Nógrád, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-05 / 55. szám

IRODALOM ili<iiiiiiiiinniiniiin(inniiiioiiiiinnnrnnniiinin»iiiiinnninniniirfinir-TTTrTinmrniii ••irrn-if-r-n i .......niv-ii--T-"—íimrtm-r"*f »-f-vn—rrrrrarr—t—itnr-iimr-i——iirrrnrnrnr------rtnrorrmr—*•—murin-m...... V illanyleó még a bevonu­lás körüli időben látott egy­szer a televízióban egy sö- röskancsófejű írót. Az író valami kerekasztal-beszélge- tés során a hazáról, a nem­zetről szavalva váratlan moz­dulattal benyúlt a kockás zakója alá, és kitette az asz­talra dobogó, verdeső hatal­mas szívét. Ez a látványosság magá­val ragadta Villanyleót. Egy­részt azonnal példaképül vá- lasztotta-fogadta a kockás za- kós írót, másrészt óriási vál­tozást hozó elhatározások születtek benne, hogy tanulni fog, képezi magát, és íróvá, de legalábbis költővé lép elő üvegcsiszoló szakmunkásból, ahogy benn a seregben majd leteszi a lantot. Addig is a versesbeszéd-találmánya jól segítette az új önértékelést: kimond két összecsengő szót, és nyilvánvaló, máris több köze van az irodalomhoz, mint civilkorában. S ha ba­rátai, szakasztársai költőnek elfogadták, az egy jelentős lépés arrafelé, hogy egyszer tényleg az legyen, és ő is majd kitehesse szívét a televízióban ország-világ elé. Filológiát, esztétikát, verstant hordott össze a kimenők so­rán a városi könyvtárból, és kijelölte a legfontosabb mű­veket a pszichológia-, ez eti­ka-, a politikatudomány te­rén is, amelyeket majd el kell olvasni. Igaz eleinte a vaskos kötetek tanulmányo­zását napról napra halasz­tania kellett a kemény szol­gálat fárasztó igénybevétele miatt, de a rímes beszédbe egyre jobban belejött, s mód­ja volt örülni a sikernek, ha szobatársai kínjukban felka­cagtak verses vezénylésein, rímelő parancsain. Egy-kettő, egy-kettő — kémkedő hercegnő, — egy- kettő, egy-kettő — fertőző szexfelhő! A kezdetek kezdetén leg­nagyobb sikere az újoncokat fogmosásra ösztönző rigmu­sának volt, amely remeklés sajnos szalonképtelen tölte­lékszavak miatt nem adható közre. De annak a mondóká­nak is volt íze, zamata, amelyet rendfelelős szobapa­rancsnokként a késő esti vil- lanyleoltásra rögtönzött. Pamparira-amperira. Egyenruhás kolibrik. Min­denkinek hírül adatik, az áramfolyás megszákíttati'k. Villanyleóóóó, takarodóóóó! Kifejezetten rokonszenves helyzetnek találta, hogy a szakaszban néhány hét után mindenki kedvesen Villany- leónak becézte, és nem kellett kénytelen-kelletlen olyan gúnyneveket elfogadnia, mint a mellette alvó, törpe növé­sű tizedesnek, akit puszta szeretetből Görénykének szó­lított mindenki, vagy a hóri- horgas szakaszparancsnok­nak, akit — igaz csak a háta mögött — Lapunak neveztek el, isten tudja miféle asszo­ciáció alapján kifejezve, hogy egyöntetűen bunkónak, pa­rasztnak tartják úgy, ahogy van. Arról már ne is be­széljünk, hogy egyik-másik, különben rokonszenves, egészséges katonának olyan ragadványneveket kellett el­tűrni magán, aminek halla­tán Villanyleó kimenekült volna a világból is, ha utá­na kiabálják. Ép erkölcsi ér­tékű csapatban, szerelemre vágyó normális álmodozások közt eltűrni, hogy mondjuk Buzinak becézzenek? Képte­lenség volna! A Villanyleó név kedves, bohókás és te­kintélyt ad. A költészethez van köze, az alkotói ambí­ciókhoz! Itt is látszik, hogy az irodalom megnemesíti az embert. Ha valaki író, köl­tő akar lenni, akkor már nem lehet ugyanúgy viselkedni se az. alaki gyakorlatokon, se a kocsmában, se a politikiai oktatáson. Májusban, mikor már Vil­lanyleó is visszafelé bonto­gatta a katonaélet ostorszí­jára bogozott csomókat, egy