Nógrád, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-20 / 43. szám
T. Pataki László ßr ß? S rm t? 1 1 f1 IM ¥ D A Li Ju L L Ü III 1 II A u avagy Komjáthy visszatérése 33 kifejezéssel Balassagyarmatra 1988 farsangján... Kis karc Komjáthyról Ady és a nyugatosok elődei között lévő és mégis fiiig ismert magányos magy költő. Kortársai, barátai; Vajda János, Reviczky Gyula valamivel szerencsésebbek. Szé- csényben született egy rossz világban (1858), apja, An- zelm, Madách Imre barátja volt. Gyulai Pál konzervatív irodalmi húsosfazekának a ,közelébe sem jutott. Maga Gyulai a századvég ,,irodalomdiktátora” Komjáthy Jenő nevét sem ismerte (nemhogy költészetét). Boncza Berta, Ady későbbi Csinszkája, rajongva szerette (Ady előtt) modern, városias, a népiessel ellenié- les világgyönyört! sugárzó líráját. ,Költői pályaindulása idején Mikszáth már kiábrándult a magyar valóságból. Tanított Balassagyarmaton, Abderának :ő nevezte « várost, élt betegen, száműzötten a Kis-Kárpátokon túli Szenicen szlovákok között. Barátja volt Madách Aladárnak, a költő fiának, e dacos híve a földi örömöknek, bár egy időben szellemeket kergetett. Pesten halt titokzatos-hirtelen (1895). Az emlékére hirdetett alkotói versenyen dijat nyert írás Komjáthy szellemének megidézése; spiritiszta novella. A költő kifejezéseit használva építőkockának — „stílbravúr” értékelői szerint. „Játék, semmi más... ” ... Akkor, amikor meglátta a férfit felszállni a buszra. Tudta, hogy most már jó időre újra ittmaradhat Ab- derában... Ez már másnap, Apolló- időben, tehát reggel történt, fényes nappal. Ebben a sötétben törpe emberek mozogtak, s kárhozott szél forgott, antiidő szállt a lelkekre. Fe- lülről-oldalról követte a férfit, néha egészen fölé ereszkedett, megérinthette a vállát. Amaz vak borúval ment előre, semerre sem tekintget- ve. Fáradt volt az éjszakától, kialvatlan, égőszemü a fények éjjeli lobogásától. Amikor még Epimétheusz ideje volt. Az őrülté. A későn ébredőé. öt kergeti el Apolló reggelente, amikor kivirulnak az ég földi salakján, itt lenn, a józanság virágai. De estére elkorhad valamennyi! Éjjelre, tízre, amikor az IDŐ! kezdetét veszi minden nap, minden évben — valamennyi törpe virág már az enyészeté. Tíztől hajnal kettőig. Epimétheusz ideje. Megnyúlnak az árnyak. A kontúrok elvesznek. Belső fények izzanak. .... Csak tegnap történt. Bús kudarccal a szívében elköszönt innen verset írva, őrjöngve, könnyezve, átkozód- va, csomagolva elsősorban és kizárólag a lelkieket; a kedves-jó szellemtársakat. Szé- csénybe húzódott egy időre, járt Sztregován is még mielőtt Szenicre ment volna. Sztregován a toronyban ültek négyen: Aladár és a többiek, Menyhért és Lajos, a költő. Ügy fogadták, mint régi ismerőst. Rokonlelket, szellemtestvért „várnak ránk nem ismert gyönyörök...” Mindez nem volt olyan régen. Szenic és Pest. Szenic halál az életben. A reggeli dőltarany fényekben, az értelmetlenül száguldó kárpáti fellegek alatt, azok fenn hiába akartak volna vele bármit is, hiába akarták egyre csak szikár arcát csókolni, elhúzódott, magába zárta önmagát ott a morvák között, idegen világban, sajtok és sörök és kövérkés, elálló fülű, kedves morva lányok, zsíros asszonyságok, kedélyes férfiak. .. Rosszabb volt, mint a város, mint maga átkozott Abdera. Pestre meghalni ment, hogy éljen. Akkor már tudta, hogy úr. Hogy az úr ő maga. Hogy kikezdhetetlenül él fejében önirányítású világa, boldogan ment a halálhoz; pesti rokonlélek orvos barátjához, aki átsegítette egyetlen nap alatt a földi rossz korláton. Még megírta: könyvét osszák szét ingyen az embereknek és élni ment sietve, lobogva, megtestesül végre önmagával, itthagyva a törpék közönséges árnyékvilágát, ezt a salakot, amire most mégis visz- szakívánkozik. Ráhel hívja és Ráhel nem tud máshol lenni csak itt... A férfi találkozott először Ráhellel, ö még máshol volt akkor, de hallotta a hívást, amikor Ráhel és a férfi elváltak egymástól az éjszakában a zsidófürdő láthatatlan romjainál. A nő akkor már átvette Ráhelt, benne már életre kelt a gyönyörű lány, akit másféle árnyak ragadtak, akit erőszakkal löktek a célok földi ködéből az örök fénybe, s akit már így ismert meg, de egyszer eltűnt, mintha emberré vált volna maga is? ! ! Mit szenvedett akkor! Ráhel, az égi látomás tovatűnt, visszaváltozott, talált valakit, aki felvette, magába öntötte és viszi magával mindenhová a törpe világban. Üjra élhet Ráhel is. Kiáltania kellett volna, hogy „vigyázz, mert tiszta üdv máshol, mint égi kínban, sehol sem lehet!” A kárhozott földi szél lecsalta a lányt. Lesodorta vissza a sötétbe. A törpék közé. Ide követni kín- nal-üdvvel kell éppen neki! Ráhel megtestesült. Abban a nőben együtt borozott a férfival és ő még akkor sem tudta, hol van, nem ismerte az utat, nem tudta azt sem; honnan repült a fénybe Ráhel, amíg a hívást nem hallotta meg akkor éjjel. Azok ketten Epimétheusz-időben járták a várost és akkor Ráhel megmutatta a férfinak a zsidófürdő medencéjének fehér márványdarabját, ahogy kimeredezik a sárból-földből, tegnapból. Epimétheusz segített, nem tudta most sem, hogy mit s miért tesz. Epimétheusz, ez őrült, akarva-akaratlan csinál jót és rosszat, amikor Apolló, a hideg eszű, számító, duzzadó szellemerő, a józanság alszik, hogy nappalra kelve átvegye Epimétheusz ellenőrizhetetlen uralmát a varangyok földjén, az átkozott sártekén, a nappali szuroksötétben. A szellemüdv eltávozik. De akkor, vagyis hát most éjjel még ott volt az utakon, a földeken; rokonlel- kek jártak mindenütt és ő látta sokukat, ahogy hívásra mennek, vagy céltalan boldogságban lebegnek asztrál- ként égi sugárban, a tiszta láng fényében önmaguk. Az égi társat, Ráhelt kereste volna csüggeteg, mindhiába. A férfi lehajolt a márványdarabhoz és megsimította tükörfelületét, leseperve róla ezernyi epedés örökké visszatérő csillagharmatát. Ezüstös dér tapadt a kezére, amit Ráhel irányított, aki megmutatta a nő mozdulatával és mondataival a medencét, a márványt, ami ezernyi szépasszonyt, lányt látott és becézett maga is... Égő láng, epedés, gát, rohanás, sikoly együtt jött a mozdulattal, a szellemírás célt ért és ő ott termett omló fényben azonnal a férfinál és akkor már látta újra Ráhelt is!Le- bomló dúsfekete fürtjeit, meztelenségét, ahogy a fürdőbe belép, ahogy a lábát meríti a gőzölgő vízbe, a kékes fényű illatos medencébe, látta megtestesülve Ráhelt újra és egy pillanatra magát a férfiban, látta végre az égi társat, „az úr legyen áldott örökre...” Epimétheusz te jótét őrült, te! Szent gyönyört adsz a lel- keknek, amikor kinyitod előttük az ajtókat, a gúnyos ösz- szevissza életre, földi nyomorra tapadt árnyembereknek kinyitod-kitárod lelkét, hogy szabadon áramoljanak át rajtuk valamennyien, akik igazán éltek és élnek tiszta üdvben. „Látok, ti is lássatok!” kiabáltatta a fürdőnél és azok ketten hallották. Ráhel ragyogott, szenvedélyek éjjele volt, ölelték a világot, szeretkezett Abdera valamennyi tükörfénye, „egy indulatba rengve...” Megvárta, amíg a busz fel- berregteti motorját és elgurul a főút felé, hogy ott a Szabó Lőrinc utcánál kikanyarodjon és elvigye a férfit abba a másik városba, amit ő sosem látott... „Visszatér” — mondta és behúzódott egy zugba. Hosz- szúkás arca, ritkás szakálla, ősöreg-hatalmas, barna szeme egyáltalán nem látszott. TÖRÖ ISTVÁN; KÖLTÖZIK A LOMB Költözik a lomb, kutat magának birodalmat az emlék, a csönd kiállhatatlan-gyáva, bénán telepszik a tájra, lehettem volna az örökké levelet kolduló nyárfa, ki vérforralva készül a halálra, de mozdulatom emberarányú, nem érek fel a csillagokig, túllép rajtam a sötétség: megvilágosodtam önmagamért, s megélezett a Nap arcom széljárta penge, szétszeleteli a jóindulatot, s arra is van ereje, hogy mosolygásodat begyűjtse, az idő az életnek csak egy széttört része mindig előre, miközben egyre hátra billent a lét, mert izzik még bennem a múlt parázsa, ha téged nézlek magam látom jelenidőben, abroszt terítesz vacsorára, feltűz a fény fogsorára, s vetítesz felém mosoly-röppentyűt. RÓZSA ENDRE: TÉRMÉRTAN Fény fűrésze harppdál iákolt borda-sötétet. Mint a gigantikus őskori állatok, állnak a gépek. Fénylő bőrük alatt vad mozdulatok hada ül meg. Észre se térni, aludni! Ma ezzel tüntet az ünnep. Műhelyek ablaka szűri sugár-teltté a nyugalmat. Tócsa-olaj terebélye fényszirom-árnyakat altat. Patkány nesz menekül, ha az ajtó nyögve kinyílik, éjjeli őr dobog át, most ért el a régi fahidig. Üszkösödő kocátok közt hajnali szél kotorászgat. Ráng az ecetfa a kőmellvéden: szállna világnak! SZÁLLNAK A SZERELMESEK Jean Cassou esszéje Chagallról A mindig lassúnak becsmérelt magyar könyvkiadás most kitett magáért. Chagall születésének századik évfordulójára megjelentetett egy francia könyvet a zsidóból orosszá, oroszból franciává lett mesterről, s e könyv eredetileg 1982-ben látott napvilágot Párizsban, öt év pedig elég rövid „átfutási idő”. A szerző, akinek magvas és nagy szókincsű szövegét Balabán Péter fordította könnyed és fordulatos magyarra, a francia esszé egyik klasszikusa. Mondhatni, minden együtt van ahhoz, hogy tökéletes Ohagall-könyvet tartsunk kezünkben, abból a könyvtípusból, amelynek lényege: feleslegessé teszi polcunkon a téma egyéb feldolgozásait. Hiszen benne van ebben Chagall híres gyermekkora, a háztetőre mászó és répát rágcsáló nagypapával, aki később hegedűssé alakult, hogy karrierjét egy népszerű musical címadójaként fejezze be. Megtudjuk, hogy amit Chagall fest, a mese, meg pszichoanalitikusan értelmezhető látomás is, ami nem mond ellent egymásnak. Részletesen értesülünk az első párizsi időszakról, aztán a forradalom Oroszországában töltött évekről, kubizmusra emlékeztető kísérletekről, valamint arról, hogyan lett a mester az első szürrealista. Cassou időrendben követi végig a festő életét, kellő teret szentelve a fontos megbízásoknak, freskóknak, üvegablakoknak, könyvterveknek. Minden lényegest megtudunk a tehetséges feleségről, Belláról és végül ízelítőt kapunk a Chagall-ön- életrajzból, amely oly közel áll szemléletében a képekhez. A képek minősége — a Kner Nyomda munkáját értve ezen — jóval egyenletesebb, szebb a „magyar átlagnál”. Chagall annak idején fenntartotta magának a képeiről készült nyomatok imprimálásának a jogát, megmutattatta magának a tipografált terveket, mert nem tűrte el, hogy gyenge minőségű reprodukció, csúnya könyv jelenjék meg róla. A könyvben időrendi sorrend nélkül kerültek egymás mellé a képek, és lehetetlen nem észrevenni, hogy az ifjú és az idős művész munkássága más súlycsoportba tartozik. Hogy az 1960 utáni színpompás képeken jól bevált ötletek kerülnek igazi, mély összefüggés nélkül egymás mellé, ha úgy tetszik, aprópénzre váltva a véres verítékkel kiküzdött, egységbe forrt chagalli világot. (Az aprópénzen itt nem kicsiny ösz- szegeket kell érteni.) El kell még jönnie annak a kornak, amikor egy műkereskedelmi érdekektől, nosztalgikus emlékektől vagy kultúrpolitikai megfontolásoktól független kutató kimondja: Chagall 1907 és 1947 között — főként az első évtizedben — a század festészetét meghatározó mesterek egyike, viszont amit később festett, és ez csaknem eny- nyi időt ölel fel, az a kellemes díszítőművészet területére tartozik. Némelyik mű meg egyenesen „bilduska” — amolyan kulturált faldísz — az igazi Chagallok- hoz képest. S ha majd lesz egy ilyen kutató, azt fogják rá mondani: támadja Chagallt. Pedig az ilyen szétválasztás épphogy védi a mestert — sikeres önmagától. Sajnos, a művészek akkor izzadják ki igazgyöngyszemeiket, amikor küzdenek, nyomorognak ... A siker rossz tanácsadó. (Corvina) Székely András Al álom. 1927. t Mózes átveszi a tör- Festő virágokkal. 1959. vénytáblát. 1950—52.
