Nógrád, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-21 / 275. szám

1987. november 21., SZOMBAT NOGRAD 5 A Palócföld új száma Megjelent a Palócföld cí­mű társadalompolitikai, iro­dalmi és művészeti folyó­irat idei ötödik száma Salgótarjánban. A lap hírt ad a második Gerelyes Endre novellapá­lyázatról. Alexa Károly ér­tékelését olvashatjuk, aki a töbhi között hangoztatja, hogy a pályázat meghirdeté­se olyan gesztusa a szer­kesztőségnek, Salgótarján és Nógrád megye kulturális ve­zetésének, amelyet érdemes hagyománnyá emelni. A mostani -pályázat első díját Onagy Zoltán, a másodikat Andrassew Iván, a harmadi­kat Dohai Péter, Karsai Fe­renc és Incze Zsolt nyerték el, SZOT-díjas Siklós Lász­ló. Dicséretben részesült Benedek István, Deák Jú­lia, Kautzky Norbert és Takács József. A pályamű­vek közül a Palócföld je­len számában Andrassew Iván, Dobai Péter és Onagy Zoltán írását közli. A lap szépirodalmi válo­gatásában olvashatjuk még Nyéki Lajos, Jobbágy Ká­roly, Bényei József, Polner Zoltán és Ádám Tamás ver­seit. E szám mindenképpen ki­emelkedő ünnepi részéi je­lenti az Ablak rovat Szibé­riai színek címmel közre­adott összeállítása. A nagy októberi szocialista forrada­lom hetvenedik évfordulója, a gorbacsovi nyilvánosság jegyében mind pezsgőbbé váló szovjet közélet, a szel­lemi szférákban is — így például a történelemtudo­mányban, az irodalomban, a művészetekben, a bátor pub­likációs politikában stb. — kibontakozott kedvező fo­lyamat hazánkban szintén megnövelte az érdeklődést a mai szovjet valóság iránt. Jóllehet a szocializmus épí­tésének nem lehet egyet­len „receptje”, hiszen mind a történelmi hagyomány­ban, mind pedig a társadal­mi, gazdasági aktuális fel­adatok tekintetében jelen­tős különbségek is léteznek a szocializmust építő orszá­gok között, ugyanakkor nyil­vánvaló: a közös eszmei ala­pokon nyugvó közös . cél feltételezi a mind szorosab­bá váló együttműködést az élet minden területén, a tapasztalatok cseréjét, a kö­zös gondolkodás és cselek­vés jegyében. A Szovjetunió­ban zajló folyamatok szá­munkra is újabb ösztönzést jelentenek saját feladataink megoldásához, amint azt a közvélemény komoly érdek­lődése is jelzi. Nógrád megyében pedig éppen idén ünnepeljük a nyugat-szibériai Kemerovó- val való, mára igen sokrétű­vé vált testvérkapcsolat húszéves évfordulóját- A Kemerovóban megjelenő Lángok (Ognyi Kuzbassza) című folyóirat legfrissebb számai alapján állította ösz- sze Konczek József költő és műfordító az Ablak szibé­riai irodalmi válogatását, dokumentum írásokból, elbe­szélésekből és versekből. A rangos összeállításnak nyil­vánvalóan még több folyta­tása is lesz. A jelen váloga­tás mindenképpen erre ösztönöz frissességével és sokszínűségével. A fordítás Konczek Józsefen kívül, Csongrády Bélát, Szabados Lászlót, Rózsa Endrét, Me- zey Katalint, Kiss Benede­ket, Lothár Lászlót dicsé­ri. Vil Rugyin Zalka Mátéra emlékezik Valóság és le­genda alcímmel közreadott dokumentumírásában. Zi­naida Csigarjova mai témá­jú novellájában kegyetlenül pontos, mindvégig eleven problémát tárgyaló művet írt Még néhány lépés cím­mel. A költészetet Genna- gyij Jurov, Tamara Rub- cóva, Vlagyimir Ivanov, Jo- szif Kuralov, Leonyid Ger- zsidovics, Valerij Kovsov képviseli a jelen összeállí­tásban. A Valóságunk rovatban közli a lap Monostori Imre Németh László Tanú-vállal­kozása — kortörténeti met­szetben és Kerékgyártó T. István Társadalmi hátrá­nyok és a valóság című ta­nulmányát, továbbá Speidl Zoltán és Praznovszky Mi­hály interjúját Jurcsák Györggyel, illetve Erdei Sándorral. Jurcsák György, a Központi Bizottság tagja, a Mátraaljai Állami Gaz­daság igazgatója arról a jelentős mecénáló tevé­kenységről beszél, amelyet az állami gazdaság végez, a kultúra — benne a művésze­tek — támogatásában. Ez a tevékenység példamutató, Erdei Sándor iparművész, a Képző- és Iparművészek Szö­vetsége