Nógrád, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
IRODALOM v»í»:®:ís® OLÁH JÁNOS: NAGYMAMA A nagymama kint állt a tornácon, ismerős szajkóhangon onnan kiabált át a túlsó házhelyen játszó fiúnak. Mérges volt, de hogy miért, mi baja van, azt nem lehetett tudni. Nem tudta a fiú se. A nagymama bement a házba. Nem várta meg, lesz- e, s mi lesz a foganatja a kiabálásának. A . fiú szerette volna tudni, mit akar a nagyanyja, mégsem hagyta abba a játékot, de folytatni se tudta olyan önfeledten, mint annakelőtte, pedig szerette volna. A feledésre fogékony gyermeki öntudat homályából makacsul kísértette az . iménti mulasztás. A Czobor fiúkon, Gazsin meg Pistán, úrrá lett a mehetnék, s ez különféle kellemetlenkedő gesztusokra késztette őket. Nem osztoztak a fiú játékszenvedélyében. — Eriggy a nagyanyádhoz — mondták —, különben kiporolja a seggedet! — de azért unottan tovább húzták a kis kézikocsit. A kóc- madzag istráng lazán leffe- gett. Cséplést játszottak, és a betakarítással kezdték. — Már megint nem húztok — szólt rájuk elkeseredetten a fiú. Egész délelőtt a játék előkészítésével vesződött, s most úgy érezte, az ikrek kellemetlenkedése miatt minden fáradsága kárba vész. Az idő is esőre állt, mintha minden, de minden ellene esküdött volna. Gazsi és Pista megálltak. Lóarcukat vigyorogva fordították vissza. Gazsi volt a bátrabb, született rebellis, ő próbált meg először kibújni a madzagistrángból, A fiú nem engedte, dühösen rántotta meg a gyeplőt. A kocsi fölborult, a fűkötelekkel összecsomózott apró kévék szanaszét repültek, a kocsi égnek fordult kerekei tehetetlen lendülettel forogtak tovább. Gazsi végül is kiszabadult a madzagok közül. Pista megpróbálta eljátszani a békeszerző szerepét, s rászólt Gazsira, de hiába. Az ahelyett, hogy 'beállt volna a kocsi elé, eltaposott néhány kévét, s még a nyelvét is rájuk öltötte. A fiút erre elfutotta a méreg. Nem a kárba veszett fáradságot sajnálta, az bele volt számítva a játékba, hiszen nemsokára maguk vágták volna fel cséplés közben a kévéket, a pusztítás esztelen módja, a Gazsi arcára kiült hivalkodó gőg bőszítette föl. Ekkor már Pista is ledobta magáról a madzagszerszámot. — Álljatok vissza, azonnal álljatok vissza! — üvöltötte a fiú. A hangja olyan erőszakos és ideges volt, hogy az első pillanatban maga se ismerte föl. A tehetetlenség érzése szinte elvette az eszét. Az öklét rázta feléjük, de azok rá se hederítettek. Gazsi még gúnyolódni se átallott. — Fogj meg, ha tudsz! — lökte oda foghegyről. A fiú hirtelen iramodott neki, teljes lendülettel, az útjába álló kocsival se volt képes törődni, hogy belerúgjon Gazsiba. Azonban túlméretezte a mozdulatot. A támaszkodó lába kibicsaklott, a másik meg a kocsi sa- roglyatartó vasában akadt el. A vas ujjnyi mélyen hasította fel a combját. Egyelőre nem érzett fájdalmat, csak könnyű zsibbadást a csípője tájékán. — Ügy kellett, úgy kellett, káposztába hús kellett — az ikrek csúfondáros kán- tálása vijjogva keringett fölötte. Lábából olajosán csörgött a vér, és szétkenődött a friss lucerna illatos levelein. Mozdulatlanul feküdt. Nem sírt, nem hisztériázott, ahogyan az egy nagymama kedvencétől méltán elvárható lett volna. Az ikreket egyszerre futotta el a sápadtság. Ügy eredtek futásnak, mintha parancsra tették volna. A hátuk közepéből csak úgy sütött a részvétlenség. A fiú sokáig feküdt a lucernában. Nem vett tudomást az orrát csiklandozó bogarakról, a friss kaszálás tűhegyes torzsának szúrásairól, de még a fájdalomról se, amely egyre élesebben hasogatta a combját. A nagyanyja méltatlankodó hangja zökkentette ki az érzéketlenségnek ebből a viszonylago*- san idilli állapotából. A fiú sajtálta, hogy a nagymama olyan gyorsan elhallgatott. Kíméletlen, mély csönd települt a kazlak