Nógrád, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-05 / 55. szám
4 NOCRAD 1988. március 5., SZOMBAT Újságíró-nemzedékek tanítója 411 bácsi 85 éves • ■. . > ‘ ■ •: ' •••. •• • * “ ' ■. ' ■ ismeretlen ismerős képét villantjuk fel. A legtöbb olvasóval nem találkozott sze" mélyesen, mégis mindannyi- .unk ismerőse, mert naponta látjuk keze nyomát, amikor újságunkat lapozgatjuk. A most 85 éves Ritter Aladárral, az aranytoilas hírlapíróval, a tipográfia mesterével beszélgettünk. Ali bácsi, mert így tisztelik és szeretik a hazai sajtóberkekben, harminc év alatt több ezer újságírót és tördelőszerkesztőt tanított meg a lapcsinálás művészetére. ö maga, ahogy mondani szokta, az őskorban kezdte. vagy hatvan esztendeje... A HÁROM FŐMUNKATÁRS Szekszárdi emlékeit idézi. Hogyan is volt akkoriban egy vidéki napilapnál? Bárd Ferenc főszerkesztő és alanyi költő: — Három nap múlva megjelenünk ! — Azt montad, hogy három munkatársam lesz. — Főmunkatársad — javít ki. — Hol vannak? — kérdeztem izgatottan. — Csak türelem — nyugtatgat és kihúzza az íróasz- talíiókot. — Egy! Vadonatúj olló. Kettő! Valódi gumiarábikum, vagyis ragasztó. Három! Íme, az ecset. Szóval ketten csináljuk a lapot? — Mi az hogy ketten? Hát itt a három főmunkatársat. Ott az írógép, csak az m betű hiányzik. Néha a rádió is működik, telefonról nem is beszélek. Ez a beszélgetés az Űr 1929 esztendeiéin n zajlott le. RÉGISZENZÁCIÓK (Abban az időben több mint száz hetilap és negyvennégy napilap jelent meg vidéken, 150—200 ezer össz- példányszámmal, Budapesten pedig 24 napilap volt ) — Tehát megjelent a Tolnavármegye. Mik voltak a szenzációk? — Fél év alatt 304 nincstelen vándorolt ki Kanadába... A Szurdoki nyomortanyán 50 ember barlangokban él... Erzsébet királynő udvar- hölgye a paksi szegényház lakója... Felfedeztük Pataki Ferencet, a 8 éves fejszámolóművészt... Jankó Ágost főispán, szent- andrási Szévald Oszkár alispán, a polgármester és a rendőrkapitány gyakran telefonál: „Ne tessék kiszer- keszteni azt, ami nem a nép ele való!" Az alispán becitál: „Raj van az erkölcseiddel fiam. Feleségem Öméltósága mondta, színésznő a menyasszonyod, vagy micsoda. A nőegylet és a legényegylet ezentúl nem fogad.” Két év múlva ismét Pesten volt Ritter Aladár. Pergessük tovább kalandos életregénye filmjét. KARINTHY. KOSZTOLÁNYI — Kik voltak egykor szerkesztőségbeli kollégái, kávéházi cimborái? — kérdeztük. — Illene legalább párszázat felsorolni. Első főszerkesztőm Roóz Rezső, a te nagyapád. Első tanítómesterem Puszta Béla segédszerkesztő, aki megette a kéziratot. Atyai barátom Várkonyi Titusz, Krúdy Gyula legjobb cimborája. Áz ő révén kerültem Krúdy úr udvarába. Falus Ferenc, a riporterkitenek lábainál ültem! Aztán jött a második világháború munkaszolgálat, haláltábor, bujkálás. A LEGSZEBB HIVATÁS A felszabadulás után Ritter Aladár tervezte meg a Magyar Napot, a világ első, csak képeket közlő napilapját, de dolgozott más újságnak is. A Szabad Ifjúságnál, amelyet Csatár Imrével szerkesztett, s ami kiemelkedett a Rákosi-évek szürke sajtójából. Baló Lászlóval az élen jelent meg az Esti Hírlap, Parragi Györggyel a Hétfői Hírek. A Magyarország új típust és színt hozott a hazai újságírásban, a főszerkesztő Pálffy József. — Az újságírás a legszebb hivatás — vallja Ali bácsi. — Persze ma már más, mint „a három főmunkatárs” idején volt. Az olvasó is mást vár. Mint sajtótörténész sokat foglalkoztam a megyei sajtóval. Jó harminc éve megírtam, hogy óriási fejlődés előtt áll. Ma is hallatlan lehetőségek rejlenek a helyi lapokban. A mai össz- példányszám már egymilliónyolcszázezer körül van. Pe~ dig nem is világszínvonalú technológiával készül. — Hallottuk, feldolgozza saját maga is regényes életét. Mit olvashatunk visszaemlékezéseiben? — kérdeztük a születésnapos mestert. — Néhány fejezetcím: Két frankot adtam kölcsön Ága kánnak, a világ leggazdaBitter Aladár Roóz Péter felvétele rály. Egon Erwin Kisch, a száguldó riporter, Lévai Jenő, a Kis Újság szerkesztője mind kedves kollégáim voltak. A Hadik kávéházban sokszor ücsörögtem Karinthy Frigyessel. Valószínűleg kedvelt, mert agyműtétje után csak nekem és Kellér Andornak adott interjút. Nem hagyhatom ki Móra Ferencet, mert az ő „iskolájába” is jár tam. Szép Ernő, Szomory Dezső, Molnár Ferenc, Zsolt Béla, Szabó Dezső és a kor számos nagyja nevét sorolhatnám még. Valóban az isgabb emberének... Fogoly voltam If várában... Találkozásom Chaplinnel... XXXVI. Rácz Laci cigánykirály udvari íródeákja voltam... Rejtő Jenő légiós regényeket írt, én cowboytör- téneteket... Íróasztalán A szomorú vasárnap, egy örökzöld sláger története című kézirat fekszik, ezen dolgozik ma Ali bácsi. Jávor László verséből született a dal, zenéjét Seres Rezső szerezte, s Ritter Aladár riportja indította el a világhír felé. R. P. Filmek a szerelemről 60 éves a népszerű szovjet „regényújság” A sikerfilmeknek köszönhető, hogy a balassagyarmati Madách Imre Filmszínház februárban 417 ezer forintot könyvelhetett el bevételként. Emellett folyamatosan nagy érdeklődés kíséri egy régebbi és egy most induló sorozatukat is. A régi magyar filmek klubja 280 állandó látogatóval működik, s az 1984-ben indult sorozat jövő év végéig tart. Az elmúlt héten kezdték „A romantikus szerelem a film- művészetben” című szemlét, amelyre eddig 145 bérlet kelt el. Érdekessége, hogy a filmek nagy része magyar származású rendező — George Czukor, Korda Sándor — alkotása. A regényújság kiadványai igen népszerűek a Szovjetunióban. Az eltelt 60 év során több mint ezer száma jelent meg melyekben 528 szerző 800-nál több alkotását közölték. A regényújság első kötetei a nagy októberi szocialista forradalom 10. évfordulójának évében jelentek meg. Napjainkban a regényújságok 2,5 millió példányszámban jelennek meg, a világ 95 országában terjesztik őket. A regényújság főszerkesztő-helyettese Szemjon Borzunov a szerkesztőség jövő évi terveiről beszélve, megjegyezte, hogy elsősorban azokat a műveket fogják kiadni melyeket 50 ezer megkérdezett választott ki. A regényújság egyike a Szovjetunióban kiadott 86 irodalmi folyóiratnak. A könyvek fele oroszul, a többi a Szovjetunió más népeinek nyelvén jelenik meg. Káliói bukdácsolók, avagy ilyen nehéz a nyolcadik? Az ominózus osztály rajzóráit, amelyet kedvelnek. Igaz, erre a foglalkozásra nem kell tói sokat ká- v szülniük. Fotó: Bencze Péter Az iskolák talán soha olyan nyilvánosságot nem kaptak mint mostanában. A rádióban és a televízióban, a napilapokban és a folyóiratokban rendszeresen hal- lani-olvasni róluk. Sajnos arról is sokszor hírt adnak, hogy alapvető bajok vannak a gyerekek tudásával. Csúnyán és helytelenül írnak, olvasási kézségük nem a kívántnak megfelelő szintű. S bár naponta találkozunk elkeserítő tényekkel, jelenségekkel, mégis újra meg újra meghökkenünk, amikor olyan adatokat hallunk, mint például a Kállói Általános Iskolában a félévi bizonyítványok kiosztása után. — Az idén végzők huszon- hatan vannak — tudatja Varga Lajosné iskolaigazgató —, de ennél jóval többen, negyvenen felül kezdték az első osztályt. — Az együtt maradtak, a továbbjutók tanulmányi eredménye kielégítő? — Elkeserítően rossz. Félévkor »nyolcán buktak meg, és csupán egy van közöttük olyan aki csupán egyetlen tantárgyból. Többségük kettőből és annál többől. Annak ellenére, hogy csak három gyengébb szellemi képességű gyerek van az osztályban. — Akkor miért magas mégis az arányuk? — Velük kapcsolatosan még élt a bukásmentesség illúziója: körükben nem volt lehetőség osztálybontásra, felzárkóztatásra. Ügy számítjuk, körülbelül három év múlva lesz jobb a végzősök eredménye a mostaninál. S hogy a fentieken kívül mi lehet még okozója a rosz- szabbnál rosszabb teljesítményeknek? Papp Károlyné, az intézmény orosz—földrajz szakos pedagógusa csak egyetlen momentumot emel ki a sok közül: A legutóbbi nevelési értekezlet témája az iskola és a szülői ház egymást kiegészítő tevékenységére épül. Ezért a kollégákkal családlátogatásokat szerveztünk, amelyek során elszomorító tényekkel „gazdagodtunk”. Volt olyan család ahol sem az apa, sem az anya nem tudta milyen jegyeket hoz haza a gyerek, hogy mennyi időt tanul, s hogy egyáltalán foglalkozik-e otthon tanulással. Volt olyan anyuka, aki nem tudta, hol Szüleim házának kertjében — messze az Alföldön — van egy jókora cseresznyefa: a Gyuszi fája. Kisgyerek volt még az öcsém — betűvetés előtti korú tán — ő segített az elültetésnél. Édesapám kiásta a gödröt, vizet is hozott vödörben, s azóta már mindnyájan tudjuk miért, — fia kezébe adta a hagymakapát. Kistestvérem nekifeszülő inakkal is hihetetlen büszkeséggel húzta a földet: fát ültetett! Nem lehetett ezek tartja a gyerek a táskáját, s hogy hol melyik zugban tanul ha nincs külön szobája. Tudja jól a tanárnő, hogy ritka az a szülő, aki napközben foglalkozni tudna a csemetéjével, hiszen Kálión kevés a munkahely, a keresők többsége másutt keresi kenyerét. Hajnalban útra kelnék és kora este térnek haza az emberek. Beszélgetésre, pláne kikérdezésre, számonkérésre nem mindenki szakít még perceket sem a szűkre szabott időből. Persze nem minden szülő felfogása marasztalható el csemetéje életvitelét illetően. Mészáros László eredménye az apai-anyai noszogatás ellenére is épphogy felette van a háromegésznek. Pedig náluk a papa is példát mutat a gyerekeknek tanulásban, hiszen munka mellett érettségizett. Szerették volna, ha fiuk is többet forgatta volna a könyveket, csak hát a barátok hatása időnként nagyobb súllyal esik latba, mint azt a szülők kívánnák. * Knoska Sándorné, aki a helyi tsz-ben dolgozik, szintén sajnálkozva közli, az ő fia is csak a 2-es, 3-as között ingadozik. Tanulni nem, dolgozni annál inkább szeret. Biztatták pedig mindig, de ha nem megy neki, mit tehetnének. — Majd csak sikerül neki kőművesek mellett segédmunkásként elhelyezkednie — mondja az anya. De hogy így lesz-e? Nem lehetnek biztosak benne, már csak azért sem, mert a közhiedelemmel ellentétben, az építőipar korántsem foglalkoztat annyi szakképzetlen munkaerőt, amint azt a laikusok képzelik. Ebben az iparágban is — mint egyebütt — a szakmunkásoké a jövő. — Tímea lányom szakácsnak készül — kezdi mondandóját Bartók Jánosné, a Káliói Vörös Csillag Mgtsz erdőtarcsai tekercselőüzemének betanított munkása. — Hármasnál jobb bizonyítványt hozott haza, amivel nem vagyunk elégedettek. A gyerekek többsége nem vágyik több tudásra, (vagy ha igen, akkor plusz energia nélkül képzeli megszerezni), nem ösztönzik egymást sem a nemes versengésre. De talán nem is csoda, míg olyan Diófaültetők után kérdéses, hogy a kertajtóval szemközti májusi ropogós a Gyuszi fája. No, nem formált ő rá semmilyen igényt; enni sem evett róla többet, mint bárki a családból: csak éppen a neve volt az övé... Sok év telt el azóta: mázsaszám került le a cseresznye a fáról- Ha hazame„példákat” látnak maguk körül mint aminőről Papp Károlyné tanárnő is említést tett: — Egykori tanítványa, alig 17 évesen, többszöri évismétlések után, félanalfabétaként került Budapestre dolgozni mint segédmunkás. A suhanc, pár hónapi munka után nem átalotta megkérdezni tőle, mennyit visz haza ő, a tanárnő havonta a borítékban. S a válasz hallatán — mondta a pedagógus — szabályosan a szemébe röhögött, mondván, miért biztatta őt rendülelenül tanulásra, hisz az ő zsebébe hó végén majdnem dupla pénz kerül. Lehet azóta már más véleményen van a fiatalember, hiszen a munkahelyek többsége elsősorban a szakképzetlenektől válik meg, ha a gazdasági mutatók a leépítést kényszerítik ki. — S a pályaválasztással hogyan állnak a nyolcadikosok? — Az előzetes felmérések azt mutatják, hogy mindegyikük szándéka a továbbtanulás. — Hova készülnek? — Egy diák a gimnáziumot választotta, hárman szakközépiskola mellett döntőiek, az összes többi pedig a szakmunkásképzőbe akar jelentkezni. Hentesnek, kőművesnek, varrónőnek, gyors- és gépírónak készülnek 2-es tanul'má- mányi átlaggal, 3-sal kereskedelmi szakközépiskolába. De, mint a fentiekből kiderült, egy-két-hat egyessel tarkított bizonyítvány birtokában sem adják alább. A szülői, nevelői prédikációk ellenére sokuknak mintha fogalma sem lenne a jelenről, s még inkább jövendő sorsukról. Kómár Attila például — három tárgyból került elégtelen a bizonyítványába — egyszerűen nem tudja, mi lesz vele. Vállát vonogat- ja a kérdésekre, elképzelése nincs a továbbiakról, s csak nehezen nyögi ki: javítani kellene. Ezt is feltételes módban közli. Látszik, azzal sincs tisztában, hogy ha nem szedi össze magát, évekig ülhet még az iskolapadban, és segédmunkás édesanyja, nyugdíjas papája sok időn át kényszerül egyre drágábbá váló eltartására. Holott, ha iparkodna, ő segíthetne rajtuk hamarosan, s elsősorban önmagán. Azok száma is sok, akik év végéig nyilván nem pótolhatják az eddig meg nem szerzett tudást, még akkor sem, ha a biológia-, a matematika-, az orosz- és a 'magyartanár fizetség nélkül, társadalmi munkában korrepetálja őket, mint jelenleg. S bár elszomorító a kép, az talán adhat némi vigaszt, hogy az itteni nevelők nem indítják útnak kegyelemjegyekkel a tanulókat. Elképzelhető ugyanis, hogy ha még egy-két évig nyolcadikos tananyaggal kénytelenek foglalkozni a gyerekek, az ismétlések révén ragad talán rájuk valami a tudásból. Ami nélkül egyetlen szakma elsajátítása sem lehetséges. Tuza Katalin gyünk, még mindig a róla befőtt kompótot bontja fel édesanyám, s öcsém tán büszkébb a dologra most, mint valamikor, kisiskolás korában volt. Mindez, persze, magánügy. Tudom! Nem is azért... csakhogy... A múlt pénteken, mikor otthon jártunk, édesapám — a napokban múlt hetvenhat éves — diófát ültetett a kert csücskébe. S úgy. mint Gyuszi annak idején, most Peti fiam fogta a hagymakapanyelet... H. G. M.
