Nógrád, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-06 / 31. szám

A művészetek illetékessége Javában tart a meteorul ó- giailag enyhe tél, azért ez mégis rosszkedvűnk tele, York napsütésére még vár­ni kell. Csak várni? Ez nyil­vánvalóan nem elegendő. Ezt sem az egyén, sem egy egész társadalom nem en­gedheti meg magának. Ki kell alakítania azt a maga­tartást. amely éppen az ér­telmes cselekvés által hoz­zájárulhat a mostani több­nyire kedvetlen lelkiállapot megszüntetéséhez az élet minden szférájában; azok­ban is. amelyek nem ural­hatok és nem is uralandok. Vagyis nemcsak ..külső" az­az gazdasági, társadalmi, politikai és egyéb intéz- ménvrendszeri megújulás­ra van egyébként égetően szükség, hanem belsőre is, hiszen az igazi konfliktus az, ami az emberben be­lül történik. A kettő szo­rosan összefügg egymással. Ha úgy tetszik, ez a belső világ a „külsőnek", benne a gazdasági szférának is „inf­rastruktúrája”, legalább annyira, mint az út- és távközlési hálózat, az ener­gia- és anyagellátás és így tovább. Éppen ezért fon­tos az a felismerés, hdgy a gazdasági bajokat csupán gazdasági eszközökkel nem lehet megoldani. A legtá­gabb értelemben vett kul­túrára nélkülözhetetlenül szükség van, s benne a mű­vészetek semmivel sem pó­tolható társadalmi szerepé­nek felismerésére és gyakor­lati elismerésére. Vagyis, nem a deklaráció szintjén, hiszen ez, ha más szférák­hoz képest nem is mindig azonos intenzitással. de többször is megtörtént és megtörténik. Mindazonáltal kevésbé érzékelhető ez a gyakorlatban. Mintha még mindig nem ismertük volna fel, hogy a művészetek sze­repének csökkenése távol­ról sem csak a művészek, még kevésbé csak a művé­szeti szövetségek gondja, hanem káros hatását vég­ső soron az egész társada­lom, sőt benne az egész gazdaság is megéli, ha nem is mindig fogja fel ezt a kezdetben többnyire csak közvetettnek látszó össze­függést. Hogy súlyos gondok van­nak az oktatással, hogy nem váltunk olvasó néppé, hogy vizuális és zenei kultúránk alacsony, hogy környezetün­ket inkább csak pusztítani, semmint építeni vagyunk képesek, hogy magatartás' és munkakultúránk csapni­való, hogy az egymás kö­zötti érintkezésben a tole­rancia, a humanizmus he­lyett az elvadultság és az önzés válik uralkodóvá és így tovább, az végső soron azt jelzi, hogy általában a tudás és különösen az úgy­nevezett humán műveltség s az ennek is szerves részét képező művészetek, vala­mint — s ez rendkívül fon­tos — a? ebből következő szellemi tartás leértékelő­dött. Hogy a társadalom ma olyan hangulati állapot­ban van, amilyenben, ab­ban a gazdasági bajok, az életszínvonal romlása stb csak az egyik — egyébként komoly — ok. A másik a már emlegetett belső tája­kon végbement érzelmi és erkölcsi erózió, tehát ép­pen azon a terrénumon be­következett kedvezőtlen változás, ahol a művésze­tek illetékessége meghatá­rozó. Amennyire igaz az, hogy a társadalmi gyakorlat egészében a kultúra presz­tízse az alsó szférákba ke­rült égy elképzelt társadal­mi toplistán, még inkább így van ez a művészetek esetében. Márpedig éppen nehéz gazdasági helyzet­ben lenne még fokozottab­ban szükség többek kö­zött a művészetekben rejlő — és csak általuk teljesít­hető — közérzetjavító lehe­tőségek kihasználására. Ter­mészetesen nem úgy, hogy ismét „előírjuk” az opti­mizmust számukra — erre már volt történelmi példa, —, hanem társadalmi sze­repük felismeréséből kö­vetkezően szereplehetősé­gük kibontakoztatását, cse­lekvési terük bővítését kel­lene fokozottabban megte­remteni, feltételezve, hogy a művészeteket művelők, meghatározó többsége ér­tünk haragszik és nem el­lenünk. , Annak hangoztatásáig már eljutottunk, hogy a műveltség felhajtóerejét a gazdaságban kamatoztatni