köré. És a nagymama nem szólalt meg többet, akármilyen kétségbeesetten várta is a fiú. Mert most már nagyon várta, minden idegszálával a ház félő] ígérkező moccanásokon függött, de hiába. Itt hagyott vérbe fagyva, gondolta szemrehányóan. Maga is érezte, igazságtalan ez a neheztelés, de nem tudta elfojtani. A sírás is csaknem kibuggyant a szája szögletén, annyira vitte az önsajnálatot, pedig ekkor már ott guggolt mellette a nagymama. A fejésillatú kendő csücske a tarkóját birizgálta. Egészen elhagyta magát. Tűrte, hogy a vézna, öreg karok a magasba emeljék, az úton, az árkokon át vigyék befelé az udvarra, leültessék a fejőszékre a napsütötte fehér fal elé. Hí- re-hamva sem volt már az ígérkező esőnek, csupán az illata maradt itt a diófa levelei között. A nagymama bent a tisztaszobában kutatott, ki lehetett hallani a fiókok húzigálásának zaját. A gyógyszeres dobozt kereste. — Ki volt az? — kérdezte vészjóslóan, amikor visszatért. A fiú nem válaszolt, makacsul szorította össze a száját. — Eltöröm a derekát, az egyszer biztos — dohogott tovább a nagymama, de a fiú megérezte a hangjában a sértődöttséget. S valóban: ellátta a sebet, de nem szólt többet, visszavitte a jódot, meg a kötszert a helyére, aztán elindult az állatok után. Az ikreket az istállóajtóból látta még. Ott ólálkodtak a kapu előtt. Kíváncsian lestek befelé, szerették volna megtudni, mi lett a fiúval. — Hát ti mit akartok itt? — kiabált rájuk, s magához vette a vasvillát. — Hol van a Feri, jön játszani ? — kérdezték azok ártatlan pofával, tettetve, hogy semmit se tudnak. — Pusztuljatok innen — bökött feléjük a nagyanya a vasvillával. — Büdös átok- fajzat! A fiú sántítva botorkált a kapu felé. — Miért zavarta el őket, miért?— szögezte vádaskodva a nagyanyjának a kérdést. A nagymama válaszra sem méltatta, megvetően fordult el tőle. — Én voltam a hibás — zokogta a fiú. Nem volt nála zsebkendő, a kezefejével törölgette a szemét meg az orrát. Még véded őket? — A nagymamát elönötte a méreg. Azt se tudta, mihez kezdjen ekkora háládatlan- ság láttán. Tehetetlenül, kiüresedett tekintettel nézte a fiút, aki sántikálva futott végig a korhadó léckerítés mentén a Czobor-porta irányába. — Ereggv, csak ereggy utánuk, megérdemlik! Mintha vesszővel verték volna egy vastag posztókabát hátát, úgy pufogtak a nagyanyja szavai mögötte, de nem törődött velük. Fejest ugrott az üres nyári utca érzéketlen csődjébe. A Czobor-portát vastag betonkerítés választotta el az utcától. A nehéz vaskapun érintetlenül lógott a lánc, a lakat, jelezve: ide senkit sem várnak. A fiú megszégyenülten kullogott vissza. Belépett a kapun, végigment az udvaron, föl a tornácra. A nagymama úgy tett, mintha észre se vette volna. Ott állt még mindig az istálló ajtajában. A csönd olyan konokan dermedt köréjük, töltötte be az egész udvart, mintha sohase akarna fölengedni többé. •A központi sajtószolgálat 1987. évi novella- és tárcapályázatának különdíjas alkotása. Közműveltségünk mércéje H ol tart a hazai közműveltség? Előbb az tisztázandó, miben és mivel mérjük. Szélesebb körben a közműveltség azzal a tevékenységgel azonos, amit tudás, igény, ízlés, szokás indít. Tárgyiasult oldala az életmód. Sok minden tartozik bele, de nem minden. Határát az emberi választás szabja meg. Választás, vagyis hogy az elérhető anyagi, szellemi, erkölcsi, társadalmi javaikból ki mit akar, mit nem akar birtokolni. Mai példával: lakás, autó, kertes nyaraló, gyors gazdagodás, szakmai hivatás, könyvtár, képgyűjtemény, műszaki berendezés, család, függetlenség, egyéni érvényesülés, közösségi hasznosság, önképzés, könnyű szórakozás, utazás, szocialista hazafiság, kötetlen világpolgárság, modern életvitel, hagyományosabb magatartás közül ki mire törekszik, mire nem. Nyilvánvaló, hogy