igen komoly, majdhogynem szakszerű felszólalása tovább növelte tekintélyét a társai körében. Egy vendég előadó napjaink közgazdasági válto­zásairól, az elodázhatatlan gazdasági reformról tartott előadást. A hallgatóságot a közhasznú bölcsesség elhang­zása után hiába ösztönözték — senki, de senki nem akart hozzászólni. Idő volt még, annyi mint a tenger, a ven­déget kísérő politikai tiszt nyakán patakzott a verejték a nagy kínban, ki fog itt ma hozzászólni. Járt fel-le az ádámcsutkája és csak mond- ta-mondta — tessék elvtár­sak, tessék, szóljanak hozzá! Mondják el a véleményüket! Tessék elvtársak, senki nem várja maguktól, hogy olyan szakszerűen, okos elvi előa­dást tartsanak kicsiben, mint a kedves vendégünk nagyban, de a gazdasági helyzet olyan elvtársak, amivel kapcsolat­ban mindenkinek van, ugye, egyéni tapasztalata... Villanyleónak a sokszori ösztönzésre megjött a bátor­sága. Talán egy kicsit a mundér becsületét is védeni akarta, nem hülyék, tudat­lanok között van itt a ven­dég! — Hát elvtársak, nekem két mondanivalóm is van a mai gazdasági helyzettel kap­csolatban. Mind a két dolog nagyon is egyéni tapasztala­ton alapul. Szóval: én egy üveggyárban dolgoztam be­vonulás előtt. Ott tapasztal­tam az egyik dolgot, amit el­mondok, a másikat meg a kocsmában. De sajnos mind a kettő az alkohollal függ össze, amelynek fogyasztása különösen fiatal korban — amint tudjuk — igen káros! A mi üveggyárunk pohara­kat is gyárt. Kicsiket és na­gyokat is. Igen jól adtuk el mindig a hiteles, mértékteljes poharakat: amiken rajta van a csík. Ez fél deci, ez meg két deci és így tovább. Kel­lett az ilyen pohár, mert a hatóság számon kérte az ital­mérésekben. Rendeltek any- nyit, hogy nem győztük gyár­tani. Akkor aztán jött az, hogy a kocsmákat, vendég­lőket kiadták szerződésbe maszekoknak. Mintha csak elvágták volna a hiteles-mér- cés pohárrendeléseket. Kér­dem én: most is, ebben a félmaszekvilágban, nem ké­ne valakinek megnézni a po­harakat a kocsmaasztalon, rajtuk van-e a jel, hogy eny- nyi meg ennyi egy fél deci? Elnézést kérek, hogyha a másik felvetésem is ugyan­ilyen témakörű. Februárban otthon voltam szabadságon. A sógorommal, aki nagyivó, és főszurkoló, kimentünk az otthoni focicsapat előkészü­leti meccsére. Ott volt a pá­lya mellett egy vendéglő. Szerződéses! Letettük előt­te a kocsit. Bementünk, meg­ittunk két-két nagy pohár, fűszeres forralt bort, hogy majd ne fázzunk. Szünetben megint lehajtottunk kettőt- ketőtt, az örömre, hogy féli­dőben vezet a csapat. Ahogy vége volt a meccsnek kettőt-kettőt inni kel­lett a bánatra, hogy ki­kapott végül a csapatunk. Tudnak követni? Háromszor hat-hat decit bekaptunk, az majdnem két liter fejenként. Nem én vezettem. A sógor! ö megtesz ilyeneket, hogy it­tasan beül az autóba. Két kilométert sem mentünk, a sarkon egy sárga wartburgos nő nem adta meg nekünk az elsőbbséget. Jó 60—70-nel be­lénk szaladt. Bumm! A ha­junk szála sem görbült meg. Kiszálltunk. Ez a legjobbkor jött — mondta a sógorom, és nem is azt bánta, hogy az autója totálkárosnak látszott, ha­nem azt, hogy a helyszínre érkező rendőrök veszik elő a szondát, a megtisztelő fú­vókát, uraim, hölgyeim, tes­sék belefújni. Belefújt. Sem­mi. A rendőr nem hisz a szemének, elővesz még egyet a készletből. A sógor abba is belefújt. Semmi. Jött a har­madik szonda is, mert szaga, borszaga az volt a sógorom­VILLANYLEO nak, de alkohol egy csepp se volt a leheletében. Mit gon­dolnak, mit ittunk a hideg ellen a vendéglőben poha­ranként harminckét forin­tért? Forralt bort! Hát akkor? Itt a tanulság: minden