Nógrád, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-24 / 251. szám

U&77P én úgy D2Per" lillGuC} ]em magát, hogy a szeme is szikrázni fog. S ha most azt kérde­zi, hogyan kezdődhet így egy levél, rámutatnék, hogy nem kívánom sem kedves, sem tisztelt, sem más meg­szólítással illetni, attól pe­dig visszatart a jóízlésem, hogy per T. forduljak ma­gához. Nem tisztelem, nem kedvelem, azt pedig végtele­nül helytelennek gondolom, hogy könnyedén átlépjek, mintegy túítegyem magam mindjárt a megszólításon, ugyanis a formáknak, tudja nem-tiszteit és nem-uram, funkciójuk van. Miként a hiányuknak is”. Bóta István tanár úr egy pillanatra elgondolkodott. Azon tűnődött, hogy először az átsiklani szót akarta használni az átlépjek he­lyett, sőt a mintegy helyett is természetesebb módon írta volna azt, hogy „qua­si”, mégcsak nem is kvázi, ami annyit tesz, hogy „mintegy”, ámde — ha érti is Szabó — igazán felesle­ges dolog idegen szóval figyelmeztetni rá, hogy ő, mármint Bóta István a la­tin nyelv tanára. Igaz, most már nyugdíjas, de ak­kor is. Nyugalmazott kö­zépiskolai nyelvtanár, aho­gyan a névtáblán is olvas­ható. No és ez az átsiklani szó is. Ogy vagyunk, kérem, bizonyos igékkel, hogy fe­lettébb körülményes felszó­lító módot képezni belő­lük. Azt, hogy „könnyedén átsikoljak”, bizonyos hang­zásbeli ok folytán nem he­lyes mondani illetve írni. Nos, ilyenkor megtehetjük, hogy rokonhangzású szóval helyettesítjük, azaz rokon- értelmű szóval, mert ugye a rokonhangzású és a rokon­értelmű... máris úgy érezte magát, mintha még most is a padok közt járkálva magyarázna. Űjra átolvas­ta, amit leírt, s rájött, h így ha azt írja: „helytelennek gondolom, hogy... átlép­jek... a mégszólításon”, tu­lajdonképpen fogalmazási hibát követett el. Azt akar­ta írni, hogy éppen vala­melyik megszokott meg­szólítási forma alkalmazá­sával tenné túl magát a problémán — mondván, hogy valamilyen módon csak kell szólítani a levél- címzettjét — de nem akar ráhagyatkozni a szokásra. Ha „kedves”, akkor való­ban. Márpedig a szerelő nem kedves Bóta tanár úr számára. Vannak ilyen kife­jezések... ugye? Használjuk őket, és nem is gondolunk a jelentésükre. Az angolok is. Azt mondja: az angel: How do you do? Ez <ió szerint, kérem azt jelenti: hogy vagy? Még pontosab­ban: hogyan teszed magad? S valójában? No? Bartos már biztosan jelentkezne, amikor ez így hangzik el az osztályban. Hát persze, Bartos fiam. Azt jelenti, hogy az angol, kérem szé­pen, üdvözölte a másik an­golt. Ugye. Mondjuk, „szia”, ahogy maguk, ugye, szok­ták... Szinte a háta mögött felhangzó kuncogást is hal­lani vélte Bóta tanár úr. Először kijavította a mon­datot. Szépen ívelt betoldó jel közé fogta az újdonnan beírt szavakat, majd új la­pot vett, és elölről leírta az egészet. Amikor belefogott volna, hogy lendületesen folytas­sa, meglepődött. Elpárol­gott a haragja. Felállt. Be­szórt egy csipetnyi magot a kanárinak. Az ablakhoz ment. Aztán belekortyolt a teába, már több mint egy hete kénytelen a villany- rezsón főzni a gáz helyett, mert ez a Szabó... hát erről van szó. Visszaült az asz­talhoz. „Mert ha a formáknak csak áljelentésük van, ha a maga kiszállásai, javítási kísérletei oda vezetnek, hogy a gáztűzhely továbbra is rossz, ereszti a gázt, akkor maga, kérem, nem végzi el a munkáját. Hat alkalom­mal jött el hozzánk, s nem tudom, hogyan csinálta, de amikor bemutatta, mit vég­zett, a gáz valóban nem