Nógrád, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-13 / 37. szám
Ismerjük meg ókét UHERKOVICH ÁGOSTON vSitk. Pécskö-szikláról készült rajz 1892-es keltezésű. Akkor már negyedik éve cipeltem a krumpliszsákokat a piacon: hatkor nyitottunk, de már fél hatkor ott kellett kínlódnom a standon: miközben Belényesi, a gyomorbajosokra jellemző rosszkedvvel és savanyú szájszaggal eltüntette álomtól vizes arcát az újságja mögé, addig nekem a külső raktárból föl kellett terítenem az árut; mire végeztem, Belényesi is végzett az olvasással (valamint bőséges reggelijével), s immár oly elégedett mosollyal a szája körül, mintha Lourdes-ből tért volna vissza egy vadonatúj gyomorral, megveregette a vállamat, ami az ő sajátságos főnöki nyelvén azt jelentette: hozhatom a kávét, én pedig átláboltam a büféhez, s amíg Tériké, a negyvenes éveit taposó lóarcú büfésnő a híg feketével foglalatoskodott, addig a többi zsákossal kört alkotva a bódé előtt, ki- játszottuk a hozzá való „betétet” (legtöbbször rumot), a végén pedig kijelentettük, elegünk van ebből az istenverte piacból, meg hogy rövidesen itt fogjuk hagyni az egészet a francba... Persze senki sem hagyta ott. Már évek óta így kezdtük a napot, nyilván a fejünkben maradt hajnali meló pormacskái miatt. (Egyébként volt közöttünk néhány öreg, akik már húsz éve, hogy odaragasztották a hátukat a zsákhoz, és húsz éve nap mint nap közölték ugyanezt...) Aztán hat órakor kinyílnak a láthatatlan kapuk, s néhány korán kelő háziasz- szony lassan kisöpri belőlünk maradék rosszkedvűnket; szerencsére olyanok ezek a pillanatok, mint egy eső utáni tócsa az úttest közepén: hol így, hol úgy, de hála az örök körforgásnak, mindenképpen fölszívódik a levegőben. Aztán tíz órakor megjön a haverom, Gutman. Vékony, gyurmaszerű figura, hosszú orrnyergén vastag pápaszemmel, amilyet a matematikusok hordanak. (Három évvel ezelőtt ismertem meg a Vidám Park játéktermében. Szegény, kiment egy kicsit szórakozni, de a nyerőgép helyett őt „vették le”. Az efféle mar- kecolás úgy történik, hogy a sasszeműek kifigyelik a balekot, aztán öten-hatan kö- rülállják, a balek meg a tenyerükbe számolja az utolsó fillérjét is, hiszen a rugóskés tompa fénye már ott jegese- dik a nyakán. De Gutman annyira szerencsétlenül állt a kör közepén, hogy megsajnáltam; száján a bőr olyan száraz volt, mint az elefánt háta, míg valószínűtlenül hosszú ujjait igyekezett rövidre vágott hajába fészkelni, de a fodrász remek munkát végzett. így aztán kénytelen volt ujjaival más munka után nézni: nyirkos tenyeréből hamarosan előkandikált a pénztárca. De mondom, megsajnáltam. Akkor volt első éves egyetemista a TTK matematika—fizika szakán.) — Szóval, maga lenne az — mondja Belényesi, aki leszámítva gyomorbaját, ami időnként olyanná teszi mint valami klimaxos öreglány, alapjában véve nem rossz főnök. Sokmindent elnézett már nekünk az idők során, különösen nekem, mert állítólag hasonlítok a fiára. Zöldségre-gyümölcsre például nincs gondunk, hiszen azt megtermeli a bolt, s ha valamelyik eladó lebukik a népi ellenőrökkel, a büntetést Belényesi fizeti ki, mivel tisztában van azzal az egyszerű ténnyel, miszerint jobb, ha a tudtával és beleegyezésével lopunk kevesebbet, mintha a tudta nélkül hazavinnénk a fél boltot. — Igen, — válaszolja Gutman, és tekintetével máris mentőövet keres; riadt szembogara az arcomon állapodik meg. A főnök persze mindent tud. Gutman fölcsinálta a barátnőjét, és most kellene neki egy kis pénz. — Zsákolt már krumplit? — kérdezi, s sovány, beesett arcában mintha megindulna a vér. — Éppenséggel megpróbálkozhatok vele — válaszolja Gutman. — Fél napra százötven forint — zárja le a témát Belényesi. Aztán már a raktárban állunk, és nyeljük a port. Gutman percenként fújja az orrát, elgémberedett ujjaival alig bírja tartani a zsák száját. — És te még erre a hiénára mondod, hogy rendes ember — lihegi közben; ahogy a sarokba húzza a zsákot, az alja valósággal fölnyalja a földre rakódott port. — Azt vártad talán, hogy azonnal a nevére írat? Gutman nem válaszol. Üjabb üres zsákért nyúl; két könyökével kifeszíti a száját, s a lapátom elé rakja. Miután ezt is a helyére húzta, csak akkor szólal meg: — Vajon mi a francot zabálhat rajtad?... Megvonom a vállam. — Állítólag hasonlítok a fiára — mondom. — És? — kérdezi Gutman. — Nincs és. Ez van. Állítólag hasonlítok a fiára, aki Amerikában él. — Disszidált? — Három éve, hogy kimént. Los Angelesben él. Ha akarod, pihenhetünk. Gutman azonnal végigdobja magát a krumplihegyen. — És vajon tartják a kapcsolatot? — kérdezi aztán. — Hát persze, hogy tartják. Leveleznek, meg ilyesmi. A fiú minden évben meghívja az öreget, de az nem akar kimenni. Azt mondja, ez már túl messze van neki. — Most már értem, hogy miért nem szól semmit, ha két napig nem mész be — mondja Gutman. — Nem akar elveszíteni, hiszen az alteregóddal te tartod benne a lelket. Délben átmegyünk a Májasba, és ledöngetünk két üveg sört. Gutman szemmel láthatóan kifáradt. A délelőtt még oly tiszta nadrágja most hervad- tan kókadozik köpenye alatt, jelezvén, viselője a munkás- osztályhoz tartozik. Aztán visszamegyünk és folytatjuk a munkát. Most is én lapátolok, Gut- mannak már szinte csak a mérleggel kell törődnie; a húszkilós zsákok katonás rendben sorakoznak a fal mellett; igaz, a hórukkmelót lehetetlen lenne Gutmanra bízni. Még nekem is vigyáznom kell, nehogy elvágjam a gumókat; elég egy rossz mozdulat, s a lapát éle úgy megy bele a burgonya hófehér testébe, mint kés a vajba. Amikor végzünk, a maradék zsákokat magunk alá tesszük, s végigheverünk a padlón. Nekem is jólesik a pihenés. A por lassan leülepszik, s verítékünkkel elkeverve összesározza bőrünket. Gutman a kezdőkre jellemző módon azonnal vakaródzni kezd. — Én a helyedben megtartanám a gyereket — mondom, hogy eltereljem a figyelmét. — Biztosan szép kis kölyök lenne. Gutman félkönyékre emelkedik, rámnéz, de nem szól semmit. — Igaz, hogy semmi közöm hozzá — próbálkozom tovább — de vétek lenne elvetetni... — És majd te fölneveled, igaz?! — emelkedik föl Gutman, s most egyáltalán nem hasonlít a három évvel ezelőtti balekra, akit annyira megsajnáltam akkor. — Tudod, hogy mennyi lesz a fizetésem, miután elvégzem az egyetemet? Háromezer- hatszáz forint! — Ha idejönnél, itt megkereshetnéd a nyolcat... — Ezek szerint kár volt elfecsérelnem négy évet, igaz? Háromra átballagunk az üzletbe. Átvergődünk a pult és a testes eladólányok közötti résen, s máris ott állunk Belényesi asztala előtt. Az asztal fölötti falon föl- rajzszegezett színes fotó: a kép Ronald Reagant és Belényesi fiát ábrázolja, amint mosolyogva átölelik egymást, Belényesi nem ellenőrzi le a munkánkat, látatlanban fizeti ki Gutmant; a megbeszélt százötven forint helyett ötszázast nyújt oda neki. — Nem tudok visszaadni — hebegi Gutman. — Tegye csak el, fiatalember — válaszolja Belényesi, és táskás szeme ‘alatt a káposztaszínű bőr lassan homokszínűvé változik. Gutman úgy nézi a pénzt, mint éhes ember a pékség kirakatát, majd tekintetét gyanakvásba mártott zavart- sággal rám emeli. — Tedd csak el nyugodtan — vigyorgok. — A főnök úgyis leveri rajtam. Műszak végén visszamegyünk a Májasba, de Gutmant nem engedem fizetni; ha el akarja vetetni a gyereket, ne mondja azt, hogy az útjába állok. Lejátszunk néhány kört a zsákosokkal, hálistennek ma nyerő vagyok. A pálinka, mint egy forró fürdő, fölmelegíti és átjárja a testemet. Amikor kilépünk a kocsmából, már teljesen besötétedik, s a hideg szél azonnal átrendezi arcunk molekuláit. Gutman egész úton hálálkodik. Tulajdonképpen kedvem lenne neki elmondani az igazságot, de tudom, azzal csak Be- lényesit tenném tönkre. Kedvem lenne elmondani, hogy Belényesi fia nincs is Amerikában, s hogy az a fénykép ott az öreg asztala fölött az egyik barátom műve, kedvem lenne elmondani, hogy Belényesi fia annyira szétitta az agyát, hogy már három éve a zártosztályon fekszik, de Belényesi nem akarja, hogy kitudódjon, legalábbis még nem, hát ezért találta ki ezt az egész disszidálást, és még annyi mindent szeretnék mondani Gutmannak... Már a Körtében jártunk, amikor megérinti a vállamat, és halkan megkérdezi: — Mondd, te miért vagy ennyire jó hozzám? Zavaromban a sálamat kezdem babrálni, majd fölnézek, és megpillantom az egyik söröző neonreklámját. — Na gyere, megiszunk egy korsóval, és közben elmondom — hallom a hangomat, és máris tuszkolni kezdem a bejárat felé. Múzeumi ténykedésem során véletlenül bukkantam rá egy dossziéban tizenkét érdekes, kitűnő ceruzarajzra, mellettük egy levélre. Ebben Uherkovich Gábor, Pécsett élő, kandidátus édesapja egykori, Salgótarjánt és környékét ábrázoló körülbelül 25—15 centiméter nagyságú rajzait ajánlja fel az intézménynek, még 1973 elején. Ki volt az apa, Uherkovich Ágoston? Nyitra megyei születésű, a magyar nyelv mellett németül és szlovákul ki kitűnően — író-beszélő tanító volt. Pályázat útján került 1890-bgn a Salgótarján— Rimamurányi Vasmű Rt. salgótarjáni elemi iskolájához. Országszerte híre volt akkor, hogy a „Rima” a néptanítók szokásos javadalmazásával szemben messzemenően jobb körülményeket biztosított tanítóinak. A kiváló, képzettségű fiatalok nagy számban jelentkeztek egy-egy felhívásra, így lehetősége adódott a vállalatnak a legjobbak között válogatni. És ebben az időben a nyelvtudással bíró nevelőkre még nagy szükség volt, hiszen a dolgozók nagyobbik része szlovák és német anyanyelvű volt. Uherkovich gyors és sokirányú iskolán kívüli tevékenységgel illeszkedett be, immáron ötödik tanerőként az iskolai, illetve a nagyobb gyári közösségbe. Nyomban bekapcsolódott az akkor induló iparostanonc- oktatásba, több éven keresztül karnagya volt az olvasóegyleti énekkarnak, de gyakorta közreműködött a zenekar szerepléseiben is. Tanult maga is, ezért vált meg az iskolától 1903-ban és három év múlva Pesten polgári iskolai tanári oklevelet szerzett. Dobsinán volt tanár, majd 1919-ben visszatért Budapestre, a kispesti polgári leányiskolához. Rajztudását állandóan fejlesztette, s időközben megismerkedett Rudnay Gyulával, aki nagy hatással lett munkásságára. Több kiállításon szerepelt akvarelljei- vel, grafikáival. Sok képe van idehaza magángyűjtőknél, de akad szlovákiai, ausztriai tulajdonban lévő is. Nyugdíjazása után visz- szatért a Felvidékre, ahol 1946-ban hunyt el. Nemes mívű, aprólékosan kidolgozott salgótarjáni rajzait ma már nemcsak művészi, de helytörténeti szempontból is jeles alkotásoknak vélem. Sokat mondanak el a környék a település, a fejlődésnek indult község helyzetéről. Sajnos, kettő kivételével, amelyek a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeum állandó kiállításába