Nógrád, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
1987. december 24., CSÜTÖRTÖK NOGRAD 5 Szécsénifiek büszkesége Régi kívánságuk vált valóra a közel- ■oúltban a szécsényieknek: felavatták új, impozáns művelődési központjukat a város szívében, a termelőszövetkezet székháza és a Kubinyi Ferenc Múzeum szomszédságában. Amikor régi kívánságról beszélünk, a szavakat nem holmi divat vagy üres fel- lengzősség mondatja velünk. Valóban igaz: olyannyira akarták a településen élők és a környékbeliek az új kultúrház elkészültét, hogy felépüléséhez anyagilag és fizikai munkával is hozzájárultak. Érdemes volt több millió forintot költeni a létesítményre. Olyan korszerű belső elrendezésű, kívül-belül tetszetős közművelődési intézmény jött létre, amely sokszínű, kulturált szórakozási és művelődési elfoglaltságot teremt Szécsény és vonzáskörzete lakóinak, függetlenül életkoruktól, iskolázottságuktól. Idősek, fiatalok és gyerekek egyaránt megtalálhatják1 az érdeklődésüknek, tehetségüknek megfelelő programokat. S egyszerre több helyszínen is folyhatnak a foglalkozások, anélkül, hogy bármelyik kisközösség akár véletlenül is zavarná a másikat. A nagyterem mellett több — s ami nagy szó: elegendő — kisebb helyiség, szoba készült el, lehetővé téve a különböző érdeklődési körű műhelyek, klubok megszervezését. Ezek működtetésére a régi művelődési központban rendkívül korlátozott lehetőség nyílott. Az új, II. Rákóczi Ferenc Művelődési Központban jól érzik magukat a látogatók, s remélhetőleg, hogy az összefogással, a helyi termelőszövetkezet építői által jó minőségben kivitelezett ház rendjére, tisztaságára és értékeire is jobban vigyáznak. Képeink a pompás intézményt ábrázolják, illetve bepillantást nyújtanak a belül folyó munkákba, a különböző műhelyek tevékenységébe. Szöveg: —sü— Kép: Brncze Palackba zárt IHnHHHHHBW - ■■ Az ajándékozás, az örömszerzés gondolata varázslatosan szép alkalmi ruhát ölt az évutó legszebb ünnepe táján, s a gyertyafényes. fagyönggyel ékes öltözékében szunnyadó érzéseket ébreszt, mosolyt fakaszt a szomorú arcokon, csillogást lop a tekintetek mélyére. Aztán az alkalmi toalett ügyesen, észrevétlen szertefoszlik, s ottmarad pórén a gondolat, amit már nem dédelgetnek, amivel már nem játszadoznak olyan szívesen, így hát visszakerül a hétköznapok polcára. Azért van, ki csupaszon sem mellőzi, nem vár az alkalomra, hogy kellemes perceket, melegséget nyújtson szerelteinek és másoknak. A hitetlenkedök csú- fondaros tekintetét állja a valóság! Pár héttel ezelőtt öt idős pásztói ember egy hetet töltött Debrecenben, az Arany Bika Szálló vendégeként. Hisz ebben semmi rendkívüli nincs — mondhatná bárki, a teljességhez azonban még tartozik néhány adalék: Az idősek valamennyien kispénzű nyugdíjasok, s az a kiruccanás váratlanul, ingyen hullt az ölükbe. Ismeretlen — magát megnevezni nem kívánó — jóakarójuk a pályázaton nyert tízezer forintot nyugdíjasok üdültetésére ajánlotta fel, ügyintézőnek megbízta a Vöröskeresztet. Az a hét nap gyorsan tc- vaszállt, nem maradt számukra más belőle, mint egy szép, életük alkonyán kapott élmény, ajándék. Olyasmi, akár a palackba zárt napfény, amit magányos óráikon elő-elővesz- nek, hogy derűsebbé tegyék a sivár perceket, beosztva, mindig csak egy keveset csippentve belőle... Ezek a sorok nem azzal a szándékkal íródtak, hogy bárkit is meggyőzzenek a fentiek igazáról. Az emberi találékonyság úgyis végtelen, ha felfedezni vél valamit, ha mindenáron kellemetlenkedni kíván. Ezért inkább az aprócska történethez leheletfinoman kapcsolódó többi epizódláncszemet elevenítik fel. A egymásrautaltság mindinkább erősödő érzése ma nem