kell. Nyilvánvaló, hogy a kibontakozást hosszú távra nem lehet betanított és se­gédmunkásokra alapozni. A felkészültségre, az intelli­genciára „lent” is szükség van, az „alkalmazott kultú­ra” színvonalának emelése nélkülözhetetlen. Folyama­tosan tovább gyártott anal­fabétizmussal vagy funk­cionális analfabétizmussal nem sok esélyünk van a gazdasági gondokból való kilábalásra. És itt nem­igen fogadható el az áz érv, hogy sok pénzbe ke­rül a kultúra. Az emberi butaság sem olcsó, s azt so­ha nem számítottuk ki, hogy az emberi kulturálatlanság mennyi kárt okoz. Ezt leg­feljebb csak érzékeljük, de egyre inkább. A gazdaság átalakításá­nak humán feltételeihez azonban nemcsak az „alkal­mazott kultúra” tartozik. Gondolom világos, de azért megismétlem, gazdasági té­nyező az emberek lelkiálla­pota és hangoltsága is. Ami­kor a különböző megszorí­tásoknak, az életszínvonal romlásának, a pénz elérték­telenedésének idejét éljük, — reméljük, nem nemze­dékek sorsa lesz ez —, akkor különösen szükség van arra, hogy az eltérí­tett érdekek útvesztőiben ismételten megtaláljuk azo­kat az értékeket, amelyek­ről hajlamosak voltunk megfeledkezni, jóllehet ezeket egyetlen ember és egyetlen társadalom sem nélkülözheti hosszabb távon. Hogy csak egyetlen példát említsek, toleranciára, hu­manizmusra, társadalmi szolidaritásra, más népek, nemzetek, ideológiák és vallási meggyőződések gyű­löletétől mentes nemzeti érzésre változatlanul szük­ség van, ha azok nem az uszítást, a történelmi' tények „megideologizált” kiforgatá­sát tartalmazzák; Ép er­kölcsi érzékre, türelem­re, harmonikusabb érzel­mi életre természetesen nem az anyagi javak he­lyett, hanem lehetőleg azok­kal együtt van szüksége az embernek, hiszen utóbbiak lehetséges bővülése' filozó- fizai értelemben is része az emberi szabadságnak. Azon­ban ezek — reményeink és szándékaink szerinti — átmeneti fogyatkozása nem jelentheti az előbbiek fo­gyatkozását is. Ellenkező­leg, tartást adhat a nehéz­ségek elviseléséhez és a szükséges cselekvéshez. Ezért gondolom, hogy a mű­vészetek változatlanul a gazdaság humán feltételei közé tartoznak, amennyi­ben művelőik szintén e felelősség tudatában alkot­nak. A történelem tanúsága szerint még arra is volt példa az évezredek során, hogy más eszközök hiányá­ban a szellem tartott fenn valamely népet az időben. Ennek hiánya azonban so­hasem. Rosszkedvűnk te­lén talán nem árthat ez a történelmi utalás sem, jól­lehet most csak a művésze­tek szerepének mibenlété­ről kívántam néhány szót szólni. A társadalom fele­lőssége pedig ott van, hogy tisztában legyen ezzel a szereppel, értékrendjében rangjának megfelelően épít­se be mind a műveltséget, mind a művészeteket. Na­ivitás volna állítani, hogy ez már maradéktalanul megtörtént. T. E. OSCAR KOKOSCHKA Oscar Kokoschka száza­dunk egyik legnagyobb mű­vészegyénisége, markáns te­hetségével az expresszioniz- mus stílustörekvésének meg­alapítója lett a századelőn, s még megérte e stílusmoz­galom újjáéledését is az ötvenes években. A régi jó békeidőkben, az Osztrák—Magyar Monarchia idején 1886. március elsején született az ausztriai Pöch- larnban, 1904-től a'z osztrák szecesszió fellegvárában, az iparművészeti iskolában ta­nult. Iparművészeti és deko­ratív terveket készített; né­hány friss hangulatú levele­zőlapja a Vigadóban látható ez időszakból, érzékeltetve az iskola űj dekoratív törekvé­seit Klimt modorában. Ké­sőbb a ■ Wiener Werkstatte tagja lett. 1911-ben Berlin­ben, a Sturm köréhez csat­A művész és múzsája (Hauer Lajos-reprodukció) Olda lakozott. : Egon Schielével együtt a Brücke festőihez kapcsolódva E. Münch és Van Gogh sugallatára meg­alapította Ausztriában az expresszionizmust, a hagyo­mányos akadémikus képző- művészeti kifejezésmódot