literben volt kilenc és fél deci víz meg egy fél deci bor, egy szem fahéjjal, egy szem szegfűszeggel. Ez az igazi üzlet. Erre nem le­het ráfizetni, ugye? Hát ké­rem, ez az én két nagy kér­désem a gazdasági helyzet ügyében: ki fog itt rendet csinálni? Vagy tekintsük véglegesnek: tisztesség, al­ma?! Villanyleót megtapsolták a barátai, a katonák. A tiszt boldog volt: van kérdés, te­lik az idő, lehet válaszolni. A vendég előadó okos, ki­mért mondatokban elmond­hatta, hogy a hozzászóló ak­tuális, fontos kérdést vetett fel, de minden kocsmáros mellé nem lehet se rendőrt állítana, se kereskedelmi fel­ügyelőt. Vagyis nekünk ma­gunknak kell rendet csinál­ni a házunk táján... Értik, elvtársak? Ahogy bizonyára a kato­nák többsége, úgy Villanyleó is megértette. Megfogadta, ha legközelebb újra karam­bolozik, úgy, hogy tél lenne megint, és a forralt borral feltöltött sógora vezet, ugyan­úgy nem mutat ki semmit a szonda, istenuccse! vissza­megy a kocsmába, hogy visz- szakérje a fejenként járó 140—150 forintot. Az emlékezetes politikai oktatás után már nemcsak irodalmi, de alkohológiai tu­dása miatt is tisztelték. Ba­rátai, szobatársai pedig es­téről estére nagyobb áhítat­tal hallgatták Villanyleót. Eljött a 10 óra. Villanyleó párnája alá tette az aznapi kemény fedelű súlyos olvas­mányát, árgus szemektől kí­sérve, kiballagott a villany- kapcsolóhoz, és úgy szavait, énekelt, mint egy múlt szá­zadi csendre-rendre vigyázó lámpaoltogató. Énekelhette volna azt is, hogy tízet ütött már az óra, térjetek hát nyu­govóra, de nem, hiszen Vil­lanyleó egy ízig-vérig husza­dik századi lámpaoltogató volt. Pamparira, amperira egyenruhás kolibrik! Most mindenkinek hírül adatik, az áramfolyás megszakíttatik, Villanyleó pofabeó, takaro­dó... Kattan, esetten a kap­csoló, és tizennyolc katona a sötétben kinyújtja karját rég várt, érkező kedvese fe­lé. A lányok egyöntetűen sö­tét szoknyát, matrózblúzt vi­selnek, a sötétség leple alatt is lényeges, valami katonás rend. Lábujjhegyen masíroz­nak be a tágas hálóba, és a katonák mind régen tud­ják már, hogy ami történik ezután, az a költészet hatal­mából születik... Erdős István Tavaszi tárlat előtt Nógrád megye leghosszabb múltra visszatekintő képző­művészeti kiállításai közé tartozik a salgótarjáni tavaszi tárlat■ Az idők során szá­mos tartalmi változáson ment keresztül, ez a tény azon­ban mit sem változtat azon, hogy ez az évenként ismét­lődő kollektív seregszemle mind a közönség, mind pe­dig a szakma számára ki­emelkedő jelentőséggel bír, egész szellemi életünk szer­ves részévé vált. Az idei — immár tizen­nyolcadik — tavaszi tárlatot hagyományosan hazánk fel­szabadulási ünnepségsoroza­tának eseményeként április 2-án nyitják meg a salgótar­jáni Nógrádi Sándor Múze­umban. A közelmúltban lezajlott a beérkezett művek zsűrizése. A beérkezett 437 műből (155 művész alkotásaiból) a szakmai zsűri 115 művész 217 munkáját fogadta el. A megyei részvétel is figyel­met érdemlő lesz az egyéb­ként már régóta országos jellegűnek tekinthető képző- művészeti seregszemlén. Így például találkozhatnak az érdeklődők Czinke Ferenc, Bobály Attila, Hegedűs Mor­gan, Réti Zoltán, Szederké­nyi Attila, Csemniczky Zol­tán, Somosköy Ödön, Földi Péter, L. Presits Lujza, Szat­mári Béla, Erdei Sándor, Kiss György és Pénzes Géza műveivel. Érdemes emlékeztetni e helyen is arra, hogy a sal­gótarjáni tavaszi tárlatra az egyéb hasonló jellegű orszá­gos kiállításokhoz viszonyít­va változatlanul igen nagy a jelentkezés. Mi az oka en­nek az érdeklődésnek, amely évek óta folyamatos tenden­ciát