mindennapi cselekedetekre serkent egyéneket, s ezáltal sorsokat formál. Ezt igazolja a két magányos nő esete: egyikük súlyos beteg, o ÍJ esztendős másik — csekélyke pénzért — minden szabad idejét ápolásának szenteli. Resz- keleg kezeivel naponta varázsol vaniliaillatú ünnepet „hozzátartozójának”. A nyugdíjas pedagógusnő nap nap után nyakába véve fél várost a. senkihez sem tartozókat járja. Nem tud mást adni, mint egy kis saját készítésű körte- kompótot, néhány szál frissen szedett dáliát, és odaadó figyelmet. Cserébe csak egy kevés bizalmat, mosolyt vár. Idekívánkozik egy nemrégiben lejátszódott késő esti jelenet is. Kétségbeesett anyuka kért segítséget a számára ismert valamennyi lehetséges módon, gyermekei egészségét féltette ugyanis a szokatlanul szennyezettnek tűnő csapvíztől. Már úgy hitte minden reménye odavan, mikor este. tízkor becsengetett lakásába a szakember, egy biológus, a vízművek ügyeletesével, hogy véleményt mondjon, s eloszlassa a riadalmat. Az ilyen ellesett, ritka pillanatok hamar a feledés homályába merülnek. Nyomot csak ott, akkor hagynak, ahol nem minden a csillogás, ha a szürkébb napokra is jut egy csipetnyi melegség. Mihalik Júlia Cifra idők myomábam „NÉPÉBEN ÉL ötven évvel ezelőtt írta Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című szociográfiáját. Majd kilenc hónapon át — kisebb nyári megszakítással — jártunk, gyakorta szó szerinti értelemben, a Franciaországban nemrégiben elhunyt író-szociográfus nyomában Nógrád megye tájain, falvaiban, s városai közül Balassagyarmaton. Az idén újra kiadott és először 1938-ban megjelent munka a harmincas évek dereka táján megerősödött valóságkutatási szemlélet- nék-mozgalomnak, a Márciusi Front idejének, az értelmiségi felelősségvállalásnak, a nép sorsának alakításában egy demokratikusabb politikát követelő magatartásnak; tehát a korabeli teljes progresszivitásnak volt igazi reprezentáns alkotása. Méltó párja és kiegészítője az ugyancsak akkoriban megjelent Szabó Zoltán-i műnek, A tardi helyzet című szociográfiának. A hónapokon át újravizsgált Cifra nyomorúság nógrádi változásai sokoldalú tanulsággal szolgáltak. Amiként írásának idején, 1937-ben, Szabó Zoltán is inkább tartotta félbeszakí- tottnak, mint befejezettnek művét, (kötelező irodalom egyébiránt a felsőoktatásban) elsősorban arra gondolva, s maga ki is mondva, hogy ilyen leírást teljes árnyaltsággal a befejezettség igényével elkészíteni amúgy sem lehet — egyelőre mi is itt teszünk pontot. A majd’ egyesztendős munka során megyénk változásaiban két, máig stabilnak mutatkozó területet tudtunk részletesen érinteni. Főként azokat a pontokat- rétegeket, amelyek a világ fordulásával már tegnapra teljesen kialakultak. A falusi létezés és Balassagyarmat városi (pozitív) alakváltozásait. Miközben éppen napjainkban és különösen a jövőben várható az eredeti műben ugyancsak bőven tárgyalt ipari munkásság és a bányászat helyzetének további erőteljesebb változása a beérett korparancs: az ipari termelés, a piaci összhang, a gazdaságosság szigorodó törvényei szerint. Hatalmas és alapvető változások ezeken a részeken is kimutathatók, ám éppen a várható irányváltás (és arányváltás) miatt ma még kevéssé tudnánk választ kapni arra a kikerülhetetlen kérdésre; milyen részeiben s hogyan, miben változik például e két fontos terület valóságos belső aránya stb. A Cifra nyomorúság amúgy is főként a régvolt paraszti világra figyelt, hiszen maga Szabó is a nemzet deréktörzsének tartotta a parasztságot Boldizsár Ivánnal, Veres Péterrel, Fája Gézával, Teleki Pállal, Síik Sándorral és másokkal együtt. Miközben mindvégig erősen hangoztatta a korabeli