felrobbantva. Korán felébredt benne az érdeklődés a pszichológiai problémák iránt, művészete a lelki problémák korszerű kifejezése irányában fejlő­dött. Költőként is e néha szélsőséges lelkiállapotok éreztetése foglalkoztatta. Az első világháború után, amely­ben a galíciai fronton súlyo­san megsebesült, 1917-ben kezdődik elismerése. Zürich­ben, a Dada-galériában 1919- től a drezdai képzőművé­szeti akadémia tanára. A húszas években sokat uta­zik, gyakran megfordul a nagy európai metropolisok­ban. Párizsban is 1927-ben a zürichi Kunsthausban be­mutatott kiállítása hozza, meg számára a világsikert, 1932-ben részt vesz a velen­cei biennálén. A grafikát egész életében különös előszeretettel művel­te, művészete erősen grafi­kai jellegű, az önkényesen megválasztott kevés szín a kifejezés drámaiságát hang­súlyozza képein, öregkori le­heletfinom virágcsendéle­tei meghatott rócsodálkozá- Sok a halál felé zuhanó na­pok tünékeny örömeiről. Az élet azonban még kár­pótolni akarta az idős mű­vészt. Sikersorozata az 1958- as müncheni, bécsi életmű­kiállításokkal vette újra kezdetét. Grafikai munkás­ságát a salzburgi Ruperti­num őrzi, amelynek váloga­tott anyagat mutatja be a budapesti kiállítás. A nyughatatlan lelkű nagy mester 1980 februárjában halt meg Svájcban. B. I. Beszélő iájak Egy „népi sziget” — Szék „Erősen hiszem” —, ahogy errefelé Székben mondják —, ez a Kolozsvár-Napocá- tól iramlásnyira, egy hegyi út végében élő község, meg­kapná a mi Hollókőnkkel azonos világörökségi rangot, ha kérné valaki. Ha a mi­énkben, Hollókőben világ­becsre érdemes a nagyobb­részt századelőn épített ófa­lui rész és benne az ősla­kos nép, akkor Szék (románul sem nagyon hangzik más­ként a neve — Sic) erős ha­gyományai. törvényt jelentő faluközössége, erkölcse, vi­seleté, történelme kétszeres becsülést érdemel. Mert nem annyira az ösz­tönző támogatás, hanem a belső tartás, széki erkölcs, protestáns nyakas akarat, okos büszkeség tartja meg a nagy változások idején is. A Kalotaszegben (valahol) élő és a Korunkban rend­szeresen publikáló Vasass Samu tanárember nemré­giben éppen egy kalotaszegi példával mutatott rá a „né­pi devianciára", mint nem feltétlen jó jelenségre. Két kalotaszegi lány kicsit „el- csavargott”. bent maradtak a városban. Kolozsvárott né­hány napig, és amikor ha­zamentek — a falu közös­sége nagyobb részben el­ítélte őket. Még a fiatalok is. Pedig semmi kivetnivalót nem tet­tek. „csak” szakítottak a me­rev-szigorú közösségi törvé­nyek kiszabta gyakorlat egy kis részével. A példa olyas­mit sugall —, de azt igazán nagyon finoman teszi —, ha jól értettem, hogy a merev szokásrend a mai világban gátja lehet az emberi-lét- beli fejlődésnek. Más szóval az erős szokásrend, amit meg másutt „népi sziget­ként” ünnepiünk egy szét­eső értékrendű világ polgá­raiként — lehet retrográd- visszahúzó is.. . Hogy aztán ki, hogy és főként miért érthet ezzel egyet, vagy olvashatja ki be­lőle éppen ezt — az más lapra tartozik. És akkor Széken ezen a januári (végi) vasárnapon, délidőben \vá- ratlanul betoppanva szembe találjuk magunkat hirtelfen a széki erős erkölccsel, ami­ben. mint alább látható, alig él (élt) valami „eleve belátás”. De elébb, még mielőtt szé­ki háziasszonyunkra és le­velet küldő Mihály fiára fényt vetnénk — nézzünk valamit magából Székből, mert különben súlytalan az egész. A mai híressége: széki tán­cok, széki dalok (gyűjtötte Csenki Imre és Sándor, Lajtha László és mások), széki hímzés, széki viselet, ami máig, hétköznapokon is él.. . Taksás hely volt va­lamikor, ' híres sóbányákkal (-kutakkal), szabad királyi város is hosszú időn át. La­kói reformátusok voltak, akkor is, amikor ezért ül­döztetés járt. Mária Terézia telepített be ide