Észak-magyarorszá­gi Területi Szervezetének Nógrád megyei titkára pedig a megyében élő huszonöt képző- és iparművész élet- és munkakörülményeiről, a mecanatúrában bekövetkező változásokról szól, gondolat- ébresztő nyíltsággal* A Palócföld e számában kezdte el a Kilencek költő­csoport tagjainak bemutatá­sát, ezúttal Vasy Géza Me- zey Katalin költészetét ér­tékeli. A Műhely rovatban pedig Kőrössi P. József Lázár Júliát mutatja be az olvasóknak. A Mérlegen című rovatban J. Matyi Anna Cs. Varga István Jeszenyin vi­lága című könyvéről, Pet- rőczi Éva a Szilágyi Domo- kos-emlékkönyvről, Csong­rády Béla pedig Baranyi Ferenc Visszaigézö című kötetéről közöl recenziót. E szám illusztrációs anya­gát a palócföldi származású, Hollandiában élő Gőgös Fe­renc salgótarjáni tárlatá­ból válogatták a szerkesz­tők. Gőgös Ferenc, aki ko­rábban részt vett a salgótar­jáni nemzetközi művésztelep munkájában Mátraalmáson, nemrég jelentős grafikai anyagot ajándékozott a me­gyei képzőművészeti gyűjte­mény számára. (te) Jm itt vagyok. Lelkem vágytól te meg. ßciatni a tecméaxet mühelyéúc. " JTladách ÉVMILLIÓK NYOMÁBAN IPOLYTARNÓCON Országos Jelontóweifü tormtamt 'védelmi terület Cifra idők nyomában Varrógépek a megyeházán Otven évvel ezelőtt irta Sza­bó Zoltán Cifra nyomorúság című szociográfiáját. A harmincas évek vége- felé a balassagyarmati (ak­kor megyeszékhely) keresők mintegy 27 százalékát talál­ta a szociológus-író valami­féle ipari munkában. A vá­ros nem tudott, de nem is nagyon akart, Szabó szerint, sem mezőgazdasági város lenni, sem iparosodni. Ez utóbbira viszont más irány­ból érkezik korunkban sze­mélyhez kötött bizonyíték, részben a helytörténész és helyben élő Majdán Bélá­tól, aki egyik dolgozatában rámutatott az itt döntő be­folyással jelenlévő, s közeli birtokos, magas rangú tiszt­séget viselő gróf Mailáth István Géza iparosodást el­lenző szerepére. Más kér­dés, hogy erről, maga Szabó nem emlékezett meg Mai­láth (ok) korában. Jó ötven évvel ezelőtt a város határában bérelt föl­deken dinnyét és más zöld­séget termesztett egy meg­lehetősen nagy réteg — ezek az úgynevezett „födi házak­ban” éltek, földbevájt fe­dett kunyhóban családos­tól. A „rend” akkor ennyi volt: a bérelt tíz holdon dolgozott a férfi a befogható családtagokkal, rokonokkal, szülőkkel stb., és ha még nem volt gyerek, vagy a gyereket el tudták helyez­ni időseknél felügyeletre, nos, akkor az asszony be­járt a városba cselédként munkát vállalni házaknál. „Gyarmaton a földművelés még van, de nem lesz... mindenki más akar lenni, mint ami. A dzsentri arisz- tokra akar lenni, a dzsent- roid magyar nemes, a zsidó minél inkább dzsentri, az iparos középosztálybeli, a paraszt pedig altiszt vagy iparos. •.” — írja harminc­hétben a szerző nem sok jót jósolva a városnak. A nőkről, a nők munkale­hetőségeiről (az egy cseléd­kedésen kívül) mint külön kategóriáról csak újabb időkben beszélhetünk, Sza­bó Zoltán korában ez egy­szerűen nem volt szempont. A nő — nő és kész! Az öt­venes években, amikor a várost egyetlen fordulat megfosztotta minden koráb­bi státusától és még az sem maradt, ami volt; a megye- székhelyi feladat — jó tíz éven át, ha lehet, tovább romlott éppen a nők hely­zete. S nem csupán a ba­lassagyarmati nőket, de a környékben élőket is érintet­te háttérbe szorulása a vá­rosnak, hiszen abban a hely­zetében semmilyen lehetősé­get nem kínált, nem adha­tott. A város akkori veze­tői és a megye ipartelepí­téssel foglalkozó félelősei a hatvanas évek legelején változtattak ezen. Eladdig előfordulhatott olyan eset, amit Zentai Csabától, a városi pártbizottság titká­rától hallottam a minap, hogy a városi tanács sarkán (ott ahol ma újságospavilon áll) lévő nyilvános illem­hely kezelésére megürese­dett állásra majd százan(l) jelentkeztek a nők közül... Mit jelenthetett a salgó­tarjáni székhelyű Kézmű­ipari Vállalat gyarmati te­lepének létrehozása a