Nógrád, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-23 / 19. szám

1988. január 23., SZOMBAT NOGRAD 3 Szanálás után a Ganz-MÁVÁG (2.) ŰJABB 130 Í Iff KEZDETEM Csikó István CNC-művezető és Stoszck László CNC- csoportvezető elégedett a mnnkaellátottsággal. Fotó: Bábéi László A pénzügyi rendezés meg­oldásáig nem tétlenkedhet­nek a Ganz utódvállalatai. Csakis a munka folytonos­sága teremthet alapokat a veszteség felszámolására, il­letve a nyereséges gazdál­kodás megteremtésére. Szű- kebb pátriánkat természe­tesen a Ganz Mozdony- és Vagongyár budapesti és mátraterenyei közös leány- vállalata: a Ganz Acélszer­kezeti Vállalat érdekli, ezen belül is a mátranováki kol­lektíva sorsa. A beszélgetést most is dr. Máté , László igazgató szobájában 7 kezd­jük: — Erre az esztendőre biz­tosított a munka, sőt 1991- ig is van megrendelésünk — mondja. — Egyik legna­gyobb feladatunk a dunaki- liti Duna-szakasz elzárásá­hoz szükséges 1100 tonna acélszerkezet legyártása. Polgárdon újabb Tisza-híd épül, melyhez ugyancsak 1100 tonna acélelemet szál­lítunk. A társgyárral közö­sen ránk vár az M—0-ás autópálya (körgyűrű) észa­ki hídjának építése. A vas­úti járműgyártásban 100 forgóváz készül Tunéziába, 108 futómű a MÁV számá­ra, 60 darab mozdonyfor­góváz Indiába, s ugyaneb­ből 20 darab Jugoszláviába. Tovább kell folytatnunk a prágai metró bővítéséhez szükséges szerkezetek ösz- szeállítását és szovjet meg­rendelésre év végén kezdjük el a forgóvázgyártást. Ki­látásaink vannak tőkés­partnereink megrendelése­inek bővítésére és szeret­nénk elérni, hogy a hazai felhasználók is tőlünk vásá­roljanak. Ezzel biztosíthat­nánk vevőinknek a referen­ciát. Az átszervezés, illetve szanálás okozta bizonytalan­ságok azonban még élnek a dolgozókban, pedig az említett feladatokat csakis velük, valamenyiük meg­nyerésével hajthatja végre a vállalat. Nem véletlenül kérdeztük hát a véleményü­ket arról, elegendőnek tar­tották-e a szanálással kap­csolatos információt? — Ügy nyúltunk a kér­déshez, mintha tabu lett volna — szakítja meg mun­káját Stoszek László, CNC- csoportvezető. Sokat sem akartunk mondani, de a dolgozókat sem akartuk két­kedések között hagyni. Ami­lyen felemás volt a helyzet, olyan volt a tájékoztatás is. De azt hiszem, nem ezen van a hangsúly: nem láttuk a jövőt és tetézte bajain­kat, hogy ebben az időszak­ban kellett megbarátkoz­nunk az esetleges létszám- leépítés gondolatával is. A kettőt egyszerre nehéz volt megemészteni... — Párttagyűlésen is szóba került a dolog — veszi át a szót Csikó István CNC-mű­vezető —, s úgy éreztük, hogy nekünk kellene legin­kább ismerni a pillanatnyi helyzetet, hiszen mi vagyunk közvetlen kapcsolatban a dolgozókkal. Vezetőink, kö­zül sokan járnak hozzánk és akkoriban el is mondták, hogy mire számítsunk. Ke­veset tudtunk viszont a bu­dapestiekről, pedig itt min­denki úgy véli, hogy onnan indult ki a baj. Munkatár­saim azt mondogatták: ne­kik jutott a pénzes munka, nekünk meg a sok. Ezért az­tán a teljes szakadást pat­ronálták. Két tűz közé ke­rültem, mert beosztottaim a pénzt, főnökeim meg a munkát kérték számon... — Ha tudjuk miért, mi­lyen érdekeltség1 mellett dolgozunk, nincs baj — folytatja a csoportvezető. — Tisztában vagyunk vele, mekkora kiesést jelent egy- egy CNC-megmunkáló köz­pont kiesése, ezért olykor szombaton és vasárnap is vállaltunk 3 műszakot. — Vannak persze közö­nyösek is, akik úgy gon­dolják, hogy véleményük se nem oszt, se nem szoroz. Pedig némi következtetéssel könnyen belátható, hogy annál jelentkezik a veszte­ség (elsősorban), aki a kész­árut kibocsátja. Ez pedig sok esetben elpalástolta a társgyárak hibáit. Kapcso­latuk nem volt költség- érzékeny — ahogy monda­ni szoktuk .— és a norma­óra-szemlélet lefedte a tényleges költségeket. Janu­ár elsejétől mindez meg­változik. — Én speciális helyzet­ből láttam és látom a dol­gokat — magyarázna Nótás Péter vállalati tanácstag. — Folyamatosan értesültem a legfrissebb helyzetről és igye­keztem beosztottaim köré­ben továbbadni, illetve meg­magyarázni a történéseket. Az igazsághoz tartozik, hogy az emberek egy része ke­vésbé érti a népgazdaság problémáit, s azt kérdezik: mit javít az ő helyzetükön a szanálás? Erre nem egy­szerű választ adni. Csakis a folyamatos, a jó munka döntheti el... , A szervezeti változás egyik leglényegesebb eleme a műszaki osztály önállósá­ga, illetve feladatainak bő­vülése lesz. Hogy miért nem az már ma is, annak okai­ról faggattuk Répás János műszaki osztályvezetőt: — Amíg a pénzügyek el nem rendeződnek, nem tu­dom, mennyi bérből gaz- dálkodhatom. így a szemé­lyi állomány bővítése is csak később kerülhet napi­rendre. Erre természetesen a megnövekedett feladatok — azaz most még csak ha­táskör — miatt van szük­ség. A tizenöt fős „mag” jó alapokat jelent a fejlesztés­hez, (Vége) T. Németh László Csökkent az energiafelhasználás a tűzhelygyárban Nem fogyasztunk több energiát, mint tavaly — ezt határozták el 1987-ben a Sal­gótarjáni Vasöntöde és Tűz­helygyárban. Mára biztos, hogy nemcsak a szándékból lett valóság, hanem a szá­mítottnál is jobban takaré­koskodtak a kilowattokkal a vállalatnál. Esztendő végére a tűzhely­gyári energiafelhasználás kettő és negyed százalékkal étt kevesebb a megelőző ;vihez képest, s 5,6 száza- ékkal maradt alatta az Ipa- 'i Minisztérium által enge- lélyezett szintnek. A terme­lés ezen közben viszont bő áz százalékkal gyarapodott. A gyárban egyébként éven­te 80 millió forintba kerül íz energia, tehát korántsem neilékes, hogyan gazdálkod­ik vele, hiszen a spórolás jelentős summákat hoz a tözös kasszába. Az elmúlt évi sikert termé­szetesen nem a véletlenek szerencsés összejátszása hoz­ta. Az eredmény a tudatos energiagazdálkodás, a ha­tásos műszaki intézkedések következménye. A horgany-1 zott hátlap bevezetése, a kályhaköpenyek festésének megoldása, a jobb zomán- cozói munkaszervezés nyo­mán az egyik zománcégető kemencét több mint fél esz­tendőre kiiktathatták a napi munkából. Ésszerűsítő in­tézkedés volt a hét végi energiaszolgáltatás megszün­tetése, illetve a gmk-munkák korlátozása, a helyi levegő­szolgáltatás megoldása is. A Hóval hulladékégető beren­dezés által termelt meleg vízzel a kulcsöntödei fürdőt látják el, ami megint csak tiszta haszon. Pontos fejezet a vállalat energiafogyasztásának kur­tításában a teljes levegő­rendszer felújítása, s a kon- denzvíz-visszavezetés befe­jezése. Hozzájárult az ered­ményekhez az energiafelelő­sök munkájának javulása is. Az elmúlt esztendő végére magasra szökött felvásárlási láz a tűzhelygyár! termékek