Nógrád, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
IRODALOM Tűztánc, másodszor Jó néhányan indultunk el az írói pályán az ötvenhatot követő években, a fel- szabadulás utáni magyar irodalom második reneszánszának kezdetén, illetve kezdete előtt. Akkor, amikor sokan és sokáig hallgattak még a nagyok közül is, indokolatlan, de magyarázható félelem, megmagyarázhatatlan, de talán indokolt sértettség, vagy éppen semmivel sem magyarázható és indokolható, de megtévesztően ajánlatosnak látszó óvatosság okából kifolyólag. Gyanús is volt egy kicsit a mi gyors felfutásunk. Valamennyiünk lelke mélyén ott fészkelődön a kérdés: nem valamiféle ..adunak" szántak csak minket egy rajtakaphatat- lanul ravasz játszmában? Bizonyos nemes rendeltetésű, . de tiszavirág-életű csalinak, amelyre ráharapnak a mélytengeri áramlások elbizonytalanodott nagyhalai? Jóhiszemű, ifjú elő- énekeseknek, akiik — ha csekély mértékben is — elősegíthetik a teljes kórus újraszerveződését, mutáló hangocskáikkal dalra ingerelvén az átmenetileg konok hallgatásba burkolózó igazi kóristákat, kiforrott dalosokat? Hogy feltámadjon bennük a becsvágy: nem így kell ezt, fiúk, hanem így! — és újra zengjen az új, szocialista magyar irodalom hiánytalan létszámú, erőteljes kórusa, immáron kotta nélkül? Akármi is volt az elképzelés, bennünk megerősödött a szándék: művekkel bizonyítani, hogy nem csupán csalogató előéneklésre vagyunk alkalmasak, de használható kórustagokká is tökéletesedhetünk idővel. Az egyiknek sikerült, a másiknak nem. Akinek sikerült, annak is csak kétszeres küzdelem árán. Mert a ..konjunktúralovag” bélyege mindenkire rásüttetett az akkoriban indulók közül. És sokan még ma is viselik. Olyanok is, akik azóta százszor bebizonyították már, hogy nem szükséges konjunktúra ahhoz, hogy lovagokká legyenek. A Tűztánc című antológia kereken harminc esztendeje, 1958 tavaszán jelent meg. Irodalmilag ez a gyűjtemény volt az első igazán hallható kiáltás a nagy földrengés utáni süket csöndben. Éppen ezért a politikai jelentősége talán nagyobbnak látszott, mint az irodalomtörténeti. A Zrínyi Katonai Kiadó vállalta, hogy még egyszer összegyűjti a—' szétszóródott hadat, kiegészítve a mezőnyt néhány olyan alkotóval, akikről a három évtized alatt egyértelműen kiderült: eszmeileg mindig is ehhez a „zászlóaljhoz” tartoztak, mégha nem is szerepeltek az „ős-Tűztáncban". Magam is ezek közé tartozom. Sajnos, az egykori antológia legmarkánsabb egyéniségei közül sokan már csak posztumusz művekkel szerepelhetnek a jelenlegi — küllemére nézve is impozáns — gyűjteményben. Nekem a legnagyobb örömet az jelenti, hogy a tűz- táncosok szándéka harminc év alatt mit sem változott: hadat üzenni minden san- daságnak, magabiztosabbak- ká tenni a legemberibb moccanásokat a világban, ünneprontásra bujtogatni a hamis csinnadratták idején, azaz Petőfivel szólva: „használni s nem ragyogni”. A perlekedésre mindig kész, közéleti érzékenységgel sújtott, elkötelezett költő éppen a szigorodó társadalmi körülmények között hat a legkevésbé anakronisztikus jelenségnek. .. Baranyi Ferenc BARANYI FERENC: Tejért s mézért Váci Mihály emlékére Könnyű most rálegyinteni! A szobra is olyan sovány, hogy a varjú már a vállán károg — madárijesztönek hiszi. Mennybe vitték a jegenyék, majd gyökerükig visszahúzták — a földbe igy került. Hazugság, hogy magas volt neki az ég. / Sokan kiöntik a jövőt, mert légy esett az anyatejbe s mert nem csinált nyarat a fecske, amely elsőnek visszajött. Ki csak tejért s mézért perel: nyűg a fennkölt nektárivóknak, kik mégis mindig átkozódnak, ha percre kiapad a tej. Hát mit akartok tőle még? Próbálgatta a lehetetlent. S nem szegte meg azzal, hogy elment, az érkezés ígéretét. GARAl GABOR: Tűz-tánc 2. Eg a palota? Sőt, ég a kunyhó is! Rakéták röppályán egyensúlyozva émelyeg a világ. Nem csak elemi csapások, földrengések és vulkán-kitörések gyötrik a Földet. Gyötörjük mi magunk is. Hol a majd’ harminc évet vénült remény, és hol a hit, mely összetömörített majdnem két nemzedéket, merre tűnt? S mi a megoldás harminc év után? Valami pogány ráolvasás talán? Vagy merüljünk mély faji mítoszokba, rakéták röppályáján egyensúlyozva? Nem tudok szólni most se mást, hiába: ne süllyedjünk magunk költötte halálba. Várjuk be a természetes véget, úgyis eljön. Csak addig férjünk meg valahogy a Földön: hogyan, miképp — nincs rá biztos receptem, de nem vállalom a dezertáns reménytelenséget sem; és hívom és várom, mi mindönket megmenthet, mint harminc éve hívtam: az Egyetlen Rendet. Bobály Attila Szirákon Idomár Szirákon a Kastély Szálló galériájában Bobály Attila szobrászművész mutatkozik be alkotásaival az idelátogató vendégeknek. A kilenc szobor és öt kép csupán ízelítőt adhat a művész munkásságáról. de ezeken keresztül is megismerhetjük megyénk szobrászának gondolatvilágát, az ember és környezetének szorosan vett kapcsolatát. Bencze Péter ldomárnö Mózes Pásztorálom II. Váratlan jövevény vagyok, te táncolj csak tovább. Skarlátvörös kendőd lobog, arcod is csupa láng. NY1KOLÄJ TY1HONOV: Táncosnő Ki röptetett, tűzmadarat szélben szívem iránt! Lettél zúgó hegyi patak, te tűz- te szél-leány. Nem lábod siklik padlaton, alattad az kereng. Hívogat kezed és dalol, merő tűz a kezed. Kígyóként hajló termeted csalogató talány. Kendő-sűrűből szép szemed remegő csalogány. Minden kering te és az éj, míg végetér — dehát ha meghaltam, szemem kisér: táncolj, táncolj tovább. (Veress Miklós fordítása) Valamikor, bölcsőm helyén a faluban, számomra Május csak tiszta örömet jelentett. Nem is egészen jól mondom, hogy tiszta örömet, mert a létezés vidámságát inkább. Aminek nem volt tartalma, mint ahogy a szivárványnak sincs. Még nem fűződött hozzá emberi szándék, s munka és harc kivált nem. Talán még gondolat sem. önzetlen ünneplő voltam egészen. Még a dongónál és a pillangónál is önzetlenebb, mert hiszen a dongók és a lepkék a virágok tápláló asztalára jártak, én pedig csak annak örvendeztem, hogy Május mindenkinek jó. Falusi voltam, s gyermek. Senkit és semmit nem ünnepeltem akkor, hanem mindenkit és mindent. Igen, mert még nem fedeztem fel, hogy rendetlen a világ, melyben rendet kell teremteni. Ahogy azonban múltak az esztendők, kezdtem én is megtanulni, hogy a virágot a fűvel együtt le kell kaszálni, vagy a termőföldeken ki kell szántani. Mert az értelem és a cél így rendeli. Rájöttem arra is, hogy kedves ugyan a zenélő darázs, de könnyen lehet, hogy megszúrja az embert. A gyümölcsösben is kárt tesz, vagy esetleg éppen akkor lábat- lankodik az ebédnél, amikor nagyon sürgős a munka. A pillangó is alakoskodva pusztít; a gyümölcsfán a virág is néha bakvirág. Ellenben ami csap és áztat, áldás az eső; a villám pedig tisztítja a levegőt. Keveredik a szép és a hasznos. Ez nagy fordulat volt bennem, ez a felfedezés. Mert azt jelentette, hogy az emberi természet a szépet is, a maga érdekei szerint, hasznosítani törekszik. Igen, mert nem tűr hasznavehetetlen értelmet és emberileg céltalan célt. Ez a rend. A virágból gyümölcsnek kell lennie mindenképpen. Ez csak úgy lehetséges, ha fenn a fán marad a virág, Mert akkor minden remény megvan arra, hogy a fán őszre gyümölcs lesz belőle. De ha letörve, májusi szokás szerint, a lányok kapujába kerül, akkor mi lesz a gyümölccsel? Hát az értelem akkor sem mond le a gyümölcsről mert a remény útján a szívbe s majd