Nógrád, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-27 / 49. szám
Potykány hozta ahírt: a mesterek szabott árral dolgoznak, ötven forint, se több, se kevesebb. Meg, hogy igyekezzünk, mert akármennyit nekik se lehet, és, hogy sok a jelentkező... — Neked mennyid van? — kérdi Potykány, aki nemcsak padtársam az iskolában, de a szerelemben is az én oldalamon evez, és talán ezért is nem várja meg az óhatatlanul visszaadandó kérdést, hanem máris borítja ki a zsebét. Neki három forint huszonöt fillérje van. Nekem egy forint tizenöt fillérem. Magunkhoz mérten mind a kétten roppant gazdagok vagyunk. Potykány azért, mert ő mindig az, én meg azért, mert vasárnap nagy szerencse ént; én állítottam. Béla, a majdani Gépes Kiss Béla is akart, egyszerre is rugaszkodtunk neki a futásnak, az első csattanáéra, de ő a kocsmabejárat felé került, én viszont tudtam, tegnap, épp a kugli- pálya végénél, valaki szétszedte a kerítést. Persze én győztem. Mire odalihegte magát az állító helyéhez, én már bele is tettem a golyót a vályúba, hogy visszaszaladjcm a partira készülődőkhöz. — Hát te? — kérdezi a majdani Gépes Kiss elképedt arccal. — Te, hogy a francba kerültél ide? — Gyüttem állítani — mondom felhőtlen mosoly- lyal. — Kell a pénz. Na, eriggy innen, mert beléd- vágják a golyót. Nem tréfálok. Gazda Nagy kezdi a partit. Irdatlan erejű, nagy darab legény. Akkora tenyere van, hogy a kugligolyó, ami nem semmiség, alig látszik ki belőle. Csak szeret, de nem tud kuglizni. Nem lát el a bábukig, vagy mi, de rendszerint oldalra vágja a golyót; meneküljön, ki merre lát. Én persze védve vagyok. Mint a combom, olyan vastag gerendákból ácsoltak védőhelyet az állítónak, nehogy a kipattanó golyó eltalál j<a. A golyót belerakni a vályúba, ez az állító egyik dolga. Minden versenyző hármat gurít, utána felállítani a kiütött bábuikat, ez az állító másik dolga. Itt most leginkább az elsőt gyakorolhatom. Gazda Nagy és barátai mérkőznek. Egyik ügyesebb, mint a másik. Náluk egy fával lehet partit nyerni. Igaz, annak nagyon tudnak örülni. Ha valamelyiSziládi János: (Az elveszett falu meséiből) kük eltalál egy bábut, akkorát ordítanak, hogy a falu másik végén is hallják; közel a győzelem. Az én fizetségem a győztes kezében van. Tarifa nincs, a győztes a nyereményből dob az állítónak. Tehát érdekelt vagyok a játékban. És drukkolok is. Gazda Nagynak, mert ő ad a legtöbbet. Nyer is. Zsinórban három partit. Erre a többiek megsértődnek, és bemennek inni. Ha állják a sarat, több pénzem lenne. De nem állták. Akkor nem, délután meg amikor revánsot. akartak venni, akkor meg már olyan részegek voltak, hogy Gazda Nagy az alig meglóbált golyóval együtt beesett a pályára. Legalább két métert csúszott hason az a nagy darab ember, az egész képéről lejött a bőr. •— Ez négy forint negyven fillér — mondja Potykány. — Ennyiért nem állnak szóba velünk. Kérjünk kölcsön. — Megvesztél? Kitől? Potykány kifordítja a zsebét. Fölösleges a mozdulat, anélkül is tudom, mi van benne: a gyöngyiháznye- lű bicskája, — Eladom — mondja rezzenéstelen arccal, és ebben a pillanatban belémdöbben a felfedezés: kettőnk közül ő szereti erősebben Erzsikét. Azért én is kifordítom a zsebem, de mert a csodák aznap elkerültek bennünket, csak némi felismerhe- teftlen morzsalék porol ki belőle. — Most mit csináljunk? Az árokparton ülünk. Potykány nyitott tenyerében a fél falu gyereke által irigyelt kincs, a gyöngyház- nyelű bicska. Én már tudom, helyzetünk reménytelen, de Potykány még bízik valamiben, különben nem tette volna fel ezt a kérdést. — Ha megmondom apámnak, hogy Erzsiké... — Seggberúg — mondom én, mielőtt befejezhetné a röpke gondolatot. Potykány egyetért a következtetéssel, és megadón lehajtja a fejét. — Akkor — mondja, de már ezt se fejezi be. Nem is kell, tudtuk mind a ketten. A mesterek most pingálják a templom meny- nyezetére a freskókat. Hogy az egyház mennyit fizet nekik a munkájukért, az titok, de azt, hogy ötven forintért akárkinek a képét odafestik valamelyik szent törzsére, azt ők maguk adták hírül, tudja az egész falu. A mi nagy szerelmünk nem fog ránk nézni a templom mennyezetéről. Pedig az szép lett volna. Ott térdeplőnk a templomban, és a mennyezetről, kicsit ájtatosan, mert mégiscsak a szentek között van, de azért szelíd biztatással Erzsiké néz le ránk az égiek társaságából... — Gyere, menjünk — mondja Potykány. A hangjában vesztett háborúk siralma. Megyünk. Ketten. Egy egész vert sereg. MOLNÁR IMRE: VALAHA Valaha itt ültem Judittal orozva fogtam a kezét, mintha számomra nem is volna kezén kívül más menedék, öt éve, ötven éve — mindegy, eléri az emlékezet s befogja, mint én gúzsbafogtam azt a vergődő két kezet. Látom napszállat-ivbe hajló szempillák nomád sátrait, az emlékezel égbe lendül s a kor korlátján áthajít: érzem a zajló vér fölött az acélos pillantás-hidat, mosolyát ízlelem s a csókját, mely mint a spongyát, átitat. A hangja: ódon szláv zsolozsma, zengéstől megrepedt harang, horgaszlja hűlő ifjúságom, e boldogot-boldogtalant. és itt a kávé: sanda gőze hajfürtjeként arcomba csap... Judit halott már, bennem él csak, tizenhétévnyi sir alatt. M. Kiss Gy. fotógrafikája Irodalmi életünk ADOTT A BIZALOM ÉS TÁG A TÉR Megjegyzések a Palócföldről Amikor Nógrád megye irodalmi életéről esik szó, óhatatlanul a Salgótarjánban kéthavonként megjelenő Palócföld című társadalompolitikai, irodalmi, művészeti folyóirat kerül először az eszmecsere középpontjába. Ez természetes is, hiszen a folyóirat, amelynek kezdetei 1954-ig nyúlnak vissza, s az évtizedek során folyamatos változásokon ment át a hetvenes években erőteljes társadalompolitikai arculatot öltött, az utóbbi négyöt évben fokozatosan épült be az országos folyóirat- struktúrába, helyzeténél fogva hivatott a nógrádi irodalmi élet szervezésére. (A lap idén lépett huszonkettedik évfolyamába.) Csaknem egy évtizede — szoros összefüggésben a helyi könyvkiadás megélénkülésével — Palócföld Könyvek címmel jelennek meg Salgótarjánban azok a kötetek (antológia, tanulmányok, riportok, novellák, versek), amelyek a Nógrád- ban élők, illetve az innen elszármazottak számára jelentenek publikációs lehetőséget, illetve megmérettetést. E sorozat kiadása idén is folytatódik, jó lenne, ha fokozódó anyagi nehézségek a jövőben sem veszélyeztetnék a megyének ezt a jelentős anyagi és szellemi vállalását. Az irodalmi élet szervezésében, s a szellemi gazdagodás szempontjából fontos helyet töltenek be a pályázatok, a Madách Imre irodalmi pályázat (több kategóriában), valamint a Gere- lyes Endre-novellapályázat. Tavaly a Madách-pályázat mind a résztvevők számát, mind a beérkezett müvek színvonalát tekintve közepesnek bizonyult. A pályázók száma azonban még szélesebb körben terjesztett felhívással bővíthető. Múlt évben két Nógrádban élő szerző készülő munkájához megyei anyagi támogatásban részesült. Hasonló lehetőségről, amennyiben erre egyáltalán mód nyílik a jövőben, nyilvánosan is tájékoztatni kellene az itt élőket. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság Nógrád megyei tagozatának megalakulása, illetve működése további gazdagodást jelent mind az irodalmi közélet, mind pedig az egész szellemi élet szempontjából. Ez mondható el a Palócföld köré szerveződő közművelődési tevékenységről is, így például a Kortársaink címmel rendezett irodalmi estek sorozatról, vagy a múlt év kiemelkedő eseményének számító „Érték, művészet, közösség” rendezvény- sorozatban központi helyet elfoglaló Kassák-koníeren- ciáról és a hozzá kapcsolódó rendezvényekről (emléktábla-avatás, Kassák-est, képzőművészeti kiállítások, Palócföld I. videoszám, vizuális költészeti kiállítás). Egyébként, a folyóirat a jövőben is hasonló intenzitással kívánja folytatni köz- művelődési jellegű tevékenységét, amelyről most távolról sem a teljesség igényével szóltunk. Ennek érdekében továbbra is eleven kapcsolatban szeretne maradni a társintézményekkel mind a megyében, mind a megye határain kívül, sőt, tovább gyarapítva nemzetközi kapcsolatait is, különös tekintettel például a szomszéd szlovákiai, illetve testvérvárosi kapcsolatokra. E vázlatos áttekintés után érdemes néhány tartalmi kérdést, illetve létező gondot is számba venni a Palócfölddel kapcsolatban. Annál is inkább, mert hiszen a közelmúltban történt meg a folyóirat múlt évi számainak értékelése és az idei tervek megvitatása Salgótarjánban. A művelődési minisztériumi értékelést megelőzte az önértékelés, illetve a szerkesztőbizottság s a Nógrád Megyei Tanács VB művelődési osztályának értékelő munkája. Természetesen, itt sem törekedhetünk még a megközelítő teljességre sem, hiszen a kérdések rendkívüli gazdagságban kerültek ismét felszínre. Inkább csak arra vállalkozhatunk, hogy néhány általunk fontosnak vélt kérdést érintsünk, mellőzve például a múlt évi lapszámok értékelését, s az idei laptervek részleteit is. összességében megállapítást nyert, hogy a folyóirat múlt évi tervei — szerves összefüggésben a korábbi évek folyamataival — alapvetően teljesültek. Az időközben történt terjedelembővülés tematikai gyarapodást is eredményezett. Megfelelő — bár korántsem gond nélküli — összhang jött létre a regionalitás és az országos lépték között. Időközben ismét főszerkesztő nélkül maradt a lap, reméljük, a főszerkesztő személye körüli bizonytalanság hamarosan megoldódik, s tartósan kialakul a rovatvezetői kör is. A főszerkesztő távozása nem jelentett törést a lapszerkesztés munkájában, nem következett be minőségi visszaesés. Mindazonáltal nem hiszem, hogy a személyi kérdések megoldatlansága hosszabb távon tartósan elviselhető, ez ugyanis a többi között megnehezíti a szerzői kör további kiépítését, a helyi szerzők nevelését, a hatékony szervezőszerep betöltését. A fenntartó szerv összegező jellegű megállapításai közül két gondolatot idézünk a folyóiratról. Az egyik: „Megyénk művelődési életében kiemelkedő helyet foglal el, kinyilvánítva és többnyire sikerrel megvalósítva azt a művelődéspolitikai szándékot, amely a helyi szellemi életnek egyre magasabban meghúzott mércét kíván szabni. Ezt a minőséget annak tudatában is vállalnunk kell, hogy nagyobb hányadában nem a megyében »termelődik« meg."’ A másik megállapítás szerint: „Az irodalmi, művészeti profil mellett az utóbbi néhány évben megerősödött, markánsabbá vált a társadalompolitikai vonulata a lapnak. Ezen belül is megfigyelhető a felszínesebb, az élet, a világ jelenségeit bemutató szociografikus írásokkal szemben a társadalomtudományosabb vonulat előtérbe kerülése. Mindemelett kívánatos lenne, hogy a műfajjal kapcsolatos nehézségek ellenére jó szociográfiák jelenjenek meg.” (Megjegyzendő, hogy a társadalompolitikai jelleg a hetvenes években meglehetősen erőteljes volt, tehát ennek ismételt erősödéséről van szó az utóbbi években.) A folyóiratnak a megye szellemi életében betöltött szerepe változatlanul fontos. Megnyugtató, hogy a nehezedő társadalmi, politikai, gazdasági helyzetben a lap komoly eszmei, ideológiai problémák nélkül állt helyt. Ez az ideológiai, világnézeti tisztánlátás a jövőben fokozott jelentőséget kap, ami tovább növeli a folyóirat szerepét és felelősségét. Egyúttal még inkább előtérbe helyezi a társadalompolitikai érzékenység szükségességét, a marxista szemléletű valóságfeltárás jelentőségét, minden műfajban. Ugyanakkor nem hallgatható el néhány gond sem, éppen a jövőbeni szerep- vállalás kiteljesítése szempontjából. Ezek közül a legfontosabb a folyóirat olvasottságának kérdése. Pillanatnyilag illúziónak tetszik, hogy a Palócföld „holdudvara” nőni fog. Hiszen sem a megyében élő értelmiség, sem más rétegek körében nincs megfelelő presztízse a lapnak. Különösen fájó, hogy a megye értelmisége nem érzi magáénak. Ez nemcsak terjesztési kérdés. A többi között szükség van arra, hogy a minőségi követelmények változatlanul szem előtt tartásával erősödjön a műhelymunka. örvendetes, hogy egyetlen törekvés sincs kizárva a lapból. Viszont, időnként úgy tetszik, olyan irodalmi törekvéseket prefelál a folyóirat, amelynek nem föltétlenül itt van a fóruma. E tekintetben is jobb igazodásra lenne szükség a helyi értelmiség igényeihez. A szerzők körét tekintve ma még inkább hasonlóak vagyunk más lapokhoz, mintsem mások lennénk. A lap karakterét lehetne jobban igazítani a megye karakteréhez, az itt élők lelkületé- hez. A Palócföld tevékenysége iránti figyelem a jövőben is indokolt. Szellemi, irodalmi műhely szerepe annál is inkább felértékelődik, mert a lakossági közhangulat gyors javulására a közeljövőben nem számíthatunk. Éppen ezért szükséges, hogy a folyóirat határozott politikai, ideológiai értékrend jegyében működjön tovább, illetve ezt az értékrendet közvetítse. Ehhez adott a bizalom és tág a tér. A lehetőségekkel jól sáfárkodva még az olvasók bizalma is növekedhet. T. E. LÖRINCZI ISTVÁN VERSEI: 111 Ballada szép sápadtarcú március Szép sápadtarcíi ott szavalt a rút esőben s a vizesarcú szabadság ott szállott a levegőben egy kártyásról r • süllyedt a hajó március i Falusi vasárnap menekült mindenki de ö revánsot adott szép sápadtarcú március faágon ül még magának ott szavalt a rút esőben a fáradt hét lejátszotta utoljára s a vizesarcú szabadság az elvesztett partit ott szállott a levegőben kékes tollai fellegek aztán megivott 1 üveg 11 egy asszony vermutot szép sápadtarcú március a kútból merít s várta a fehér halakat vizes arcán a szabadság s a vizben nézi a sötét a szivében három lándzsa VÍZ s feje fölött kinyílt faág az eget alatt
