Nógrád, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
A fenyvesben csend és homály uralkodott. A zuz- mós fenyők félénken összebújlak. s hótakaró alatt nyögött az erdei avar. Időnként meglibbent egv-egy faág. Apró hópamacsok hup- panása hangzott, amit ijedt madárröppenés zaja követett. Bálint egy görcsös fatus- kón üilt, s a behavazott erdőben gyönyörködött. Figyelte a fákon hintázó madarak játékát, a vadak szökellését, a hulló tűleve- lek sercegését. De szép is a téli erdő! A hóval terhelt fák úgy csillognak, mintha valaki díszes csipkefátyolt terített volna rájuk. A lemenő nap sugarai táncot járnak, a büszke fenyőcsúcsokon, s rőt fényüktől olyan az erdő, mintha meggyulladt volna. Már beesteledett, amikor apró kristályokban szállingózni kezdett a hó. Előbb lassan, később sietősen hullott, s friss takarót borított az erdőre. Az urasági erdész felgyűrte dolmánya gallérját, majd egy terebélyes fenyő alá bújt. Hátát a jégcsapos fenyőtörzsnek támasztotta, s unalmában puskája szíjával játszadozott. Az est beköszöntővel egyre barátságtalanabbá vált az idő. Arcát pirosra csípte a hideg, s bajuszára dér rakódott. Fázott. Hogy kissé felmelegedjen, rövid sétákat tett őrhelye körül. Bakancsát a földhöz ütöget- te, s néha tenyerébe huhogott. .. A hideg erősödésével egyre kedvetlenebbé vált. Lázadozni kezdett. Más emberek karácsony estén otthon ülnek, s gyermekeik örömében osztozkodnak. Karácsonyfát díszítenek, a gyerekekkel játszanak és melegednek. Hallgatják a száraz rözsék ropogását, a tűz dorombolását, miközben esznek, isznak, tréfálkoznak. Az övéi is bizonyára örvendeznek. Olyan karácsonyfája nincs senkinek, mint Ferkónak és Ed Ükének. Hadd örüljenek, hadd kacagjanak. Ne . úgy, mint az apjuk, a mostoha gyermekkorban. Hányszor meg kellett elégednie egy-egy falra szerelt fenyőággal, amelyen alig árválkodott néhány szaloncukor és ezüstdió. Hogy lopta a fát? Mit számít az! Van az uraságnak elég. övé a fenyves, övé az erdő, ameddig a szem ellát. Mások is loptak. Bálint, amikor szükséges volt, behunyta a szemét. Ma azonban tilos a lopás. Lerámolta délelőtt az uraság. — Fél erdőmet kiirtották már a vigyázatlanságod miatt — formed t alantasára. — Olyanok a fenyők, mint a csonka kúpok; csak a fiatal fenyvesben nem esett kár. Nem, mert azt mással őriztettem. De ma rádbízom. Tudni akarom, hogy érdemes vagy-e a kenyeremre... Csak egyetlen fenyőcsúcs hiányozzon, s röpülsz! Érted?! Bálint leforrázva, széde- legve botorkált ki az ajtón. Az uraság fenyegető szavai állandóan a fülében zümmögtek, s intették: — Vigyázz, Bálint. Egy fenyőnél többet ér állásod^ családod. A szavak különösen az est beköszöntővel kezdték nyugtalanítani. Mi lesz, ha az uraság beváltja a fenyegetését? Cigarettára gyújtott, s elmélázva bodorí- totta a füstöt. Kissé megnyugodott. Karácsony este aligha akad dolga tolvajjal. A módosabbak régen megvették már a kará- csonyfánákvalót, a szegényebbek pedig időben meglopták az erdőt. Hogy nyugalma teljes legyen, körútra indult. Izzó cigarettáját gondosan eltiporta, nehogy árulója legyen. Dupla csövű puskáját előrehúzta, s kimért léptekkel elindult az erdei úton. Léptei