a választás minőségét a csoportosítás és az arány mutatja. Ez viszont a benső értékeléstől függ. Benső értékelés? Igen, benső, de nem születik az emberrel, hanem tapasztalatból és ismeretből táplálkozik. Lényeges forrása a tár- ssadalmi és szellemi környezet, benne az iskola és a politika, a tudomány és a művészet, a település és a munka, a hírközlés és a szórakoztatás. Ha tehát a közműveltség valóságos állapotát vizsgáljuk, erre az egészre kell figyelnünk. Pontosabban ennek folyamatára. Hitelesen érteni és mérni a közműveltség állapotát csak úgy lehet, ha nyomon követjük, honnan merre tart. Irányát és szintjét történelmi útja jelöli ki. Vegyük a jelen dolgozó nemzedékeit. Többségük, azaz a tömeg szakadatlan erőfeszítéssel iparkodik előrébb jutni, életkörülményeit javítani. Szabad idejük zömét végül is szabad akarattal áldozza tágasabb lakásért, kényelmesebb berendezésért, tetszetősebb öltözékért, ízletesebb ételért, vonzóbb szórakozásért. Kedvét is lelve benne, ugyanakkor józan számítással és fájó szívvel mondva le érte szebb, de kockázatosabb hivatásról, érdeklődésről, kalandról. Kényszerpálya, zsákutca volna ez? Teher a közműveltség kibontakozásán? Fontoljuk meg a választ! Magyarországon a tömeg embere mostanában érkezett oda, hogy egyéni életre gondolhat, egyéni életet tervezhet. Ebben áll a tömeg történelmi mozgásának iránya. Ebben nyugtázható történelmi fejlődésének eddigi eredménye. Jó irány, hatalamas eredmény. Mi indokolja ezt a fenntartás nélküli megállapítást? Épp az emberi, szellemi, igénybeli tartalom. Napjaink dolgozó nemzedékei, a tömeg tagjai igazában belül emelkedtek arra a szintre, hogy egyéni életet akarjanak, tervezzenek, követeljenek és teremtsenek. Formálóerőt, hajtóerőt az új társadalmi és szellemi környezetből merítve, így hát a közoktatásból, a közművelődésből, a köz- gondolkodásból, a közéletből is. Jó irány, hatalmas eredmény — szólt a megállapítás fentebb. Elsősorban a folyamatnak szólt. Tehát kifejlődő egyéni élet. De milyen? Üj lakás és berendezés — futószalagon gyártott elemekből. Városok és falvak új negyedei — központi minták nyomán. Elkülönült családok, magánosok, nemzedékek — közösség nélkül, önképzés — valamely szakmába zárva. Szórakozás — silány pótszerekkel. Tehát történelmi fordulatot hozó társadalmi és szellemi formálóerő, hajtóerő. De milyen? Közoktatás — a középszer jegyében. Közművelődés — az önfenntartás kényszerével. Közélet — a kezdeményezésre nehezedő bürokráciával. így igaz, így is igaz. Sajnos. Ügy is igaz azonban, hogy ezek a tényezők nem a kizárás, hanem a befogadás irányába hatottak és hatnak. Közműveltségünk legnagyobb eredményét nem tárgyiasult formáiban, nem is szervezeteiben láthatjuk; legmagasabb értékű megtestesülését a teljesebb életet akaró, tervező, követelő és teremtő egyének tömegében tisztelhetjük. Egyének bővülő tömege ez. Minél népesebb, annál jobb. Súlya, mozgása, ereje fokról fokra visszanyomja, kiszorítja a természetellenes korlátokat, az öncélú, önző, önkényes törekvéseket. Fokról fokra, de nem napról napra, és nem nyílegyenesen. Ebben a történelmileg új arculatú tömegben olyan egyének sorjáznak, akik sajátos helyzetüket, szerepüket, hovatartozásukat maguk sem érzékelik és értik világosan, akik kénytelenek megküzdeni érte. Hasonlíthatatlanul több és alkalmasabb eszközzel tehetik, mint eddig bármikor. Képzettségük, viszonylag nyitott életformájuk, tájékozódási lehetőségük széles alapnak számít. Helyzetük, szerepük, hovatartozásuk igazán világos és folyamatos érzékeléséhez és értéséhez eny- nyi mégsem elegendő. Ezért kell újabb és újabb eszközhöz nyúlniuk. Ezért növekszik napjainkban a helyzetértékelés, az öntudat, az életvezetés közhasználatú eszközeinek keleie, rangja és felelőssége. A