Nógrád, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
A szabadságot otthon, Leningrádban töltöttük. Felkerestük a történelmi helyeket, jártunk Puskinóban, voltunk az Er- mitázsban. . . Én valahová délre akartam menni, mégha három napra is, csak délre! Hiszen északi vagyok és ezen a vidéken kívül másutt még nem jártam. De Ljosa azt mondta: — Délt hagyjuk meg későbbre. Még mindent láthatunk egyszer. Nekem most tanulnom kell. Kérvényeztem, hogy technikumba járhassak, geológiai kutatószakra. Nem akarom elrontani a vizsgáimat. Egész évben készültem. Elkaptam egv mérnök ismerősömet, ő készített föl. Teljesen igaza van: képzettség nélkül nincs szakma. Láttam, hiába minden — ehhez túl jól ismertem Ljo- sát. Inkább nekiálltam csomagolni. Ljosa pedig boldog volt és rohant gumicsónakot venni, amit egyáltalán nem értettem, hogy ez miért fontos neki. Boldogan és elégedetten jött meg a vásárlásból. Elhatá- í óztam, hogy komolyan beszélek vele. — Ljosa — mondtam neki —, tegyük fel, hogy sikerülnek a vizsgáid, maid befejezed a technikumot. És aztán? Később mi lesz? Egész életedben csavarogsz a világban? Nem tudsz más szakmát választani? — Nekem ez tetszik, és kész! — Hát rám gondoltál-e? — Persze. De attól még miért kellene örökké a szoknyád mellett maradnom? — Szóval így állunk? Rendben van, Ljosa... Itt a bőröndöd! Ez meg a pénzed! Utazz, ahová akarsz. — És te.. . ? — kérdezte, miután megszámolta a pénzt. Igazságosnak találta az osztozkodást. Üjra megkérdezte: — Te merre. .. ? — Amikor elutaztál a fúráshoz, te se jelentetted be. Nekem mért kellene? Északra utaztam egyedül, másfél évre. ☆ — Szofja Vasziljevna! — fogadott Vengo a tanácsból. — Mért nem adtak fel táviratot? Vártuk volna. A szovhoz önt teljességgel a saját alkalmazottjának tekinti. A rendelőt már festik, a kórház is tűrhető. A folyón pedig. . ., hát a folyón hol beáll a jég, hol zajlik. Vállat vontam. Teljesen mindegy volt, hol dolgozom. kitől kapom a pénzt. Vengo nem tágított: — Mért ilyen gyűrött. Szofja Vasziljevna? Biztos, hogy egészséges? És Alek- szej hol maradt? — árasztott el kérdéseivel. Szerencsére nem kellett válaszolnom. Rénszarvasszán fékezett le mellettünk. A meghajszolt szarvasokról dőlt a pára, alig álltak a lábukon. A szarvastenyésztő Jamaj idősebb fia Szidorka ugrott le a szánról. Az apja a halálán van, a felcsert hiába vitték hozzá, az csak kórházi beutalót írt. Jamaj inkább, elküldte a fiút a telepre, hátha megérkeztén! már. — De hiszen én se tehetek mást! A kórházba fogom küldeni — keltem ki magamból. — Apám hívja. Jöjjön — ragaszkodott a feladata teljesítéséhez Szidorka. Ránéztem: — Jó, induljunk — mondtam. Vengo sem hagyta annyiban : — Frissen Szidorka, a brigád vezetőhöz! Adjon pihent szarvasokat. Jamaj életben maradt. Gyomorbántalmai voltak, nem igazán súlyos eset. Kimostam, diétán tartottam. Amíg Jamajnál vendégeskedtem, a telepre megérkezett Ljosa. Egy cédula maradt utána: „Ne haragudj, de nem tudlak megvárni. Vizsgáim rendben. Feleségül veszlek. Szeretlek. Csókollak. Itt leszek a szomszédban.” Utólag kiderült, hogy a telepünktől ezerkétszáz kilométerre dolgozott. Hívtam Vengót, mert azt reméltem, találkozott Ljo- sával. Vengo már a küszöbön elkezdte: — önt egyhangúan megválasztottuk a telep tanácstagjai közé! — No csak! Mire ez a nagy tisztesség? — fogtam tréfára az elnök szavait. — A munkához való lelkiismeretes hozzáállásáért — Ez történt — sóhajtott a helikoptervezető. A part melléken kutattak... Tengeri vihar volt. Részleteket nem tudok. Elszállítjuk önt, ott majd elmesélik! Ljosa a földrengés-előrejelző csoportban vett részt a termelési gyakorlaton, Parsukova geofizikus mellett. A Kara-tengerbe ömlő folyó torkolatvidékét kutatták egy bárkával. Valamilyen oknál fogva a bázisra küldött adatok kiértékelése nem érkezett meg. A kutatást már befejezték és Parsukova a bárkát visszaküldte a bázisra a munkásokkal az eredményekért. Ljosa maradt, dolgozhatott a diplomája megvédésén, közben rendszeresen leírta a műszerek állását. Ott Zapoljárban semmit sem lehet előre sejteni. A tengerről állandóan fúj a szél, nem tudhatni, mikor fordul orkánba, olyan váratlan a változás. Most is így történt. A tenger fölött kirobbanó vihar behajtotta a vizet a szárazföldre. A folyó kilépett mocsaras medréből, pillanatok alatt egybeolvadt a közeli tóval. Parsukova és Ljosa szinte nem is észlelte, mi történt. Olga Csernova: Távoli part — jelentette ki ünnepélyesen Vengo. — Önhöz különösen Jamaj ragaszkodott. Megmentette az életét! Ezt mesélte. Elnevettem magam. — Jamaj nem készült meghalni. Így hát semmi az én érdemem. Különben is, még párttag sem vagyok, azonkívül semmiféle társadalmi megbízatásom sincs. — Nincs nekem erre időm! — indulatoskodott Vengo. — Írja alá ezt a papírt, hogy egyetért. Míg a kéknyomású űrlapot tanulmányoztam, Vengo az óvoda egészségügyi állapotáról írott jelentésemet olvasta. Fél szemmel láttam, hogy belejavít. Helyére tett két vesszőt, betűhibát írt át, közben gúnyosan mosolygott. Kitűnően ismerte az orosz nyelvtant. Tüdőbaj támadta meg, azért szakította meg a bölcsészkari tanulmányait. Ügy tűnt nekem, nem sajnálja. Felépült és a tundra szerelmese lett. Hát így lettem tanácstag. „ ☆ Az a helikopter a múlt nyáron szállt le a telepünkön. A pilóta egyenesen a rendelőmbe jött. Várakozó betegemet kituszkolta. — Rossz hírrel jöttem — roggyant bele a beteg székébe. — Nem is tudom, mit mondjak.. . Az ön férje, Alekszej Siskin elsüllyedt a Kara-tengerben r Hihetetlen volt, amit hallottam, még el is mosolyod- tam. — Ne mondjon már ilyet! Hogy-hogy elsüllyedt”? Ljosa nem tengerész, hogy csak úgy elmerüljön! Azt hitték, az ezen a vidéken szokásos áradásról van szó. — Megzavarodtam — ismerte be Parsukova. — Siskin vette át az irányítást. A szél ekkor délről támadott. Ljosa a földön fekve felfújta a saját egyszemélyes csónakját, azt amit valamikor Leningrádban vásárolt. Az expedíció anyagait vízhatlan polietilénbe burkolta, két tábla csokoládét és némi alkoholt is a csónakba tett. A vihar úgy tombolt, hogy már a saját hangjukat sem halották. A víz teljesen elárasztotta a bázist. Ljosa erőszakkal a csónakba rakta Parsukovát is. — Nem akartam beleegyezni — mesélte Parsukova. — De ő a fülembe ordított mindenfélét, hogy így mindketten ittveszünk a makacsságom miatt. A dermesztő vízben magának tizenöt perc se kell, mondta. Ne törjön össze, mint a mézeskalács — ordította. Parsukovát csak a harmadik napon találták meg a Kara-tengeren, ahová az apály kisodorta a vihar után. Eszméletlen volt. A két tábla csokoládéhoz és az alkoholhoz nem nyúlt. Érintetlenül találták a jelzőrakétákat is. „Ne használja idő előtt a rakétákat — utasította Ljosa Parsukovát. — Akkor lőjje fel, amikor a vihar elültével már keresik.” Ezek voltak az utolsó szavai, amit ember hallott tőle. Biztosan úszott még egy ideig. De meddig tarthat ki bárki is a Zapoljar dermesztő, jeges vizében? Fordította: Laczkó Pál 'ft, Csohány Kálmán grafikái. VALER1J ZUBARJOV LJVBOV NYIKONOVA Titkok Először Szibériában Ünnepnapi társalgásaink zűrzavarából, hol erről, s arról is követte szó a szót, asszonyarcok ragyogtak fel, nem is evilágból, hanem a Tejúton túlról, csillagországból valók. Ami volt, szétzúztuk, ám magunkból építettünk föl új mindenséget, édes méreg csordult a szavunkból, és mi csak kortyoltuk ezt a mérget. Ekkor gyengéd erők vonzására földünkre tértünk, de itt levert s belénk hasított a madarak sírása, kedveseink délre szálltak el. Kedves társam is, ki tenyeremből szomorúan nézte az eget, miként napsütés alatt az erdő, úgy árnyasodott-fényeskedett. Lassan ráúntunk a társalgásra, kedvünk is, erőnk is elfogyott, és a madárraj nagy körforgása zagyvaságunkra is fényt hozott. NYIKOLAJ KOLMOGOROV (ijesztendő táján A függönyön túl, újesztendő táján oly sűrű köddel zúg a messzeség, hogy még a fényfolt is — az ég homályán — csak olyan, mint mély gödör, szakadék. Kurtább napok. A fagy vijjogva száguld, s a levegőben, igy hallás után rémlik, nem repülő, hanem vad szánút freccsen, reccsen az égboltról alá. Mi lenn a mélyben, ködbe, fagyba zárva sóváran hajiunk, lábujjhegyre állva a fényhez boldog mosollyal, akár a fázó ember forró teára várva- A fényhez! Mintha örökkön-örökké tudnánk, a fény megfagy, ha mindahányan nem őriznénk igy, és ha soha többé nem így élnénk együtt, csupán magányban. Nem tajgai erdők zúgása várt minket itt, de gépmoraj és őrült munkadüh, robaj, perzselt a fagy, a tűz arcmás Szikrázva tündökölt a jég, salak zúdult az égő dombra. Így dolgozott e vasvidék fagyba, fémbe kovácsolódva. VALENTY1N MAHALOV E szép reményt és gazdagságot... Még érzem az ősz üde fényét, Es csókolnék rá örömöt, Oly tiszta az égen a kékség Az út arany ajka fölött. Ö, földanya, ne haragudj rám, Bocsáss meg, te kék láthatár, Bár jókor vetettem el búzám, Ily későn ért kasza alá. Én parasztnak születtem, nőttem, Az apai szót követem, És földem, e jó orosz földem Én el nem hagyom, szeretem. Már sok dolgos köznapot éltem, Itt kalászt hajt a szeretet, S kik vigyázzák munkám, a léptem, Oly csendesek, egyszerűek- S csak mentem. Ily falusias volt A remény, lelkemben a fény, Sok idegen ablakon, ajtón Csak szívemmel kopogtam én. A sors teszi ezt, a megértés, Fordultak rám könnyes arcok, S sok forró, örömteli nézés, Mert a szavam komolyan szólt. És volt úgy, hogy korán vagy késve ' Harcoltam meg igazamért, És volt úgy, hogy baj jégverése Torlódott a fejem fölé. De népi kedv, jó barátságok öröme bennem a hit, E szép reményt és gazdagságot Hirdessem én végnapomig. Somoskői Ödön rajzai