jelez? A teljességre való törekvés nélkül említünk né­hányat­Az egyik fontos ok bizo­nyára az, hogy a tavaszi tár­lat minden művészeti törek­véssel és irányzattal szemben nyitott. Semmiféle létező ha­zai kortárs irányzatot nem zár ki. Ebből következik, hogy jelentős terjedelemben ad helyet a kísérleteknek is (tavaly például a Frissen festve cím alatt összefoglal­ható tendencia itteni erőtel­jes megjelenését észlelhet­tük). Igaz, ezt a kiállítást is jel­lemzi, hogy a kortárs képző­művészet nagy mesterei ál­talában nem képviseltetik magukat, de ez más hasonló jellegű országos seregszem­léken szintén így van. Sal­gótarjánban főként a fiatal, illetve a középnemzedék sú­lya a meghatározó. E megál­lapítás természetesen nem tartalmi minősítés, csupán a résztvevők számbeli arányá­ra vonatkozik. Másik döntő oknak tekin­tendő az a díjalapítással, dí­jazással összefüggő gyakorlat, amely a tavaszi tárlat körül régóta kialakult. A művészek számára a jelenlegi helyzet­ben különösen vonzó a me­cenatúrának ez a formája. Az intézmények, az ipari és mezőgazdasági termelőüze­mek, gyárak, vállalatok, kü­lönböző szervezetek sorra- rendre megjelennek díjala­pítókként. Így tehát az er­kölcsi elismerésen kívül, anyagi „tétje” is van a kiál­lításnak a résztvevők számá­ra. Az idei tavaszi tárlat irán­ti érleklődés indokolt, a kép­zőművészet élő szeletében kí­nál majd ismételten bepillan­tást. (te) CSANÁDY JÁNOS A folytatások vadvize A folytatások vadvize forrásától messze csörgedez, de hol van még, de hol van még a tenger? Tiszába fut és szétterül a folytatások vadvize, az ártérben halat nevel, s holtágakban vadnövényeket, hajnalokba pára-örvényeket keringtet a tiszai táj fölött, a folytatások vadvize ifjúsága szép idejét tölti a zsombékokban, a kubikgödör kárászokat és csukákat nevel, az ősz, a tavasz áradás, feltölti a szőke Tisza a bölcsőt, a folytatások vadvize tovaszalad a tenger felé — de jönnek az éves esők, hóolvadásek, áradások, a sirályok, a réti sas, a folytatások vadvize, elsodorja a nomád sátrakat; megmerítem magam a nyárban a mártélyi zöld holtágban, s tova folyik szívemben — mint a vér; a folytatások vadvize sulyom-mezőt nevel, gyér hajam súlyos-koszorúval övezem —, édes mostohám, Dunántúl így küldi üdvözletem édes hazám — Tiszántúl, a folytatások vadvizével; de hol van még, de hol van még a Tenger? KATONA JUDIT Kikerics GYŐRI LÁSZLÓ Anyag Mert az anyag megmarad, az anyag nem vész el *soha, csak átalakul, anyag, te kő, te . sár, te föld Ipora, anyag, te szikla, mész (robbanás, égetés, környezetmérgezés), hiába viszünk bárhova, te újra visszatérsz. Mocskoló, tisztuló anyag, akadémiák térdelnek előtted, kandidálnak, doktorálnak, hiába, mindhiába, te vagy a tárgy, a tárgy tudománya. Anyag, mocsokból tisztaság, maszatos praclid műtermien steril, a sebész kézé kukásoké a tiedhez képest! Anyag, te legtanulékonyabb lángelménk, csodagyerek, univerziumi sakk bajnoka, csillagokat tologató, önmagad figurája, szép megnyitás, ravaszdi sánc, a sakk meg a matt! A matt után újra föláll a király, a huszár, a bástya, a gyalog, minden figura s mit friss játékban ismét kiüt az ellentét, vezérnek belopod. Alakulsz folytonosan: mi leomlik nappal, az éjjel fölépül újra. Mi van (vigaszunk: elved), sose vész el. Kerek hasát tolja az udvar, benne már tavasz rúgkapál, libeg a szél könnyű korommal, csöpp bábot cipel a bogár. Lányom kinyújtott tenyerében virág emeli szép tejét. Sárga hajú. Csillagnak nézem, tőle kapom a fény felét. Székely Piroska rajzai 6

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents