Nógrád, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-31 / 257. szám
Boldizsár Ivóm : K i m - j á t é k A Kim-játék a Dzsungel könyvének rokona. Maga Kim indiai kisfiú volt, annyi idős, mint mi, amikor a róla elnevezett fiújátékot játszottuk: tizenkét-tizenhárom éves. Éles szemű, gyors mozgású, szilaj fiú volt, kiváltképpen kitűnt jó megfigyelőképességével. Tetszett nekem Kim, csak azt nem értettem meg soha, hogy hindu gyerek létére, miképpen került az angolok közé a dzsungelháborúban? A Kim-játék különben nem függött ösz- sze az indiai kisfiú történetével. Csak olyan jó megfigyelőnek kellett hozzá lenni, mint Kimnek. Téli játék volt. Nem hó kellett hozzá, hanem a külső hideg, mely beparancsolta cserkészrajunkat a fűtött tanterembe. Nyáron kinn ficánkoltunk az udvaron, a réten, a hárs-hpgvi vén fák alatt is néha. De téli délutánokon behúzódtunk a dzsungelnek kinevezett tanterembe. Felforgattuk az osztálytermet, nehezen tudtunk mozogni a ferdén és keresztben összetolt padok között. így képzeltük magunkat a vad, a félelmetes és kifürkészhetetlen őserdőbe. Itt játszottuk a Kimet. Raj vezetőnk kirakott egy tisztásra a padőserdőben mindenféle apró tárgyat, kacatot, bicskát, tollat, törött ceruzát és annak hegyét is, színesirón-dobozt, letört szálat a papírkosár kiszáradt nádjából, nyakkendőt, cipőmadzagot, a latinkönyv egyik lapját, fényképet, levelet, üres papírt is, hogy nehezebb legyen. Mindezt számba vette raj- vezetőnk, Kálmán, akit a nyolcadik osztály lomnici csúcsának magasságában tiszteltünk. Azóta sem tiszteltem soha senkit úgy, mint akkor tizenkét-tizen- három éves fővel és szívvel Kálmánt. Kálmán letakarta a kirakott tárgyakat zsebkendőjével, mi körülálltuk, vigyázz, kész, rajt!-ra Kálmán lekapta a kendőt és három percig nézhettük a tárgyakat, mint Kim, az őserdők fia, a hindu lázadók felszerelését, amikor az angoloknak kémkedett. Kálmánnak stopperórája volt, irgalmatlanul letakarta újra, és mi, usgyi! Vissza a fészeknek, erdei rejtekhelynek, csalitnak elképzelt padokba. öt perc alatt le kellett írni, mi mindent láttunk. Hosszú betegségből lábadoztam akkor. Nehézkesen mozogtam, futásban, fogócskában, számháborúban lemaradtan. Rettenetesen megfeszítettem szememet, az ’agyamat, ösz- szepréseltem a szemhéjam mögé a véremet: nyerni akartam. Minden tárgyat leírtam, tudtam, hogy minden tárgyat, pedig húsz darab volt. Kálmán beszedte a cédulákat. „Holnap. eredményt hirdetek!” — jelentette ki. Alig vacsoráztam. Almomban hiúzzal harcoltam, mint Kim, fára másztam, mint Kim, mindent jól megfigyeltem, mint Kim. És dicséretet kaptam, mint Kim: Délután Kálmán kihirdette az eredményt. Második lettem. Első Kristóf lett. Kristóf stramm fiú volt, legjobban futott az osztályban, remek cipője volt mindig. Apám megkérdezte egyszer, amikor beszámoltam Kristóf ügyességéről, hogy a gróf fia-e? Csakugyan az volt, de erre mi addig nem figyeltünk. Kristóf papája gróf volt, s hol miniszter, hol államtitkár, hol elnök itt vagy ott. Kristóf olyan volt, mint a többi fiú, nem látszott rajta, hogy gróf. S zorongattam Kálmánt, hogy csináljunk új Kim-játékot. Két hét múlva beleegyezett. Most már biztosra mentem. Otthon buzgón edzettem. Olvastam egyszer, hogy egy görög hős tehenet bírt vinni a vállán. Kisborjú korában emelte fel először, s ahogy az nőtt, úgy erősödött a görög is. így kezdtem én is otthon tíz tárgy- gyal, azután tizenöttel, hússzal, harminccal. Felvittem végül ötvenig. Megint második lettem. Pedig megszámoltam a kirakott holmikat, tudtam, hogy mindet leírtam. És megint Kristóf lett az első. Éjszaka sírtam. Azután még sokszor játszottunk. Lettem olykor harmadik, negyedik, legtöbbször második, de soha első. Első mindig Kristóf volt. A Kim-játék utáni éjszakai fiúsírások emlékét nem tudtam elfelejteni. Ügyetlen vagyok, bőgtem. Nem sikerül semmi. A hatvanas évek végén találkoztam Kálmánnal Brüsszelben, az uszodában. Régebben itthon is találkoztam vele a Lukácsban. Nem járt rendszeresen, a kabinja is másik emeleten volt. Ha megláttam a vízben, kimentem. Ha a folyosón szembe jött velem, csak egy „szevasz, hogy vagy”-ra telt. A kabinostól hallottam, hogy ötvenhét- ben kiment. Most ott álltunk a brüsszeli uszoda közös zuhanyzójában. Ügy megörült nekem, hogy szívesen leültem vele egy pádra. „Mint otthon a Lukácsban”, mondta. „Jársz még?” — kérdezte. „Mindennap.” „Itt én is. De ez nem az igazi.” „Nem.” Elmondta, hogy három gyereke van, és már öt unokája. Képzeljem el, mind fiú. Nekem hat van, dicsekedtem, de csak egy a fiú. Egyszerre csak azt mondja: „Te, emlékszel még a Kim-játékra?” Jó meleg volt az uszoda fűtött folyosóján, de megborzongtam. Negyvennyolc év után! „Jó 'játék volt”, mondtam végül. „Játsszák talán az unokáid is?” „Nem ezt akartam én mondani, öregem. Hanem emlékszel, hogy te mindig második lettél?” „Nem mindig. Voltam harmadik és negyedik is.” „Jó, jó. De nagyon eszedben maradt!” „Látom, neked is, Kálmán.” ,!,Igen. Már otthon akartam neked szólni róla. De mindig halogattam. Ügy örülök, hogy most összefutottunk. Mert, öregem, ne nevess ki, azóta is van egy kis lelkiismeret-furdalá- som! Tudod, itt a diaszpórában az ember két életet él. A másik az otthoni. Vagy az egyik. Különösen a fiatalságomat élem újra. Ha otthon maradtam volna, nem biztos, hogy elmondom. De most, mikor az unokáimmal játszom, egyre többször eszembe jut.” „Micsoda?” „Te voltál az első a Kim-játékban. Mindig te voltál, amikor másodiknak hirdettelek ki. De muszáj volt Kristófból elsőt csinálnom. A papája miatt. Megértesz, ugye?” em, nem értettem meg Kálmánt. Akkor sem értettem, most sem értem, sohasem fogom, nem is akarom. Éppoly kevéssé tudom megérteni, mint gyerekkoromban a kis indiai Kimet az angolok oldalán. SZEPESI JÓZSEF: Este a cigánysoron Puha árnya követi kúszva halkan a holdat. Mély, mély az élet, mély, mint egy pince, s boltozatos. Lázas kis álmok lappangnak benne szinte mint nyirkos paplan alatt. És a szemérem (nem pirult rég el) combja fehéren tűri a fényt, amit egy füstös, sercegő mécses lángja sziszegve szerte vetít. SIMÁI MIHÁLY: Isten yeled, Egy zizzenés — milyen zenés! Egy szisszenés — hiszel? remélsz? Egy rezzenés — miket beszélsz! Öreg zenész! Hiszen te félsz, reszketve félsz... ! — Félek bizony, s kapaszkodom f • az égbe még, de jól tudom: ezer karom hiába leng, ölelni már a végtelent egy új tavaszban nem fogom... Ez az utolsó rezdülés, ez a végső megrendülés; beteg vagyok, halálra kész! ADAM TAMAS: Kaszkadőrszelekkel , Csak imitálom s kaszkadőr-szelekkel tömöm ki éveim szélzsákjait tömlöcmagánnyá roppant ez a nyár sírógörcsöt kaptak a fák csonttá dermedt mosolyokat tör finom porrá az emlékek malomköve kereslek kutatlak közben napsugár szúrja át tenyerem már írni sem tudok könyörgő levelet az égre gyere vissza legyünk hajnali csaták után lekaszabolt harcosok gyertyák sárguljanak felszántott ágyunk rögei között gyere vissza harangok kondulásába lapulva rezgőnyárfa Benczúr Gyula és Csohány Kálmán művei »Naptárak — jövő! Az ókori népek naptárai kőbevésetten maradtak ránk, az egyiptomiaké papiruszokon. A rómaiak naptárát márvány- és viasztáblák, valamint kéziratok őrizték meg. Amíg a mai naptár nem került használatba, a legfontosabb napokat hónapok szerint latin versekbe szedték, melyeket a kezdő szavakról Cisió Janusnak ne" vezték. A Cisió szó a Circum- cisió Chrostit jelentette, a Janus pedig mutatta, hogy január elsejéről van szó. A legrégibb cisió a Be- harn-féle a XIII. század első feléből való. A magyar cisió legrégibbje a Peer-kódex XVI. századbeli kéziratos ci- siója (1580). A ránk maradt legrégibb nyomtatott magyar cisió 1592-ben Debrecenben jelent meg. A legrégibb nyomtatott naptár 1439-ből való (Johannes de Gumind- láé). Az eddig ismert nyomtatott kalendárium 1621"ben készült. Hazánkban sokáig a lőcsei kalendárium volt a leghíresebb, Későbbi kort említve, az 1930-as években nagy divatja volt hazánkban a naptárkiadásnak. A második világháború után viszont elszürkült a naptárkiadás Magyar- országon, amely napjainkban ismét reneszánszát éli. A több mint 30 éve életre hívott Képzőművészeti Kiadó választéka különösen az utóbbi időben rendkívül színessé vált. A kiadó törekvése változatlan: minél szélesebb körben népszerűsíteni a magyar művészeti élet alkotóit és alkotásait, valamint be* mutatni az ország legszebb tájait, építészeti alkotásait, műkincseit. Az 1988. évi naptárak — amint azt a sajtó és a televízió is hírül adta — már az üzletekben vannak. A választék igen gazdag. Néhány példa. Értéket képvisel a nagy magyar mester, Benczúr Gyula történelmi vásznait, arcképeit és mitológiai ábrázolásait bemutató falinaptár, Külön említést érdemel Petőfi Sándor unokatestvérének, Orlai Petries Somának Vörösmarty Mihály költeményéhez készített nyolc festménye, s a vers négynyelvű megjelentetése, a Szép Ilonka falinaptár. A Vasarely-naptár egy magyar műbarát jóvoltából alig ismert alkotások reprodukcióiból áll. Egy 13 lapos falinaptáron Dobos Lajos felvételeinek köszönhetően "az utóbbi időben helyreállított kastélyokat, templomokat ismerhetjük meg. Méltán aratnak nagy sikert Gross Arnold rézkarcai a művész gyűjteményének porcelánszobrocskáival, gyermekjátékaival. Gyorsan találtak gazdára az Országos Levéltár ritkaságai címet viselő naptárak. Négyféle falinaptárból — Vadvirág, Babanaptár, Macskanaptár, Dráva menti népviseletek — ajándékkísérő naptárak készültek. Az asztali naptárak közül külön figyelmet érdemel az^ Iparművészeti Múzeum gyűjteményeinek — textilek, porcelánok, üveg- és ezüstedények, díszkötésű könyvek — bemutatása. Egy másik változat a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményéből Toulouse-Lautrec színes litográfiáit népszerűsíti. A határidőnaplók választéka szintén bővül a jövő esztendőre. Hogy nógrádi vonatkozást is említsünk, a méreténél fogva legkedveltebb B jelű határidőnapló az 1980-ban elhunyt Csohány Kálmán grafikusművész 12 tusrajzát tartalmazza. Természetesen, mindez csak ízelítő a gazdag választékból. A naptárkiadós a művészeti ismeretterjesztés fontos területe, e szempontból szintén figyelmet érdemel a Képzőművészeti Kiadó ilyen irányú koncepciózus tevékenysége. Hans Hintérreiter, a konkrét műrészét nagymestere Á Schlegel-gyűjtemény kiállítása a Szépművészeti Múzeumban Lassan elérkeznek Magyarországra is a konstruktív művészet legnagyobbjainak alkotásai. A közelmúltban láthattuk a svájci Max Bill szobrász-festőépítész kiállítását. A nyár elején nyílott meg a budapesti Vasarely-gyűjtemény és -alapítvány. És most, ezúttal először, megismerkedhetünk Hans Hinter- reiterrel is. Mégpedig egy Svájcban élő magyar mecénás, dr. Schlegel István jóvoltából. A zürichi galériatulajdonos és kiadó kollekciójából most a Szépművészeti Múzeumban rendeztek 1988 februárjáig látható kiállítást Hans Hinterreiter alkotásaiból. A konstruktivizmus legkövetkezetesebb, izmusoktól, divatoktól távol álló művésznek kiállítása a világon mindenütt szenzáció lenne. Nálunk nemcsak kvalitása, különlegessége okán, hanem újszerűsége miatt is az. Igaz, Hans Hinterreiter a világtól el- vonultan él Ibiza-szigetén, soha nem törekedett műveinek elismertetésére, népszerűsítésére. Kiállításon csak ritkán vett részt, művészekkel sem tartott kapcsolatot. A festő, aki matematikát és' építészetet tanult, 1930 óta dolgozik páratlan képi formanyelvének kialakításán — a matematikát, a geometriát és a színelméletet alapul véve. A Nobel- díjas német tudós, Wilhelm Ostwald színelméletét és formatanulmányait adaptálta művészetébe, és fejlesztette tovább. Geometriai módszerek alkalmazásával olyan eljárást fejlesztett ki, amelynek segítségével kisebb felületek szabályos hálózatából kiindulva alkothatott képeket. Több mint ötezer elemi alakzatot készített el átlátszó papíron — írja Schlegel István. — Ezeket 18 kötetbe gyűjtötte, és olyan elnevezéseket adott nekik, hogy azok hasznos segédeszközként mindig rendelkezésre álljanak. Ezek az elemi formák, amelyeket a művész kedve szerint tud kettesével, hármasával, négyesével stb. kombinálni, lehetséges kompozíciók végeláthatatlan sorának alapját alkotják. Mind a mai napig ezek Hinterreiter vizuális invencióinak forrásai. Hinterreiter így fogalmazott: „Mindez persze mesz- sze túlmutatott Ostwaldon, kezdve azoknak a formáknak az elrendezésétől, amelyeket én fedeztem fel, és láttam el névvel, egészen annak felismeréséig, hogy ezekből a gyönyörű, elemi absztrakt formákból ösz- szeáll egyfajta skála — ugyanúgy, mint a színek és a zene esetében.” Ars poeticája is lehetne, amit a műalkotás lényegéről írt: „Egy műalkotás három konfigurációs egység közvetítésével jön létre, a kristályszerű elemeket elvont rajzolatban egyesítjük, és megfelelő mező erőhatásának vetjük alá. (Már ez maga több millió kompozíció lehetőségét adja.) Mindezekhez járul még a szín birodalma, amely gyakorlatilag kimeríthetetlen, és amelyet még csak felbecsülni is képtelenek vagyunk. A művész végső célja az a csoda, amelyet az absztrakt forma és a szín változása (a zene vizuális megfelelője) hoz létre. Most először vannak kezünkben azok a technikai és szellemi feltételek, amelyek alapján remélhetjük, hogy ezt a célt el is érhetjük majd.” 1938-ban Zürichben találkozott Hinterreiter és Max Bill. Az akkor már népszerű Max Bill azonnal felismerte honfitársában a rokonszellemű művészt, akinek munkái a legtisztább konkrét művészetet testesítették meg. Max Bill vezette be Hinterreitert a zürichi Konkrét Művészek Körébe, és az 1937-ben megalakított Allianz-csoportba. Egyéni tragédiája (feleségének elvesztése) és a háború viharai elől Ibiza- szigetére vonult vissza, s ott él mind a mai napig. Közben állandóan bővítette szín- és formaköltészetét, elméleti és gyakorlati kísérleteit. Első méltó bemutatkozására mégiscsak 1973-ban kapott lehetőséget, szülővárosában, Winterthurban. Azután egymást követték kiállításai Európában és Amerikában. Szín- és formagazdag, szigorú rend szerint komponált képeit a világ nagy gyűjteményei őrzik, niyik a konkrét művészet néndkívül értékes darabjait. K. M.