öm­lött, nem szivárgott, ám az éjszaka folyamán még:s tetemes mennyiségű gáz halmozódik fel azóta is nap mint nap a konyhában. Ké­rem, én magyarázzam, hogy ez mit jelent? Először száz forintot adtam ma­gának, még kétszer ötve­nest, s a tűzhely továbbra is rossz. Tessék végre meg­javítani, vagy pediglen in­tézkedni, hogy cseréljék ki, adjanak másikat helyette. De nem, maga mindig meg­nyugtat, hogy most már rendben lesz. Kérem, nincs rendben! A konyhában min­den reggel gázszagot ér­zek. A maga orrának sok­kal kifinomultabb orrnak kellene lennie, végül* is ez a foglalkozásával jár, de maga néha érezte, né­ha meg nem. Ezek persze csak részletek. Nem ez a fontos. De az felháborító, hogy most már nem is jön el megjavítani, vagy kicse­réltetni a készüléket. Adok még magának egy utolsó le­hetőséget. Telefonon már megüzentem a javítószolgá­lat kisasszonyával, hogy ezen a héten várom mi­előbb. Ő elnézést kért, hogy sok a munkájuk. Ezt én megértem, de azt meg­kérdezem, hogy miért nem lehet egy munkát vagy így, vagy úgy teljesen be­fejezni. Vagyis ezt, az én készülékemet miért nem le­het megjavítani vagy ki­cserélni? Ha nincsen cse­rekészülék, én miért nem tudhatom meg ezt? Ha van, miért nem intézkednek? A kisasszony azt mondta, a vezető kartársnak fontosabb a dolga, nem tudja telefon­hoz hívni a kedvemért, ő pedig csak azért 'van ott, hogy felvegye a bejelentése­ket, és semmit nem tud. Ezt maguk jól kitalálták. Hoz­zám pedig nem jön senki. A gáz ömlik, a készüléket nem merem használni. Tes­sék ezt megérteni. Ha ezen a héten sem oldják meg a gondomat, én magát is, a vezetőjét is külön-kü- lön magánvád útján be* perlem. Maguk, kérem, a személyi jogaimat megsér­tik huzamos időn át. Jo­gom van tudni, hogy mi a helyzet. Maguk engem nagy bizonytalanságban tarta­nak, és ez sérti a személyi jogaimat. Ne hivatkozza­nak kérem arra, amire szoktak. Hogy rendetlenség van mindenütt. A maguk helyén maguk ezt a bizo­nyos rendetlenséget ugyan­csak fokozzák. És feljelen­tem magukat mindenütt, ahol csak lehet. Egy mun­kát kérem el kell végezni, vagy megmondani, hogy képtelenek rá. Akkor tessék kicserélni a készüléket. De ez, hogy kibújnak a kér­dés elől, nem tisztességes. Vagy pedig magukat kel­lene kicserélni. Maguk visz- szaélnek vele, hogy tudatá­ban vagyok, így nem sza­bad üzemeltetni a gáztűz­helyemet. Magukat meg­nyugtatja az a tény, mert tudják, hogy tisztában va­gyok a helyzetemmel. Ma­guk kérem ilyen értelem­ben, engem zsarolnak. És ezt visszautasítom. Maga, Szabó, engem egy bogaras vénembernek képzel, pedig én magánál tíz évvel idő­sebbeket tanítottam föld­rajzra. Nem volt mindegyik jeles tanuló, de azért megadtam nekik a szak­munkás-bizonyítványhoz szüksége., legalább elégsé­ges osztályzatot, ha a gya­korlatvezető kolléga meg­győzött, hogy a szakmai tár­gyakból ügyesek a fiúk. Nem vagyok egy meg­csontosodott szakbarbár, kérem, bár talán Benkő nem érdemelte meg még az elégségest sem, ugyanis azt állította, hogy Truman verte meg tankcsatában a német elitpáncélosokat a Kaukázus csúcsai között, ez felháborító tájékozatlanság, mégis, kérem, láttam, mi­csoda vizsgamunkát vég­zett az a gyerek, és áten­gedtem történelemből. Mert azt is tanítottam egy évig. És most azt mondom, hogy helytelenül tettem. Mert, aki nem tudja, hogy Tru­man akkor még nem is volt elnök, s különben is, nem elnökök vezetik az ütköze­teket, kérem, aki ilyesmi­ket mond, az talán majd