Nógrád, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-20 / 43. szám
A nogräd Palotáshalmon Helyzetjelentés, 1988. február Készülődés tavaszra Paktósh alomra érve, beleszagoltam a tavaszt ígérő levegőbe, s a mér otthon vázában levő barkára gondoltam. Láttam, hogy a fák errefelé is kezdenek életre kelni. Ügy éreztem: most valami szépet, gond nélkülit kellene írni; hiszen lehet-e ígéretesebb a föld tavaszi szagánál? Beléptem a tanácsházára és lohadni kezdett a kedvem. Mert az elnök asszony, az első kérdésre: „Milyen a hangulat a faluban?” — sziinte retflexszerűen felelte: „Jó. De legalábbis nem rossz”. Mihelyst azonban részletek után érdeklődtem, a valós gondok tucatját terítette elém. Természetesen az anyagiakról esett jobbára szó, s ha most csupán egyetlen gondját — talán nem is a legnagyobbat — közvetítem, annak oka mindössze az, hogy az út végcélja nem a tanács, hanem a tsz volt. Tehát: Ki fog társadalmi munkát végezni, ha annak eredményeit is az „áfa” sújtja? Például: játszóteret építenének, teljesen önerőből, mindent a lakosok adnak össze, de ha elkészül, a megállapított érték egynegyedét az adóhivatalnak szurkolhatják le. Mit mondjak: biztató szavam nem akadt. Hiszen, akik így döntöttek: a kezdeményezőkedvet ölik meg. Amire pedig igencsak szükségünk lenne. Amikor a tsz felé indultunk, a nap is kisütött. Némely madarak is csiviteltek, ám korántsem voltam oly vidám, mint egy órának előtte. Mert eszembe jutott a (tévériport, amiből azt hámoztam ki, hogy az évtizedek óta honos tavaszi hiteleket a tsz-ek talán meg sem 'kapják, vagy ha igen, meglehetősen nehezen, s ha kapnak is, nyitott a kérdés: mennyit? Elfogadom, hogy ami gazdaságtalan, az szűnjék meg. De belémnyilalt a gondolat, hogy korántsem vagyunk oly következetesek az elv valóra váltásában, mint amilyen karakánul lefektettük az alaptételt: döntsön a piac. S egyébként is: ■nemrég még a világ egyik ■legjobb mezőgazdaságaként említettük a miénket (az önköltségekről persze néha megfeledkeztünk), miért hát, hogy pontosan az elől az ágazat elől szívjuk e] a levegőt, amelyiktől talán elvárható lenne, hogy néhány ■mély lélegzetvétel után megerősödve azt nyújtsa, amit nyújtania jehet. Mindez persze, itt sem jelentheti azt, hogy az életképteleneknek osztogassuk a milliókat. De, mintha — a népgazdaság egészét nézve —, nem is erről volna szó. A palotáshalminál számos jobb szövetkezet létezhet e hazában, ám azt semmiképp sem mondhatjuk: a Május 1. Termelőszövetkezet élet- képtelen. Fogadjuk el ez ügyiben az elnök (aki már bizonyította: érti a dolgát), Csa- tó Sándor állítását: közepes szövetkezet ez, s közepes évet is zártak 1987-ben. Ezt megerősíti a zárszámadó közgyűlés beszámolójának adatsora is. Fotóskollégám, aki régebbről ismeri Csató Sándort, a bemutatkozást követő kicsiny szünetben (az elnök éPP telefonált) súgta: „Ilyen idegesnek sosem láttam Csatót”. Igaz, nyugodt vezetővel mostanság nem túl sokkal találkoztam, azért ez a közlés kínálta az első kérdést: — Vannak álmatlan éjszakái? Az elnök habozás nélkül vágta rá: — Vannak! A beszélgetés során kiderült: oka van az álmatlanságra. (De nemcsak neki, hanem mindazoknak, akik - kel később még szót váltottunk. így Kovács József mezőgazdasági gépkezelő, Sipos László főállattenyésztő — mellesleg a megyei tanácsnak is tagja —, Tóth Tibor, javítási ágazatvezető és Veres László termelési elnökhelyettes arcáról sem a boldog elégedettség sugárzott, miközben a közelebbi-távolabbi kilátásokról beszélgettünk; másként fogalmazva: azt vizsgáltuk, lesz-e, miikor és milyen kikelet?) Nézzük hát: miért forgolódik éjjelente az elnök? Hiába tudom, mit érhetne ej a tsz, amikor azt látom, mintha semmi sem lenne Sípos László stabil; hiszen lehet-e annak nevezni, ami most van? Amikor a tegnap kiadott rendeletet, irányelvet holnap megváltoztatják, mire gondolhatok? Nem kiszámíthatók a dolgok. (Csak néhány bizonytalansági tényező a sok közül. A bruttósítás és a társadalombiztosítási járulék összesen nyolcmilliót vett ki a zsebükből. Nem kalkulálható ki az ,áfa” hatása, még akkor sem, ha annak egy részét, visszakaphatják.) — Sorolhatnám még, amit csak az adózás vet fel. De minek? Ezzel van tele a sajtó. Ennyi is talán elég magyarázat lehet rá, miért nincs 1988-ra még eredménytervünk, s miiért azt tudjuk csak szinte teljes bizonyossággal, hogy az eredményeink kisebbek lesznek, mint ’87-ben voltak. — És az emberek? — Egyelőre csak részben érzik mindezt. Ha a jövedelmük megmarad, talán nem is okoz majd nekik nagyobb gondot — Jövedelem lesz? — Talán. Ha nagyon keményen dolgoznak... A keresettömeg-szabályozás következtében pedig megeshet, hogy kevesebben leszünk, mint voltunk... Létszám- csökkentést is tervezünk, de hogy hol, milyen mértékben, azt az üzemrészeknek kell eldönteniök. A tsz egészét nézve, 20—25 emberről, az összlétszám 3—4 százalékáról lehet szó... — Mit mondanak „odafenn”? — Arról, hogy egy tsz mit csinál, semmit. Mit tervezünk, mit fejlesztünk, mit termesztünk, a mi dolgunk. Nem kell félreérteni: az önállóság önmagában véve jó. Nagyon is jó. Csak az nem jó, hogy ebben a helyzetben, aki eleve fenn van, az fenn is marad, aki lenn, az könnyen elsüllyedhet. A fennlét sokszor nem kvalitásbeli különbségekből eredt, s nem biztos, hogy lenn lenni, okvetlenül érdemtelenséget tükröz. A verseny- szabályok egyformák, de a rajthelyzet nem. Vannak, akik méterekkel a rajtvonal előtt állnak... Míg a gépjavító felé megyek, az udvar sarában álló monstrumokat nézem, s várom, míg előkerül Tóth Tibor, javítási ágazatvezető. Idő van: a jegyzetfüzetbe frissen került adatokat böngészem. Folyamatos fejlesztés van a tsz-ben, s ez jó. Világbanki hitellel, negyvenmillió forinttal vesznek részt egy úgynevezett komplex növénytermesztést segítő gépesítési programban. Ez is jó. Ennek során, 1987—1990. között korszerűsítik a növénytermesztési gépparku- kat. Folyik a tej hozamú szarvasmarhatelep rekonstrukciója is, szintén negyvenmillióért. Ennek idén kell véget érnie. Továbbá a vetőmagtermesztés fokozásán is gondolkodnak. Élelmiszerfeldolgozást forgatnak a fejükben. Megannyi elismerésre méltó momentum. Csak az elnök nem látja a garanciákat a tervek megvalósítására. Tóth Tibor Miért? Űjabb adalékokkal Tóth Tibor szolgál, aki, miközben a színben álló Rába- Steiger óriási kerekét mustrálom, s hallgatom Kovács József gépszerelő megjegyzését arról, hogy a jelek szerint ez idén műszaki gumiárut (értsd: teherautóra, erőgépre való gumiabroncsot például) nem kapnak, ezeket mondja: — A műszaki fejlesztésre eleve kevesebb jut, mint korábban, holott enél- kül sem a mezőgazdaságban, sem az iparban jelentősét lépni nem lehet. Az eszközök ára is hatalmasat ugrott. Mondjuk: 1984— 85-ben vettünk egy Claas Dominátort 2,7 millióért. Most, ha kapunk, öt és fél millió forintot kell érte letenni. A Claas Jaguár önjáró szecskázó tavaly ősszel 3 millió hétszázezerbe került. Manapság 6 millió. Tóth Tibor persze, nemcsak az árakat látja. Látja azt is, hogy korábban nem volt mindig teljesítmény a bérek mögött. De látja, hogy régen megbillent az értékrend. Ami ugyebár azt jelenti: nem a tudás, a szakértelem és a szorgalom a legkifizetődőbb befektetés. Hogyan tovább? Ami rájuk vonatkozik, azt természetesen látja. Többet és jobban kell dolgozni. Csak tudnák: hogyan? Mert a műszaki fejlesztésbe, a gépek árába, az elvonások mikéntjébe, miértjéibe, erről a szintről túl sok beleszólás nem lehelt. A gépjavítótól az út ismét az elnöki irodába vezetett, ahová időközben megérkezett Sipos László, a főállattenyésztő és Veres László termelési elnökhelyettes. Előbb Sipos László beszélt. A kifejezés „beszélt”, talán nem is jó. Inkább hangosan gondolkodott. — Biztos, hogy az emberek többsége azon gyötri magát, amin mi. Hogyan újul meg az ország? Miből lesz a hatékonyság? Ki és mit hajt végre? És hogyan? És nem szólnak-e majd megint bele abba, amit tenni akarunk? Hiszen nem olyan rég volt, amikor el akartunk térni az SZK-kombájinoktól, de a megyei elképzelés azt kívánta: ne térjünk el. így eshetett meg, hogy elindultunk 21 géppel és a fele sem ért ki a földekre... A Claas Dominátorokkal ilyen nincs... Ha mi, itt, alacsonyabb szinten látjuk, hogy mit jelent a gépbeszerzés, akkor az állam, hogyan nem látja? És itt van a több milliót érő gép, amivel jobb minőségű tejet állíthatnánk elő. De ehhez importmosószer kell. Az importhoz pedig dollár. Ez viszont nincs. A cél nem valósulhatott meg: nem lett jobb a tej. Ennél a pontnál kapcsolódott be Veres László. — A kibontakozás mindnyájunk elemi érdeke. De nem látom a feltételéket. A hatékonyságot csak új erőforrásokkal lehet elérni. Szerintem nem mindegy: kik és mivel törik a követ? Három ember nagykalapács- csal, vagy egy, kompresszorral. Keményen kell fcgalKovács József máznom: A fejlődés teljesen visszafogott, az anyagi érdekeltség nem nőtt. Ügy érezzük, nehéz az emberék hitét megteremteni... Lélegzetvételnyi szünet után folytatta: — Sokkal többet beszélünk, mint amennyire szükség van. Ugyanakkor sokszor hiányoznak a konkrét intézkedések. Mintha, akik elsősorban felelősek a gondok megoldásáért, a háttérben akarnának maradni. A kérdésre: a hitelek körüli bizonytalanság mit jelent, Veres László így felelt. — Azt hirdetjük: a mező- gazdaság minden termékére szükség van. De, ha a mező- gazdaság nem kap az első fél évben pénzt, a rosszul gazdálkodók, legyenek azok bármily okból lemaradva, nem fognak termelni. Az •ilyen helyen legfeljebb bérti fizetnek majd, de vetőmagra, műtrágyára nem, vagy csak keveset fordíthatnak. Az eleve rossz indulással önmagukat ütik ki. Ha ez állami cél, talán rendben van. De minek akkor ezt körüljárni ? Végezetül ismét az elnököt hallgatom: — Mivel 1987. nem volt oly sikeres, mint 1986., természetesen alaposan megnéztük, mi is okozta ezt? Az objektív körülményeket most nem említem, inkább azokat emelném ki, melyeken nekünk kell itt változtatnunk, a jövőnk érdekében. A távlatokat szolgáló beruházásainkról már szó volt. De azt is meg kell mondani, hogy a fejlesztések más területekről vonták el figyelmünket. Nem volt megfelelő a beszámoltatás, számonkérés sem, tehát: akadnak vezetési hibák is: Csak egy példa: nem mindig álltunk ki azok mellett a vezetők mellett, akik kellő szigorrral akartak rendet és fegyelmet teremteni... S, hogy ne csak általánosságban beszéljek: elsősorban mulasztások miatt alacsonyak a tehenészeti szaporulati mutatók, s ezért nem sikerült az idén a kukoricánk sem. Van tehát mit tennünk a saját portánkon is. A beszélgetés egésze helyhiány miatt közre nem adható. De, immáron hazafelé azon tűnődtem: ezektől az indulatoktól nincs miit tartani. Ezekkel hegyet lehetne mozgatni. Ezek az emberek dolgozni, s természetesen élni akarnak. Csak vigyázni kell: nehogy a kedvüket szegjük. Mert nem önmaguknak követelnek. Amit akarnak, nekik és mindnyájunknak jó lenne. Csak mihamarabb tisztázni kellene: a tényleg jó — és altematívátlan — célt hogyan is akarjuk elérni? Mert nem mindegy: lesz-e kikelet? S, ha lesz, akkor mikor? És milyen áron? Pillanatképek a harisnyaüzem bői. Speidl Zoltán Bábel László felvételei
