Nógrád, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-17 / 245. szám
Kende Sándor: Barátság Az Isten érti, micsoda emberek vannak!... Ide ülnek mellém, pedig van üres asztal bőven. Cseppet se ittak még, most indulnak neki a szombat estének. Bemutatkoznak. Az idősebb kétszer is megszorítja a kezem, aztán átült a társának: — Szőj már, fiam, a pincérnek ! Pincér, hm, tizenhét éves, ha van. A füle mögé szúrt ceruza hosszabb tán, mint az egész gyerek. Oda áll az öreg elé, s tisztelettudóan a térítőt szemléli. — Jani, rendelj valamit! — sürgeti ő a fiatalabbat, s a pincérfiú illedelmesen azonnal a másik vendég elé áll. — Fél litert, Józsi bátyám, jó? Sopronit. — Várj! — húzza vissza Jani a pincérkabátot. — Kocsonya van? Józsi bácsi int a barátjának: — Tudod, hogyan szeretem! Ügy kérd. A pincérfiú füle rándult egyet, s megbillent a ceruza. Mert mit izenget ez? Nem tud egyenesen hozzá beszélni?! — Ne zsírosat! — parancsolja a vendég, a fiatalabbik. — Figyelsz? Jól szórd be paprikával. Na, eredj már! A pincér lecsapkodja a térítőt, elsiet a tálcával, egy perc, s máris hozza a bort szódával. — Jön a kocsonya is, azonnal! Már odébb is állna, de a vendég utánaszól: — Te! Ahogyan mondtam ! — Éppen paprikázzák! Jani most már kényelmesebben helyezkedik el. — Erős lesz, Józsi bátyám, megmondtam neki. Rendben van? Az öreg a zsebében turkál. Észreveszi a másik, mert a szeme mindig rajta: — Elég az, maradjon csak békén — nyugtatja. — Rendes asszony — magyarázza Józsi bácsi nekem. — Adott egy százast. Amint mondtuk, mindjárt adta, hogy szórakozzunk érte. — Kifutja. — Tolls már. — Először tisztán! Mindig együtt járnak, munkába, meccsre, sörözőbe. Húsz év a különbség köztük legalább. Jani is megvan harminc, de a pénzt mind odaadja egy marókban a Józsi bács; feleségének, ahogy az öreg. Aztán együtt kapnak cigarettára és borra is. Jani rendel azt ő érti jobban. Pedig Józsi bácsinak a zsebében a pénz. Hát így barátok ők. Miért? — a pincér nem tudja. ☆ ...ötvenháromban kezdődött ez vagy már ötvenkettőben? — A kocsma a főúton ahol találkoztak, megszűnt azóta. Egymás képe fölött kiabáltak az emberek a féldeciért, annyian szorultak a pult elé. Ez a jab- ranc akkora szájjal lármázott, hogy megsokallta egy öregebb, szólt is valamit, olyant, hogy hirtelen piros lett ennek a homloka, s fölkapta a kezét. — Azt próbáld! — hallotta, s úgy, oldalbanyomtá'k menten, hogy a karja mozdulatlanul a magasban maradt. Itt is, amott is felhőtlent rá a nevetés. Erre aztán mégiscsak mutatni kellett valamit, s jobbra-balra rán- dplva kifordult a körből, a viharkabát szinte harsogott: — Azt vágom, aki... — Nagy a pofád, haver! — Fél litert! — erőskö- dött. — Az elsőt aki belép! — ugratták. — Áll a fél liter?! Hosszú, gyanútlan alak nyitott be, sapkát se hordott. Akkora pofont kapott, hogy a szemüveg szára a füléhez ragadt. Becsukták az ajtót, a hosz- szú ember kint maradt. Az öreg meg a fiatalabb megitták a bent megnyert fél litert... Ez akkor volt. A kocsma sincs már meg mondtam is. Utána mindennap együtt ittak. Fizetéskor nagy szájjal, erős mellel, utána néhány napig így vagy úgy, aztán meg kért pénzen a hónap