a gázkészüléket sem fogja tudni megjavítani, mert hozzászokik, hogy csak úgy átabotában tudja, ké­rem, a dolgokat. Mondja, tudja maga a szakmáját? Esetleg tud valamit, ami ugyanolyan szükséges, mint az, hogy mit kell átcsava­rozni, meghúzni és így to­vább? Tudja maga a tisz­tességet? Elmesélte, hogy családja van. Mondja, ho­gyan tud maga a kisfia sze­mébe nézni este, amikor hazamegy? Nem szégyenli magát? Tudom, hogy dol­gozik. Nem beteg, bejár a munkahelyére, megkapja a javítási lapokat. De hiába van köztük az enyém is, maga elkerül engem. Szé- gyellje magát! Én magának több borravalót adni nem tudok. Hát azért nem jön? Hiába vártam magára há­romszor is. Még a nyugdi- jasétterembe sem mentem el, mert azelőtt egyszer, amikor lebicegtem fél egy­kor, s fél kettőre már iti* honis voltam, bár magát há­romra vártam, ugye, ez meg volt beszélve, maga bedo­bott egy cédulát, hogy egy órakor nem talált itthon. Hát, mondja kérem, egy- óra az három órakor van? Azóta nem járok ebédelni, maga pedig nem jön. Én azt is kértem, küldjenek mást. Nem lehet, mondták, ez a maga körzete. Ebből tudtam meg, hogy maguknak Körze­tük van. Mondja, mivel tud­nám kiérdemelni, a jóindu. latát, ha már ilyen aláve­tettségben kell élnem? Ügy látszik, semmivel. Hogy ma­ga idejön-e, az csak magá­tól függ. És maga nem jön”. Bóta tanár úr már első alkalommal sem értette, mi­ért kell percekig az előszo­bában topogniok, ahelyett, hogy Szabó azonnal a hibás készülékhez lépne, kicso­magolná szerszámait, és hoz­zálátna a munkához. Ha annyi helyre kell menniük! Először még, látva, hogy Szabó nem megy a kony­hába, szobájába tessékelte, kávéval kínálta meg, má­sodszor Szabó már. maga utalt rá, hogy leülne egy kicsit, mert nagyon fáradt a rohangálástól. A tanár ud­variasan elbeszélgetett vele, még a könyveit is megmu­togatta neki. Akkor azt mondta Szabó, hogy „Ma­guknak könnyű!”. Sétálga­tott a szobában. „Jó kis kég­li! Hány éves maga, tanár úr?” Bóta tanár úr igye­kezett nem megérteni a két mondat között lévő össze­függést. Egyszerűen így jött a szájára, szerette volna meggyőzni magát. Miért, mi van abban különleges, ha valaki megkérdezi, hogy hány éves az ember? „Bi­zony már hatvannyolc”. „Csak?” Bóta tanár úr ak­kor már értette. Ebben nemcsak az volt a sértő, hogy idősebbnek vélte vol­na őt Szabó a koránál, ha­nem az is, hogy talán ak­kor még sokáig... Ehh! Kép­zelődés. Kár volt szóba hoz­ni az eltartási szerződés gon­dolatát. Bizony, tanár úr, ez hiba volt. Lehet, hogy? Nem, az nem lehet. Majd jönni fog Szabó, jókedvű lesz, megbeszélik az időjá­rást, közben Szabó azt mond­ja, hogy valóban, ki kell cserélni ezt a rossz masinát, sürög-forog a konyhában, már el is hozták az új ké­szüléket. Erre a levélre nem is lesz szükség. Fel sem kell adni. Ha holnap vagy holnapután, esetleg még egy nappal később jönne. Hi­szen annyi a munkájuk. Éjszaka rosszul aludt. A gázcsapot valószínűleg szom­bat este nyitotta magára. Kedden a szerelő hiába zör- gött. Cédulát dobott be. A lakást szerdán törték fel, már a folyosón is érződött a gázszag. A levél pedig a nyomozati anyaghoz került. Nem törődik a saját egész­ségével. NohftIIV elhigyje, hogy fflnCIIUy fellágyultam. Ha ezen a héten nem jön el, és nem hozza rendbe ezt az ügyet, én magánpert indí­tok maga ellen. És szégyell- je magát, Tóth, hogy erre kényszerít engem...” Konczek József: Magánlevél CSANÁDY JÁNOS: Emlékezés egy gyerekkori