keresettségét is fokozta. Ezért a vállalat úgy döntött, hogy a kereskedelmi igények kielégítése végett a két ün­nep közötti műszakokat már előzőleg ledolgozza, ezzel is több terméket juttatva az üzletekbe. Az intézkedés nemcsak a vásárlók javát szolgálta, hanem újólag len­dített a vállalat energiagaz­dálkodásán is: a karácsony és szilveszter közötti terme­lési leállás abszolút energia­takarékos volt. S tegyük hozzá, mind­ehhez igen jó szövetséges­nek bizonyult az enyhe tél is. Az energiával való taka­rékos bánásmód azonban nem fejeződött be az esz­tendő fordultával. A gyáriak úgy látják, még mindig akadnak csatarendbe állít­ható tartalékok! A kilábalás és az ipar a közvélemény-kuitatók korábban rend­re azt jelezték, hogy a lakosság nagy többsége valójában nincs tisztában az ország gazdasági gondjainak, bajainak sú­lyosságával. Politikusaink pedig azt hangsú­lyozták, hogy nem is csoda: az állam —, s jelesül a költségvetés — sokáig, megenged­hetetlenül hosszú ideig a lehetőség szerint át­vállalta, de legalábbis enyhítette e gazdasá­gi gondokból adódó lakossági terheket. Napjainkra fordult a helyzet: a mégoly apolítikus gondolkodású, a gazdasági élet eseményeiben tökéletesen járatlan laikus is tudja, mert egyre inkább érzi, hogy gazda­ságilag enyhén szólva nem is vagyunk felfe­lé ívelő szakaszban. S mert ez ma már min­denki számára nyilvánvaló, sokasodnak a laikusok által is megfogalmazott — ám lai­kusnak korántsem minősíthető — kérdések: hogyan és miért jutattunk ide? A kérdésre adott obligát válasz sokáig -úgy hangzott,.hogy azért, jnert jó ideig jobban éltünk, mint ahogyan élhettünk volna; mert sokáig többét fogyasztottunk, mint amennyit fogyaszthat­tunk volna; s mert sokáig sokkal többet osz­tattunk el, mint amennyit eloszthattunk volna. S a túlfogyasztást, a túlelosztást, a túl­költekezést jórészt külföldi hitelekkel finanszí­roztuk. Ez így igaz, azzal a nem lényegtelen pon­tosítással — s ezzel kapcsolatban csak az utóbbi hónapokban hallani meglehetősen szűkszavú és kellőképpen óvatosan fogalma­zott célzásokat —, hogy a sokat emlegetett túlfogyasztás serri' feltétlenül azonosítandó a hedonista jellegű lakossági fogyasztással. Magyarán és egyszerűen: nem — és első­sorban nem — mi éltük fel családi körben azt a pénzt, amit bizony a gazdaság régóta esedékes megújítására kellett volna felhasz­nálni. Akkor hát mi történt? A tudományos igé­nyű elemzésekből leszűrhető megbízható ma­gyarázatok még váratnak magukra — ezt is hallani újabban és egyre gyakrabban —, de azért bizonyos, s eredményeit tekintve, nem túl szerencsés kimenetelű, ám annál több pénzt felemésztő gazdálkodási melléfo­gásokról máris tudhatunk, mert különösebb tudományos elemzés nélkül is nyilvánvaló­ak. Például a beruházáspoliitikánk és még inkább a beruházási gyakorlatunk. Talán még emlékezetes: a hetvenes és a nyolcvanas évtized fordulójától kezdve, s lé­nyegében mind a mai napig a megfontoltabb, a gazdaságosabb, s persze, a kevesebb be­ruházás az egyik fő követelmény. A beruhá­zások mennyiségi csökkentését illetően, nem is volt eredménytelen ez a gazdaságpolitikai törekvés. Annak veszélyével együtt, hogy ily módon óhatatlanul is összezsugorodik a tech­nikailag, műszakilag egyre inkább „lepusz­tult” gazdaság mozgástere. De vajon emlé­kezetes-e még, hogy e kényszerű beruházás­visszafogás milyen időszak után következett be? Hogy az 1973-as — és minden, ener­giában és nyersanyagban szegény országot kritikus helyzet elé állító — világpiaci ár­robbanás nálunk olyan központi döntéshez vezetett, hogy a lehetőség szerint megpróbál­juk magunkat függetleníteni a külső ener­giapiacoktól. Vagyis pénzünk többségét ener­getikai és alapanyag-ipari beruházásokra köl­töttük, s a második — a hetvenes évek utol­só harmadában bekövetkező — világpiaci ár­robbanás után is tovább erőltettük e folya­matot, s a beruházási pénzek nagyobbik fe­lét az energetikai iparág fejlesztésére kon­centráltuk. A feldolgozóipar fejlesztése főleg ebben aiz időszakban maradt el. S vajon, emlékezetes-e, hogy az országos energiatakarékossági programról a hetvenes évek első felében gyakorlatilag szó sem volt. Sőt; inkább csak kaján hangvételű tu­dósításokat láthattunk, hallhattunk és olvas­hattunk a nyugati világ legfejlettebb orszá­gainak drasztikus takarékossági intézkedé­seiről, a kiürült autópályákról, a közlekedé­si korlátozásokról, az energiaigényes ipar­ágak visszaszorításáról. Aztán, persze —- jócskán megkésve — takarékosságügyben ébredtünk mi is, s első lépésként megjelen­tek — emlékeznék még — a „tojásplaká­tok”, a „Forgó-Morgó” filmek, s egyéb, főleg a lakossági megtakarításokra figyelmeztető — esetenként szakmailag is dilettáns, ám ér­demleges eredményre aligha vezető — taná­csok. És az eredmény? A rendkívül nagy össze­gű energetikai és alapanyag-ipari fejleszté­sek ellenére, saját gondjainkon aligha segít­hettünk, az energetikai világpiactól semeny- nyire sem függetleníthettük magunkat, ám az exportra inkább képes feldolgozóipart el­hanyagoltuk. Következésképpen: a már het­venes évtized közepén- is avult exportszer­kezet konzerválódott; a feldolgozóipar mun­káját és termékeit a világpiac könyörtelenül leértékelte, s hogy ez a feldolgozóipar vala­mennyire is életképes legyen, az egyre gya­koribb és egyre nagyobb dózisú költségve­tési injekciókat követelt. Gyakorta csak azért, hogy a lényegében piacképtelen iparágakban dolgozó százezreknek ne kelljen állás nélkül, megélhetési lehetőség nélkül maradva utcá­ra kerülniük. S persze, azért is, mert az időközben sorozatban felvett — és nem mond­hatni, hogy racionálisan elköltött — külföldi hitelek törlesztési kötelezettsége miatt a vég­letekig elhanyagolt feldolgozóiparra egyre nyomasztóbb exportterhek hárultak. H át így és ezért is jutottunk oda, ahol most vagyunk, s e kényelmetlen hely­zetből való kilábaláshoz nemcsak az elhatározás, de legfőképpen a pénzzel finan­szírozott ipari szerkezetátalakítás, mindenek­előtt pedig a feldolgozóipar fejlesztése szük­ségeltetik. Hogy mikor, hogyan és milyen körülmények között kerülhetett erre sor, azt a most formálódó iparpolitikai koncepció hi­vatott eldönteni. V. Cs. Antennák Szécsényből A BRG szécsényi gyárában készülnek a yagi-, körsu­gárzó- és Kolli-antennák. A megközelítőleg 50-féle alkatrészt és számos kötő­elemet tartalmazó anten­nák alkatrészeit is helyben állítják elő. Az idei tervük 15 ezer darab és várhatóan februártól egy új típussal, a mozdonyantennával bő­vül választékuk. Bencze Péter képriportja

Next

/
Thumbnails
Contents