alatt csikorgóit a hó, s fázós madarak röppentek fel mellette riadozva. Sötét volt, csak a frissen hullt hó világított. Az is csak az utat, az erdőszegélyt jelezte. Már majdnem visszaért leshelyére, amikor furcsa zajra lett figyelmes. Mintegy ötvenméternyire tőle, fűrészcsikorgáshoz hasonló zaj halllattszott. Megállt, hallgatózott. A zörej megszűnt. Képzelődöm — dünnyög- te maga elé. Ment újabb tíz lépést, amikor a zaj megismétlődött... Valaki járt az erdőben... Ember, vagy állat? Neki mindegy. Bizonyosságot kell szereznie. Puskáját leemelte a válláról, majd óvatosan, lélegzetét visszatartva lopakodott a hang irányába. Húsz éve erdész, hozzászokot az ügyes zajtalan léptekhez. Ügy surrant, mint akinek az élete függ az út sikerétől. Amíg a fákat kerülgette, hosszúnak tűntek előtte a percek. Csak meg ne neszelje az éjszakai látogató. Ha észreveszi, vége mindennek. Oda az állás, oda a kenyér. Űj életet kezdhet. S az új élet több nyomort ígért a réginél. Néhány méterre tőle száraz fenyőgally roppant. Megrettent. Szívdobogva hajtotta félre az útjába álló ágaikat, s a látványtól meglepődve visszahőkölt. A fenyők közöt alacsony, köpcös ember hajladozott, s a legszebb, legszemrevalóbb fenyőcsúcsokat rakosgatta kötegekbe. Bálint indulatos tett. Ha egy fenyőt látott volna megcsonkítva, nem veszít nyugalmából. De hat-hét fenyő? Minek az egy embernek? Kilépett a fák közül, s puskája csövét az ismeretlenre irányította. — Ki vagy? — dörrent a meglepett emberre. Semmi válasz. Mintha a szó belefagyott volna az idegenbe. — Felállni! — rivalt rá. — Nézzük, kit üdvözölhet az erdő karácsony estén. A puska csöve egyre közeledett. Minél rövidebb lett a távolság, annál ismerősebbnek tűnt Bálintnak a fenyőtől vaj. Hol is láttam ezt az embert? — töprengett.— Biztosan falubeli. Családos lehet, eladni lopta a sok fenyőt... No, még öt lépés, aztán... Hirtelen megbotlott. Amikor az egyensúlyát visszanyerte, a tolvaj már nem áEt előtte. Bokrok zörren- tek, • siető lábaik dobbantak, s gúnyos nevetés hangzott. Bálint káromkodva iramodott a menekülő után. Ágak karmolták, tüskök gáncsolták, amíg hátrányát rövidítette. Arcát veríték verte, torkát fojtogatta valami... bárki legyen is a tolvaj, megkeserüli... — szitkozódott magában... Kiért a tisztásra. Éppen időben. A fenyő tol vaj előnyét már csak puskával lehetett behozni. Elszántan, lövésre készen emelte vállához fegyverét. Már lőni alkart, amikor keze hirtelen megremegett. Vajon kit talál a golyó? Ellenséget-e, vagy barátot? Családos embert, vagy legényt? Izzad- tan, bűntudattól remegve, eresztette lábához a puskát. — Bálint, Bálint! — korholta önmagát. — Neked csak egy fenyőt ér az ember? És az állás? A család? — nyugtalanította egy ellenkező hang. Kétszer is megemelte puskáját, mégsem röppent ki golyó a fegyvere csövén. — Vesszen minden! — nyögte izzadva. — Nem lövök. Már visszafordult a fenyves felé, amikor éles lőnye- rííés ütötte meg a fülét. Lőtávolságra tőle sötét mén tűnt fel az erdő havas hátterében. Mintha hideg zuhanyt kapott volna, egyszerre magára eszmélt. — Hát ekkora aljasság is létezik? — súgta maga elé... Egyszerre megkeményült. Szemében