végéig. Honnan jött ez a legény? — ki tudja! Itt nem szokták kérdezni. A csőlakóknak mindig több a pénzük... Reggel, különösen nyáron, a fene se kíván inni. Jani rosszkor hajolt le, majdnem nagyobb baj lett belőle: — ha nem ugrik vallaiki két lábbal neki a csillének, hogy kisiklássá1, összeszorította volna a fiú fejét. így se ment el a maga lábán, s feltörte hátát a kórházi ágy, mire újra levegőre engedték. S akkor eltűnt a kocsmából. A városból is... ☆ A szomszéd csapat, a nyolcas, káromkodott legelőször s a legsűrűbben, hogy: a zzzannya oltári, a Józsi, bácsi begorombult, a végén még megemelik miatta a normát! Nem akart inni többé. Hazament, komótosan billegett föl a domboldalon, az új lépcsők mellett inkább a kitaposott régi döccenőkön. Odaadta a pénzt az asszonynak, és lefeküdt. Ha meccsre hívták, elment, de nem kiabált. Egyszer vissza is akarták tuszkolni a hátsóbb sorokba, mert azt hitték, a pestieknek szurkol, azért hallgatott. Mégis csöndben maradt. Utána megint sehová. Evett otthon ami volt, sokat, csak erős legyén, paprikás — és hanyatt vágta magát a bevetett ágyra, nem nézte párjával a televíziót. Sose volt gyerekük. Az asszonyok itt a környéken mindent tudtak, s amit tudtak, arról szeretnek beszélni. Azt mondják, ő az oka, nem a lelkem, a Pannink, így a legrosszabb: ezen nem lehet segíteni. ☆ ...Amikor a Jani visszajött Komlóra, nem kellett itt már akárki. Csak az öreg szavára vették föl. Ennyit ért az, hogy csapatvezető lett azóta, a kilencesben, de méig a bér- számfejtésben is így hívták szívesebben.: a Józsi bácsiék. Hol a ménkűbe bujkált ennyi évig a gyerek? — erről másutt kellett számot adnia, Józsi bácsi egyszer sem kérdezte. Ott lakik azóta náluk. így az asszony is jobban örül, ha otthon isszák meg a bort, a fél litert. Egyszer egy héten azért menjenek el valahová: — „N.a, itt egy százas, vigyázzatok a sze- metékre!” — Cigarettája" van, Józsi bátyám? — akar Jani is csinálni valamit, amíg forgatja az öreg a szájában a kocsonyacsontot, Vájkál a zsebében szor- gamasan; a kocsonya nem hűl ki. — Hagyja hát! — csillapítja Jani. — Veszünk a pincértől. — Itt van, nnna, a fene belé! — rámol az asztalra három bontatlan Szimfóniát, s a negyedikből is előrecsúszik néhány szál. — Tegye vissza, ''nem kell ennyi, rakja csak el. A nagy rendezkedésben lekoppan a kocsonyás kanál a földre. Kő a padló, nem árt neki. Ketten nyúlkálnak az asztal alatt, de a pincérgyerek ügyesebb. Épp ilyen fürge a végén, a második liter után. Jani diktálja a bort, a szódát, s a kocsonyát öt kenyérrel. — öt? — Annyi volt a tányéron! — s nézi, hogy jól írja-e a cédulára a koma. — Futja, Janikám? — aggályoskodik az öreg. — Nyugi, Józsi bátyám. — Itt van, fizesd ki — nyújt még egy százast. — A többiért vegyél cigarettát, hadd legyen otthon. Fölállnak. Nehezen egyenesedik a derekuk. — Jól szórakoztak? — udvariaskodik a fehér kabátos fiú, és mosolyog szelíden. Nem válaszolnak. Egyáltalában semmit. Lépkednek az ajtó felé, hiszen a zene is abbahagyta. A pincér hullámos lendülettel csapkodja kendőjét az asztalterítőn: hátha elszállnak, szétröpködnek a morzsák ! — Isten érti, micsoda emberek vannak! — rándít egyet a vállán. Húsz perc múlva záróra. A szovjet kultúra októbertől napjainkig ■ A Szovjetunióban az elmúlt évtized alatt szorosan összekapcsolódott a szocializmus és a kultúra. Visszatekintve pontosabban látni azokat a kétségtelen eredményeket és hibákat, amelyek ezt az utat kísérték. A forradalom előtt, 1917- ben a szakemberek úgy vélték, hogy az európai országrészen 270, az ázsiai távoli határkörzetekben., 4600 évre van szükség ahhoz, hogy megtanítsák írni-olvasni az analfabéta Oroszországot. A szocialista forradalom két évtized alatt felszámolta az írástudatlanságot. Sok népnek és nemzetiségnek nem volt saját ábécéje, sem hivatásos művészete. A forradalom előtti Oroszországban 13 nyelven adtak ki irodalmat. Csupán 9 népnek voltak hivatásos színházi együttesei, amelyek anyanyelvükön játszottak. Október után 50 nép írásbeliségét teremtették meg. Ma a Szovjetunióban 89 nyelven jelentetnek meg szépirodalmat és 47 nyelven játszanak a színházak. A forradalom előtt az észteknek elképzelésük sem volt például az üzbég, a tadzsi- koknak a grúz kultúráról. Ma minden nemzeti művészet saját forrásai mellett mások szellemi kincseiből is merít. Az októberi forradalom életre hívta az új típusú, szocialista orientációjú, más világnézetű művészt. Minden rendű és rangú vezető odafigyel a művész értelmiség szavára. Presztízse hallatlanul megnőtt és tovább növekszik, különösen érezhető ez ma, az átalakítás időszakában, amikor mind aktívabb szerepet játszanak az írók, a filmesek, a színházművészek. A szocialista forradalom egyértelművé tette, miként értékeli a szellemi örökséget, amikor elsőként létrehozta a múlt emlékeinek állami védelmi rendszerét. A világon először a Szovjetunióban jelent meg a védett- műemlék-övezet és a szabályozott beépítésű körzet. Lenin maga rendkívül nagy figyelmet fordított erre és sokat tett a műemlékvédelemért. Különféle balos csoportok a határozatok ellenére sok palotát és templomot leromboltak és hasonlók történtek a sztálini személyi kultusz idején, sőt ma is előfordulnak ilyen intézkedések. De most nem olyan köny- nyű akár egy kisebb értéket képviselő épületet lebontani, mert az emberek ezt megakadályozzák. A nyilvánosság minden bizonnyal segít megoldani ezt az éles problémát. Gavriil Pelroszjan V. Gondoz (román): Egy madárral beszélgetve T, Schjente (norvég): örege* N. Nielsen (holland): Hölgy dö bohóc almával, szökőkút Samu Géza (magyar): Kétfelé növő fa budapesti ^ 1 « | i*l » kisplasztikái kiállításról a Műcsarnokból A. Abdulhamict (Szíria):Dél Messzi világok lila taraján billeg azóta, szalmakalapját felhők ormára akasztva. De szerelmünk elnémult perceit meglátni még a szakadék alatt, Síkos tükörben hökkent evezők, gyönyörűség hártyáin feszülő tűlábú bogarak... És mit a hullám elsodort?.. . Tolvaj szélben, haragos áron, cikkelyes. forgó labda fut előlem, Aznap került s már nem az enyém. Eszembe jut mindig, de sose.bánom. FODOR ANDRÁS: Kép a vízen Emlékek táborában, hegyeink sátra előtt, minden olyan valószínűtlen. A kristály tér, a ködfalú idő ég-víz gyanánt egymásba üőlt. A csónakba, hol megismertelek, véletlen párként hivott be a gazda.