őszre Nyomom is elenyész a levegőben... A nyár pallosa eltörött — szénakazlak áznak az őszben, s elenyésznek majd, mint a köd; ázott szalmakazlak busa csendjét hallgatom, mint a halk, szürke tollal csivogó verebek, az ázott kazlakról víz csepeg, meztelen akácfák hullatják fekete mag-tokjaikat; a szérűskert az őszben alszik, pedig csak délután; a háztetők kéményeiből nedves füst pereg, mindjárt szét is terül, nem száll magasba, lenn bolyong a nyirkos ól-tetők felett. Bolyong, mint az örökkévalóság gondja bolyong gyerek-szívemben: ezek a szárnyasok, a malacok, a verebek, a nedves földből kibúvó giliszták is jöttek valahonnan, s igyekszenek a csillag anyaméhből, a tojások világrejtő burkából kibújni a kottás idején, nemzések, elletések évszakain — s átvészelni az őszi szalmakazlak esőtől csepegő, busa csendjét, mikor a gondolat önmagát termi meg; nyílik ajka, s nyarat csókol egy szép tavaszba. TÓTH LÁSZLÓ: Íróasztalomnál ülve halott apám dalolgat Egy éjjel álmatlan forgolódva az ágyban arra eszméltem, hogy szobámban hirtelen éktelen suhogás támad, s rögvest meg is pillantottam apámat, a harminc éve, vagy tán régebben is holtat, amint íróasztalomnál ülve csöndesen dalolgat, csont-ujjaival kopogtatva hozzá az ütemet, miközben eltöprengve figyelget engemet, talán álmaim vigyázza ekként, kikelve sírjából éjjelenként, talán csak képzelődtem éppen, s nem apám, maga a halál ült asztalomnál a széken. ESTEBÁN FEKETE TÁRLATSOROZATA Apály (színes fametszet 1985) Naplemente (színes fa­metszet 1986) önarckép (rajz 198?) Estebán Fekete Cinkotán született 1924-ben. Elvégez­te a Műegyetemet, de 1948- ban annyira megragadta Pá­rizsban Bonnard életmű-ki­állítása, hogy ez felébresz­tette benne rajzi tehetsé­gét, és festői küldetését is. Argentínába vándorolt, ahol megnősült és felesége biz­tatására 1950-ben festette első képét. 1952-ben Julio E. Payro tanítványa lett. Fekete ma a színes famet­szet világhíres képviselője, önálló kiállításon mutatko­zott be Svájcban, Argentí­nában, a franciaországi Strassburgban, az NSZK- beli Kölnben, Stuttgartban, Düsseldorfban, Darmstadt- ban, a belgiumi Gentben. 1964-ben telepedett le az NSZK-ban, azóta ott él és alkot. Művészetének egyik for­rása: hazája, Magyarország. Ady, Arany János, Petőfi Sándor, Krúdy Gyula szel­lemében örökítette meg a magyar Alföldet, a Margit­szigetet és az őszi párizsi lombözönt. Hatott rá az ar­gentínai és perui környezet. Az NSZK tájaiból Darm­stadt, Frankfurt, Heidelberg vedutáját, szűkebb gun- dernhauseni otthonát met­szette fába. Legfontosabb sorozata azonban Írország­ban készült, ahol a nyarat tölti. Üjabb metszetei Ady verseit idézik. Az idei nyáron ötven szí­nes fametszetét a szegedi József Attila Tudomány- egyetemnek adományozta, ahol műveiből állandó gyűj­teményt is létesítenek. Az anyag végleges elhelyezése előtt a művek vándortárlat­ra indultak. Szeptemberben Kecskeméten mutatták be a sorozatot, a Gépipari és Au­tomatizálási Műszaki Főis­kolán. Azért is először, mert hajdan édesapja, Fekete Ist­ván útmérnök Kecskeméten tervezte és kivitelezte a Bé­késcsabára vezető aluljárót. Még az idén bemutatják Estebán Fekete alkotásait a pécsi, debreceni, győri egye­temeken és főiskolákon. A művész további műveket kíván adományozni egykori hazájának. Retrospektív kiállítása elő­reláthatólag 1988-ban való­sul meg a Magyar Nemzeti Galériában. Losonci Miklós

Next

/
Thumbnails
Contents