalt színész. Maradék szabad idejét mivel tölti? — Igyekszem nem önmagam szobrává válni. Nincs már színészi ambícióm. Mindent eljátszottam, az egy Sasfiók kivételével, ez Gobbi Hildának adatott meg. A pálya egy bizonyos szakaszán egyébként, amikor az ember már eleget volt naiva és hősnő, a színész kezd arra vágyni, hogy megnézze milyen egy gonosz, egy sánta, szóval, hogy milyen az ember. Az igazi művész álma az, hogy minél több oldalról mutassa meg magát a szerepekben. Így védekezik a beskatulyázás ellen. Meggyőződésem: az életben minden változásnak örülni kell. A Madách Színházhoz való ragaszkodásom látszólag ellentmond ennek, de nincs lényeges különbség a színházak között. Akkor meg minek elvágyódni. Idővel minden ételnek pörkölt íze lesz máshol is. Szabad időm különben elég kevés van. Lekötöm magam időszakos hobbikkal. Azt kutatom, képes vagyok-e megújulni. Sohasem akasztom fel álmaim lampionjait. Nem kapaszkodom egy életen át ugyanabba a szenvedélybe. Az ilyen emberek futóhomokon állnak. — Sokat utazik. Miért? — Vonzódom az emberiség bölcsője, a mesés Kelet után. Sokkal jobban érdekel, mint a Nyugat. Mongóliában szinte éreztem a régmúlt idők ritmusát. Felkerestem a Szentföldet is, amikor Izraelben a Kedves ha~ zug-gal vendégszerepeltünk. Láttam Jeruzsálem és Betlehem szent helyeit. — Mikor volt utoljára Mohorán? — Nem kívánkozom visz* sza oda, mert minden az enyészetre emlékeztet. A kul- túrházat az ötvenes években rólam akarták elnevezni, de nem óhajtottam élő klasszikus lenni. Gyakran hívtak fellépésre, elfoglaltságom miatt nem tudtam mindig eleget tenni a falubeliek kedves meghívásának. Talán haragszanak is ezért rám, ám sok esztendővel ezelőtti látogatásom maradandó nyomokat hagyott bennem. Felejthetetlen élményem marad viszont szereplésem a ma- gyarnándori kultúrteremben. Egykori elemi iskolás osztálytársnőim így minősítettek: ,,Jaj, Rózsikám, de nagy színészné lett magábul!” — A nosztalgikus emlékképek mellett azonban életem folyamán a mohorai tárgyak is árnyakként kísértek végig: a zongora, az imakönyv és a varrógép. A zongora — gyermekkorom kedves hangszere — kinőtt a lakásból, és sajnos el kellett adnom. Anyám elefántcsont fedelű kapcsos imakönyve féltve őrzött vagyo- nom. Ma is gyakran forgatom. Keze írását őrzik benne a család történetének nevezetes eseményei: Gyurika, Rózsika, Zsuzsika születése. Az utolsó bejegyzés sajnos már tőlem származik: anyám halálának dátuma. És a varrógép is becses darab, társamul szegődött: saját magamnak varrogatok. A művésznő kimerültén áll fel a székből. Mielőtt egyszerű, rózsaszínű napvászon ruhájában, gyalogossá válva végleg búcsút intene, s eltűnne a pesti vásár forgatagában, még megkérdezem löte: — Mit kivon magának az elkövetkező évekre? — Mindenekelőtt teljes és tiszta emberi életet. És, ha felgördül a függöny a színpadon, még sokáig jelenítsen szellemi izgalmat és szívdobogást a premier. Buzafalvi Győző C\ f AWt.