ferenceseket, kerül­tek közéjük román orto­doxok is, a szomszédos Sza- mosújvár örmény-katoli­kus betelepítése Szék erős református szigetének ellen- súlyozására történt már az 1600-as években. „Néprajzi szempontból egyedülálló. . . ” — írják róla, de a magya­rázat! Az nincs sehol. Hogy miért, hogyan lehet olyan, amilyen. Olyan végigkitar- tó-erős, olyan máig ható. Kolozsvárott gyakran fel­tűnnek a heterogén tömeg­ben a széki férfiak, nők hí­res viseletűkben. Otthon mindenki és mindenkor csak abban jár, hacsak nem ka­tona s szabadságos, amiként katona a széki Rózsika, rö­vid látogatásunk vendéglá­tójának nagyobbik fia, mert akkor persze mundérban kötelező a járkálás odahaza Széken is. „Kiszáradt az én örömem zöld iája" címmel írta meg a népéletet itt Ka­li néni (Győri Klára), széki asszony; tehát még írónője is volt Széknek, ha népi, annál értékesebb. Sóját már a rómaiak is bányászták, s szedték fel a „kutakból” egészen a XVIII. századig az itteniek. Temp­loma küllemre protestáns és így puritán, nemesen egyszerű, tnégis, ahogy a „széki sze­gek” találkozásában a nagy­község közepén egy hirtelen dombon áll, örök erőt su­gároz. Bertalankor, augusz­tus 24-én, a kései tatárbe­törés évfordulóján (akkor el­hajtottak hatszáz székit egy­szerre 1) hatalmas virágko­szorúk díszítik magas to­ronyablakait. Akkor van a valóban páratlanul szép széki ünnep. Székről könyveket kellene írni. Mindig küzdött önmagáért, de soha nem a világ ellené­ben. Ezt a küzdelmet sem a tárgyi sem a szellemi nép­rajz meg nem foghatja. A mindig háttérben maradó, s csak újabban nagyobb teret szerző társadalomnéprajz mu­tathatja meg Szék régi rend­jének, máig virágzó erős töl­gyének egészséges gyökereit. S ez — ismerve, minden ténykörülményt — valóban maga a csoda. A világörökség, kiosztott rang nélkül. Csak egyet még: a feudalizmusban mindig megőrizte polgári! szabadsá­gát és a közösség önrendel­kezési jogát; közös birtoklás, „szegek” szerinti faluközös­ség, kulturális-társadalmi fel­adatkört teljességgel ellátó egyházközösség jellemezte. Innen az ereje. És akkor, nézzük Rózsikét, feketében! Tavaly nyáron vidám volt, most komor, olyan, mintha saját édesanyja lenne ő ma­ga. Délidőben hideg tűzhely mellett konyhát takarítva ta­láljuk. Szeptemberben volt tón, hogy hirtelen halt meg az édesanyja. Rózsika szép asszony, középkorba hajló, három gyerekkel, kettő most távol, a katonafiú után el­ment — hál’ istennek — a „kicsi Mihály” is, a kiseb­bik, mert végül is felvették az autósiskolára Enyedre. A kicsi Mihály amúgy majd két méter magas piros­pozsgás gyerek, a nyáron só­hajtva mondogatta Dáciánk belsejébe nézegetve „édes­anyám! erősen kívánom ezt a magnót... ” De a mama! A nénike, akit mi nem is lát­tunk. Csak hatvanhét éves volt és hirtelen elment, de szó szerint. Rózsika testvére az egykori örmény székhe­lyen, Szamosújváron-Cher- lán él nehezebb sorban. „Betegeskedett rmár a gyom­rával régebben is, műtötték, gyengült szegényke, de aztán ősszel Terivel felpakolva el­ment gyalog Üjváfra... Meg­erőltette magát talán, ott halt meg a testvéremnél, azt mondják infarktus. . . ”. Ró­zsika férje a széki férfiak mai karrierje szerint sofőr, Libanonban nyomja két éve a ■ gázpedált, most az év vé­gén valami közbejött, nem kapta meg rendesen Várad­ról a pénzét férje után. És akkor a mama is elhalty Mi­hály gyerek meg.. . ö is so­főr lesz. Mihály tanulótársa hozza a levelet; pénzt kérni nem akar, hiszen ismeri a helyze­tet, Rózsika mégis kikapja az ötvenlejest és küldi kicsi Mihálynak, olvassa a levelet is közben és üzeni „ne hozza azt a barátját, nem tudom még, ki az..Nem széki gyerek! S ha majd lány kell, annak is székinek kell len­ni. .. T. Pataki László

Next

/
Thumbnails
Contents