a szív alá költözteti. Vagyis kezdtem már legény lenni. S ennél tovább, otthon a faluban már nem is jutót- { tünk mi ketten: Május és én. Nem jutottunk, mert akkor én kiléptem a bölcs gondtalan köréből, ahol a gyermeket a létezés vidámságával töltötte tele a Május; s kiléptem a szülőföld kertjéből is, ahol a kamaszfiú megtanulta, hogy a szépet hasznosítani kell. Mint a madár, kinek sorsa van: én is úgy repültem ki a fészekből, ahol az illat és a szag barátságban éltek, s ahol a verejték mindig váltotta a harmatot. Így aztán a falusi férfiú májusi ünnepét már nem írhattam fel emlékezetem falára. Csupán kívülről, haza_ hazajárogatva, figyelhettem meg. Ha jól láttam, ezen az ünnepen úgy hordozták magukat a falusi férfiak, mintha még a tél folyamán megegyeztek volna a fákkal, hogy Május elsejére virágot fognak bontani; mintha megegyeztek volna a földdel is, hogy füvet fognak a bárányoknak serkenteni; s meg a felhőkkel, hogy esőt hordozva langyosan fognak bo. rongani. Múlt az idő. S már csak vendég lettem ebben a külső körben is, mert elindultam a betűk világa felé. Amikor elindultam, virulásban és örömben hagytam ott a falusi Májust. A városban pedig egészén másképpen találtam meg. Kopott volt, szegény és árva, mint egy suszterinas. S akik tartották benne a lelket, azok sem köszönthették hangos örömmel, nehogy a pénz és a társadalmi rend megszidja szegényt. De annyit megtettek, hogy gondosabb ruhában és illedelmes örömmel kísérték a városból kifelé, a szabad ég alá, a biztató zöldbe. Abban az időben nagyon megsajnáltam ezt a szegény szép hónapot, és sorsát a szívembe fogadtam. S úgy láttam, hogy a barátságomat ő is szívesen vette. Nem is csak szívesen talán, hanem szerette volna, ha hívei közé állok magam is. Tamási Áron: Köszöntő ágac ska Hát én oda is álltam. De ez már nem a hazában, hanem idegen földön történt, ahol éveket töltöttem Májussal együtt, igazán testvéri módon. Neki jobb sorsa volt, mint itthon. Nekem is jobb talán, ámbár borongósabb. Azokban az években ő sokat és hálásan emlegette nekem, hogy itthoni mostoha sorsában, annak idején, megértettem őt; úgyszintén azt is, hogy a bizakodást, a jövőt illetőleg, nem vettem kicsibe. És a jót jóval vissza is fizette, mert amikor kifárasztott a gyárban a munka vagy a szolgálat a változatos helyeken, olyankor mindig tört nekem a hitéből egy darabocskát, hogy azzal tápláljam magamban a jobb jövendőt. Aztán hazajöttem. De hát itthon, mintha el sem mentem volna, Május még mindig szegény és árva suszterinas volt. Üj és egyre újabb törvényeket hoztak, melyek az ő mostoha sorsát szilárdítani parancsolták. Ha gyermekkoromban vidámságom volt Május, majd későbben hasznomra forduló szépség; ha a városban szegény és árva inas, és idegenben bizalmas jó barátom: akkor most bajtársa lettem tollal a kezemben. Egyebet nem is tehettem. De hát hogyan is tehettem volna: Hiszen most már mindent együtt láttam benne, ami a földi életet emberi életté teszi: a létezés vidámságát, a szépség hasznos voltát, a munka becsületét és az igazság mosolyát. Együtt küzdöttünk tehát és együtt bíztunk, elejétől fogva mostanáig. És nem hiába! De ne felejtsd el, Május, hogy az ellenségeid is boldogok voltak valamikor. Mihelyt azonban megsértették a munka becsületét és vétkeztek az igazság ellen, már a várakozó boldogtalanság útjára léptek. Éppen azért, te mindig és mindenkivel szemben védd meg a szellemi és a testi munka tisztességét, s őrködj az igazság fölött! Én is megtartom intelmeidet, melyeket évről évre *s oly szorgalmasan, emlékezetembe írtál. S mivel ez nem is lehet másképpen, most vidáman felemelem virágos ágamat, hogy jöttöd napján tisztelegjek előtted.