politika felelősségét (az tudomást sem vett erről), azt is bizonyította, hogy az ötven évvel ezelőtti időszakra figyelve, nem a nagybirtokrendszer szűnt meg, hanem a régi (jobbágyi) értelemben vett parasztság. Aki-ami nem változott át — mint más, szerencsésebb nemzeteknél történt — új szerveződésű paraszti társadalommá, hanem mint a hangyabolyra dobott kő nyomán a hangyatársadalom is teszi; szétszaladt s lett belőle „félparaszt, félproletár, félmunkás ...” Népében él a nemzet. Figyelmeztetett akkor éppen e nagy és öntudat nélküli réteg sajátos, de a fordulópontokon meghatározó nyomorúságára az író, hiába. A demokratizálódás helyett a harmincas évek politikai irányzata, a fasizmus következett. Nógrád mai falusi létéi figyelve, tanulságos volt néhány sarkpontnak tekinthető hartninchetes leírás mibenléte, változva megmaradása például az eszmeiséget is hordozó és első példaként említett cifra nyomorúság bujáki „jövendölésében”. Hogy az majd eltűnik egészen, ami abból cifra, a népviselet! Mára soha nem tapasztalt erővel él éppen ott a népviselet, s hozzá a tehetősség is jelen van minden módon. Nincs is talán ház, ahol többrendbeli búr jáki öltözék ne lenne, s aki még tudja varrni — nem nagyon győzi a rengeteg rendelést itthonra, Bujákra és külföldre. Szabó Zoltán itt-ott túlságosan sötét képet festett — vélekednek azok, akikrő’ szól a könyv, s akikhez (sajátos magvar írói sors) csak most, ötven év után jutott el a Cifra nyomorúság újra kiadott változata. Értik mégis a túlzásokra sarkalló erős szociális indulatot, meri egykori életűik keserveit tárta fel, ha szépségeire nem is jutott úgyszólván semmi figyelme az írónak. Máskor meg ott láttatott harmóniát, ahol éppen nem volt — Hollókőn például, ahol a mai öregekkel beszélgetve kiderül; dehogy volt földtelen a hollókői paraszt! Egy-két h'oldja és szőlője mindenkinek volt más kérdés, hogy már a maiak elődei is hagyták lepusztulni a szőlőket. A még régebben élők olyan „harmóniában” éltek ott, hogy a nagyobb esőzések után, a hátukon hordták fel a termőréteget a szőlők aljából a hegyre. Dejtár és Patak méltán háborog, mert egy tréfás mondókát szó szerint és „törvénynek fest” az író, az ottani női erkölcsöket társadalmi igazságtalanságnak vagy igazságnak beállítva az általános, össznépi nyomorúság bemutatása végett Van is aztán olyan vélemény, hogy az író egyáltalán nem járt Dejtáron, s pláne nem Patakon; hogy az egészet a gyarmati kaszinóban vette egy alaposan „beindult” fantáziájú asztal- társaságtól, akik még csettint gettek is a történethez. Nem ez az egyetlen pont amúgy, ahol s amiben az írót utólag érhetné vád jeleve elgondolt paraszti képhez kereste a valóságat, és aki keres, az talál, is, de aligha ez az igazság. Balassagyarmatot mindenesetre úgy lefestette a „teljes restség városának”, hogy a mai napig nem sikerült egészen eltüntetni mindannak az előítéletes nyomát, ami abból a képből ránkmaradt, függetlenül szinte mindentől, ami százszorosán átváltozott a hatvanas-hetvenes évekre éppen ott. Tanulság ezernyi van még, s haszon abból, hogy újra, meg újra bejárjuk tájainkat elmondhatatlanul sok, ha néha meg éppen a tér kevés a bemutatásukra. Babo- naságból már szinte semmit sem találtunk, ezzel szemben például Szendehelyen erősödő német nemzetiségi kultúrát-hagyományt, régi népbetegségek helyett újakat, civilizációsakat és gondokat a széles rétegek rossz életvitelében. Szabó Zoltán műve mégis, jó vizű, örök kút. Érdemes időnként újra meríteni-ösz- szehasonlítani. Akkor is, ha ő maga így érezte nem sokkal halála előtt teljes magányában: végzetesen kimerítené egy új találkozás a mai magyar valósággal. T. P. L.