kerültek, a többit nem láthattuk, publikációkhoz nem használták fel. A kiállításon szereplő két rajz 1900-ban készült, az időszak bánya- feltárási tevékenységéhez kapcsolódik, s a kitűnő szenet adott inászói László- és Zich-aknát mutatja. Az 1898-ban készített, kisterenyei utcarészletet ábrázoló rajzon hálóvonalak láthatók, s mint fiától tudjuk, 1903-ban, ennek felnagyítása alapján készítette apja a salgótarjáni acélgyári műkedvelősök A falu rossza című népszínműelőadásához a hátteret. „Az előadásnak és a díszleteknek is nagy sikerük volt, és így értékes adalék Salgótarján akkori kulturális életéhez” — írja. Egy másik érdekes rajz a Pécskő-sziklát, ábrázolja. 1892-ben létesült. Azóta — körülbelül 65—70 évvel ezelőtt — lerobbantották, köveit, az acélgyári utca rendezésére, építkezésekhez használták fel. Méreteire ma már alig emlékezik valaki, magam is gyermekkori emlékként idézhetem fel a „Hurka-Pécskőt”, de már csak kopott, megkisebbedett formájában. A századfordulón készült a Mészégető kemence címet viselő rajz? Mikor üzemelt? Mikor készülhetett ez az építmény? Romjaiból is csak következtethetünk, hogy a nagy telepépítések esztendeiben —■ 1875—1880-ban, — esetleg Salgótarjánban, az „Amerika” nevet viselt, hegyoldba épült házak építésénél használták. Mai szemmel és visszaemlékezéssel is csak nehezen azonosítható a Cigánynegyedről 1898-ban készült rajz. Mennyi viskó tűnt el és mennyi épült hozzá 1898—1930 között?... A többi nyolc kép is (Salgó, Zagyva, a fogaskerekű vasút, stb.) mutat be az egykori megyeszékhelyről részleteket. Uherkovich Ágoston itteni tevékenysége érdemes lehet a helytörténeti feltáró munkára. Egyike volt a községben hosszabb-rövi- debb ideig működött pedagógusoknak, akik a század- forduló táján igyekeztek kiemelni Salgótarján községet a szürkeségből. Verlieh József AD AM TAMÁS: LELTÁR Itt felejtett hajszálaidra terelik gondolataimat a kutyák szavaid fenyőillatára fogaid mély patkó alakú sebeire lapockáim alatt a varas éjszakákra de most leltárba veszem csizmád huzatát ruhád örvényét pilláid guillotine mozdulatát a véresre harapott hajnalokat a zápor csontig hatoló nedvességét a hordók bordáinak roppanását mondom még combodon elfolyó időt kispárnák pirosló erotikáját páradús szobámban a filodendronról lecsorgó mosolyod az üres üvegek melyek döglött űrhajók itt maradtak ágyamon a döglött sasok fényes csatok hogy megsebezzék esténként a Holdat TAMÁS ISTVÁN: Látlelet magamról Kata rakta, komplikálta: Zsalugáter hej, bezárva! Athénét, mint Theirezias Mezítelen láttam — ki más? Dárdanyelem kegyetlen ím; Fogjátok fel: gyönyör e kín.'... Alkalmasint jós, vagy költő — Szorít a szűk emberöltő... Horribile visu! — nincsen, S fejemre, ki hamut hintsen. Tarsolyomban, amit féltek: Malaszttá lesz mind, mi vétek. Színeket a szinkópa fest, Ha szívemre törne az est. Körüldongnak játszi fények — Bizalmuktól már nem félek. Tenyeremben almát tartok: Belémartak, s belemartok. Zsalugáter haj, berántva: Cataracta complicata! RADNAI KETYKÓ ISTVÁN: Ltszéli kövön A sebek gyógyíthatatlan fájdalmát már mind átéltem — térdet, s Ifejet nem hajtok könnyű kalandok előtt — jólesne megpihenni már egy útszéli kövön, s hallgatni a sok ismerőst, ahogy hangosan rámköszön... BÖRÖNDI LAJOS: Győzzél le engemet! először a versben halsz meg majd belül is vége üvegpohár, hull így vonzza a föld, de a szilánk is /tanít az egészre hát behunyom szememet és egésszé álmodom amit széttörtél bennem magamra maradtam ezzel a vereséggel fölérő győzelemmel Szikszói Károly: Zsákolás