tömegoktatásé, a tömegtájékoztatásé, a tömegszórakoztatásé. Kissé egysíkú kifejezéssel: a tömegkultúráé. Nálunk a tömegkultúra különös rendeltetést tölt be. Nem egyszerűen a társadalom többségének, hanem a társadalom tulajdonosának kultúrája. Rendeltetése innen nézve az, hogy fejlessze, kifejlessze a többség tulajdonosi képességét, a széles körű önirányítás képességét. Ebben csúcsosodna ki és jutna történelemalakitó szerepre a tömeg embereinek önálló egyéniséggé válása. Itt és most a tömegkultúra tehát nem szakadhat el az élenjáró kultúrától, ellenkezőleg, a lehető legszorosabb kölcsönösségre kell lépnie vele. Kétoldalú kölcsönösség ez. Mindkét fél vállalkozásán múlik. Nem akármilyen termékenység jellemezte eddig a kölcsönösség szándékát és megvalósulását. Hazai kultúránk újuló szerkezete és működése erre épül, az iskolától a tudományos ismeretterjesztésig, a közművelődéstől a hírközlésig, a könyvkiadástól a színházig, a kulturális politikától a szórakoztatásig. Közhely, ugyanakkor megingathatatlan igazság, hogy ebben negyven év alatt többet pótoltunk és többre értünk, mint'korábban bármikor. Épp az újulás gyökerességéből, kiterjedtségéből és gyorsaságából is eredtek a szerkezeti, működési zavarok. Jórészt az eszmei, politikai, szakmai tévedések és tévelygések is. Főleg három sarkalatos ponton szükségeltetik tartalmi haladás. Először is az új föltételek, kényszerek, követelmények, esélyek közepette élő egyének, csoportok, rétegek társadalmi és nemzeti önismeretének tökéletesítésében. Hiteles, őszinte, cselekvésre és magatartásra váltható önismeret nélkül társadalmi és nemzeti dolgaink valóságos igazgatásában nem vehet részt mindenki, aki pedig arra jogosult és hivatott. Vagyis a többség, a tömeg. Aztán a közösségi együttélés tantárgyában akad csőstül tennivaló és látnivaló. Kivált most, midőn a tömeg társadalma az egyének társadalmává kezd formálódni. És csak kendőznénk a bajt, ha nem tekintenénk égetően sürgős feladatnak szórakoztatás és nemes kultúra természetes összehangolását. Mintha bizony a szétválás irányába tartanánk, mintha a nemes kultúra nem győzné a versenyt a rohamosan tagolódó társadalom osztódva szaporodó szórakozási igényével, mennyiségi igényével. Ebben a versenyben azonban nem pusztán a szórakoztatás alacsonyabb vagy magasabb szintje a tét. Sokkal több itt a tét. Nevezetesen: vagy a hazai közműveltség kiegyenlítődésének, vagy egyenlőtlenségének további fokozása. K özműveltségünkben van mire támaszkodnunk, .van mit féltenünk, van mit javítanunk. Közös eredmény, közös felelősség, közös tennivaló ez. Hamisan gondolkodik, aki a felelősség és a tennivaló dolgában most kibúvót keres, külső terhekre hivatkozva. Mi lenne, ha a közműveltség mozgásában, haladásában „szünet” következne? Épp az az ezer és ezer egyéni feszítőerő, hajtóerő, alkotóerő gyöngülne, amiből a külső terhek leküzdésének közös képessége táplálkozik és táplálkozhat. Sz. Á. Derkovits Gyula: Utolsó vacsora BENKE LÁSZLÓ: EGYEDÜL í. Lehet, hogy fölösleges lesz megtenni azt a néhány mozdulatot, ajtót kellene nyitni, mintha csöngettek volna, de ha senki sem áll kinn, a csalódás fájdalma nevetségessé tesz. Csak el ne felejtsem: a postás meg a szégyen ajtóról ajtóra jár s nem lehet tudni előre semmit. 2. Ha lehetne nem várni, csak elfogadni az egyedüllétet, megérteni először is a bűnöst kellene. Tettére a kiúttalanság vitte rá, bánta, hogy megszületett, s mert képtelen volt együttélni gyöngeségeivel, késsel férkőzött emberi szívhez. 3. Egyedül vagy, barátom, meg én is egyedül vagyok. Összeröhögnek hátunk mögött az árnyak, váratlanul vállunkra ver s széthordja sóvárgásunk a szél. De csak hallgatunk. Várunk. Hallgatjuk lehallgatható életünk. Dési Huber Istvái A dési templom Vita Béla: ülő nő