szikrák gyúltak, s könyörtelenné tette a harag. Puskát tartó keze megmerevedett, szeme a célt kereste... Dörrenés!... A futó alak combjához kapva, nagy jajjal vágódott a hóba. Bálint leeresztette a puska, csövét, majd a nyöszörgő emberhez Lépett. Gyufát gyújtott, bár tudta, ki hever előtte... A fenyőtolvaj — a fenyves gazdája volt. Nemesbüki András A FENYŐTOLVAJ Bizony, mondanám én is, hogy feljött a betlehemi csillag, s megszületett végre a Jóság, és levette maszkját a hazugság arca —, 6, mily fennkölt szavakkal hirdetném, hogy a szürkévé unalmasitott élet hangját új láz rázza fel, és végre megvívhatja örök harcát, ami élni akar —, a zsoltár hangján énekelném, ha a megpróbáltatás után derűsebb eget húzna fölénk az Idő, a józan érJ zelmek viszonya, tartós öröme diadalmaskodna —, hittel vallanám, hogy hallani már az üdvözítő parancsot, mely letépi a becsukott ajtókról, és bezárt BARCS JÁNOS BERZSENYI SÍRJÁN ÜTEGÁLLÁS szívekről a lakatot, hogy fölszabadítsa a föld szánan- dóit a magány börtönéből —, hogy várom már, hogy a hajnal forró ujjai közt melegedni kezdjen a lélek, s a tiszta levegőben elém- jöjjön az elűzött jóságos angyal, s fülembe súgja: valami elkezdődött a földön, ami fényt hoz a 'sötét ködbe —, bizony, mondanám, hogy eljött a betlehemi csillag, de eladja egét is az ember, s a lábujjhegyen járó csöndben belehalunk a hosszú várakozásba. SZOKOLAY KÁROLY Á VIDÁM MUZSIKUSOK Nikién dúlt s az idő, reszketett visszavonhatatlan: — s pirkadattól mérges cselszövő viharzás menekült a partban. Berzsenyi sírján üteg-állás: — S fauszt-patronnal lapult az ördög, partok alatt ember-kaszálás: sikoltoztak véres göröngyök. Riadt madarak szárnyverdesve; kegyelmet álmodtak maguknak, ázott fecskék szálltak ereszre s a rakéták hajnalt hazudtak! Szombatra tiszta fény született; partokon virágoztak a fák, világgá szállt az új üzenet —, elmeneküllek az éjszakák! Megjöttek a muzsikusok üvegpalotából, hópalotából, jégpalotából. Hókunyhóból is jöttek, kacarásztak s nevettek. Szólót kezdett a nagybőgős — alabala — mélyen, részegen egészen. Válaszolt rá víg flóta: — Fillért, sem ér e nóta. Erre aztán mind rákezdtek csengve-bongva, zúgva, sírva és súgva, kacagva és búgva. Reggelig így játszottak, muzsikáltak maguknak. TŐNKÜL JÓZSEF Húsz János imája Esőt Uram, esőt, bokrosodó búzát a mezőkrel Jó iheveredő időt Uram, a rétre jó időt, ne sírjanak a göndör kisbárányok! Poklokat járva meg ne bántsuk egymást, eleven istenem, földnek ura, vizeknek királya, ma mindennél hidegebb a mély hó, védelmezzél, hogy lábamnak ne ártson! Ember vagyok, dögleletes és gyenge, férgeknek eledele, gyáva az ördögök ellen. Ajtódon zörgetek, mint a testvéreim. Mindennapi tiszta szívünket add meg nekünk! Adj kenyeret, bátorságot, bort, könnyű ingetl Ha vétkeztem, verettess, üttess, ha bűnökkel mocskoltam be magam, üttess mennybéli atyám! Szenny, cifraság, vérnek folyása a fal tövében, csendesítsd ezt a zokogást, nagyirgalmú, hiszen az igazat kerestem, őrizem az igazat, halálig szeretem, ahogy a hódító liliom illatát, ahogy a talpig fekete verseket, örökké. Amen1 Kupolák MÁté «rttftUU MÁTYÁS FERENC BETLEHEMI CSILLAG