hatva­nas évek elején, mit adott, hogyan fejlődött ez az üzem a város hétköznapjait gazda­gítva, profilján módosítva, családoknak, nőknek munkát adva — erről beszélgettem a korszerű varrodai üzem­csarnokban a budapesti székhelyű gyarmati „finom­Gál Józsefné Dejtárról jár be dolgozni. kötöttesekkel”, olyanokkal, akik még a régi helyen kezdték, a megyeházán lét­rehozott kézműipari részleg­nél hajtották szinte a legel­sők között a varrógépet. Mindhárman vidéken él­tek ; Megyeri Jánosné, szandai, Holes Jánosné, cserhátsurányi, Herczeg Istvánné érsekvadkerti szü­letésű. Mindössze egy-két éye működött a kézműipari részleg a volt megyeháza egykori irodáiban (később dísztermében is az egykor­volt híres megyebálok he­lyén!) az ajtóktól megfosz­tott, egybenyitott termek­ben, amikor ők hárman kü­lönböző utakon odaérkez­tek. Egyben közös munka­kezdésük körülménye, hogy akkoriban (1964.) egyszerű­en nem lehetett másként, mint ismerettséggel, pro­tekcióval géphez ülni• Ép­pen az a felfokozott igény mutatja, így utólag is — milyen helyzetben lehetett Gyarmat és környékének munkaképeskorú női társa­dalma, s hogy ez az igény mióta élt lefojtva az em­berekben! Mennyire hatá­rozta meg aztán a munkale­hetőség egész egyéni életü­ket, családjuk fejlődését, mennyire látszik éppen az ő (és a hasonlók) példáján; mai és holnapi dolgaink megalapozásának ereje-ere- dete. Megyeriné jövője az ipar- telepítés nélkül annyi lett volna, hogy házi munkában marad és legfeljebb idényjel­legű munkavállalóként je­lentkezik a helyi téesznél, illetve az állami gazdaság­nál. Ketten voltak testvé­rek, a szövetkezet megala­kulásáig szüleivel tíz hol­dat műveltek. Holesék, Herczegék elképzelhető erő­feszítéssel Gyarmaton kezd­tek házat építeni, mert nyil­vánvalóan ugyanúgy nem sok jövőjük látszott Surány- ban, Vadkerten... De az üzemi munka nélkül mind­ez lehetetlenült volna. Ab­ban a korai ipartelepítési időszakban, amikor megala­pozódott a városban egy mára-tegnapra rendkívül jelentős és elsősorban nőket foglalkoztató iparág, amit később átvéve rohamosan fejlesztett és fejleszt ma is a Budapesti Finomkötött­árugyár 1973 óta az új gyár­telepen — Balassagyarma­ton a járási hivatalban mintegy félszáz(!) munkára jelentkező nőt tartottak nyil­ván. Hármójuk közül egye­dül Herczegnének volt ko­rábban, egy fél évig körül­belül, más munkáhelye (ta­nál konyhai), mindnyájan tíí_ kezdték az életet, a BFK elődjénél, ami egyben a mai tarjáni ruhagyár elődje is. Erre az időszakra esik ugyan­akkor az ipartelepítés és Gyarmat arculatának ipari­vá is változtatása érdeké­ben a helybeli kerámia és más konfekcióipari munka gyökereztetése is. Ezek el­sősorban a női munkára számítva jöttek létre és ma lemérhetően rendkívül so­kat segítettek a gyarmati létezés, lakásépítés, csa- Iádalapítás, meggyökerezés, fejlődés oldaláról nézve. Az első gyarmati varrónők gyerekei napjainkban er­ről a normában gépet haj­tó, sok tízezer kilométer cérnát elvarró, kelmét su­hogtató — ugyanakkor mind­ezekért emberi boldogságot, jövőt érző-látó, erőt adó ta­lajról nőttek ki és indulnak feltehetően más utakon, szerteágazóbb lehetőségek és persze mai, holnapi új gondok között.*. Holesék gye­rekei a „kerámiában”, illet­ve a tanácson dolgoznak. Herczegék két lánya közül az idősebbik a közgazdasági egyetemen, a másik a Balas­si Gimnáziumban tanul. Megyeriék gyereke aszta­los a bútorgyárban, de ők maguk is tanultak munka mellett az évek során. Ma mintegy 450 dolgozója van a gyárnak, kétszáz- milliós termelési értéket állít elő évente, amiből 160 millió az export — ahogy Máté Károlytól, a termelési osztály vezetőjétől tudha­tó. Kétszázféle(!) cikket gyártanak a mai varrónők. T. P. L. Bencze Péter képei Ifjúság a varrógépnél. Megyeri Jánosné, Holes Jánosné és Herczeg Istvánné még a megyeházán kezdték el a munkát.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents