Nógrád, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-12 / 215. szám
1987. szeptember 12., SZOMBAT NOGRAD 5 Beszéljük meg Az oktatási törvényről L '1 '£ J"f, 'v" s»í ^ Cifra iciak nyomában NÉPRAJZOSOKKAL SZENDEHELYEN Á pályázat kérdőjelei A NÓGRÁD augusztus 20-i számában olvasható volt dr. Csongrády Béla címben szereplő írása. A NÓGRÁD cikkét hasznosnak, szükségesnek is tartom, mert nemcsak elemez, hanem feltárja egy év távlatából, megyei szinten a tanulságokat. Annak külön örültem, hogy nevelés-oktatás fejlesztését hangsúlyozta. E sorrendet annak idején szintén hangoztattam. de a beidegződött szemlélet alig változott, maradt a régi sorrend: oktatónevelő munka. Az iskola sosem volt pártatlan, szolgálta mindenkor a fennálló társadalmi rendet. Most sem lehet másként, és ez valóban politikai kérdés. Allergikus pontok Üj utakon kell járnunk, szemben a múlt pedagógiájával. A felszabadulást követő évek politikai áramlatai pedig kiforralatlanok voltak, bár a jó szándék nem hiányzott, túlzásokba estünk, lemaradtunk, didaktikai, módszertani tekintetben egyaránt. Felsőbb utasításokra kísérletezgettünk a tanulókon; egy dologban volt tapasztalható széles egyetértés: a változtatás szükségességében. Tetszetős volt a magasabb színvonal hangoztatása, a tartalmi követelmények növekedtek. szinte középiskolai fokon nyújtottunk ismereteket. megfeledkezve az általános jelzőről. Kiszorult például az egyszeregy megtanítása, mondván, itt a zsebszámológép. Évenként jelentek meg új tankönyvek, munkafüzetek. Szabad legyen kimondanom, az 1985- ös oktatási törvény sem oldotta fel a korábbi gondokat, bizonyára jönnek még újabb, kiegészítő rendelkezések. Azt elfogadom, hogy mindenképpen nagy segítséget jelent a problémák csökkentésében, de marad a kérdés: milyen mértékben adottak a szubjektív és objektív feltételek, hiszen éppen a jelzett cikk. a megyei párt-végrehajtóbizottság ejemzése, mégha csak egy év távlatából is, mennyi tanulságot kellett, hogy levonjon. Bár ez önmagában már előrelépés a korábbi évekhez viszonyítva, hogy nem maradnak magukra hagya- tottan az intézmények. Ennek ellenére maradt még jó néhány allergikus pontja az általános iskolának. Az egyszeregy visszahozása az alsó tagozatba, valami ugyan, de az általános jelleg tényleges megvalósítása megoldatlan maradt. Szintén tetszetős megfogalmazás, mely szerint az általános iskola tantervei minden normális eszű gyermek számára megtaníthatok. A másik ilyen felülről hangoztatott vélemény: nem baj. ha ötödikben még nem érti a gyerek, van ideje a nyolcadikig magáévá tenni A korábbi bukási statisztikák pedig erősen félrevezetők voltak. Az sem véletlen, hogy a felsőfokú intézetek a középiskolákat okolták a gyenge -tudás miatt, a középiskolák, szakmunkásképzők továbbpasszolták a labdát az általánosba, mi pedig, már nem mutogathattunk az óvodákra. A cikk ugyan nem említi a tanulók túlterhelését. Mi történt közben? Bevezetődött a fakultáció, mely további szabad idő csökkenését jelentette a tanulóknak. De ha már megtörtént, lehetett volna a cél érdekében alaposabban, körültekintőbben megoldani. Valóban kielégíti a választhatóság fogalmát? Szó esett a cikkben az iskolák színvonalkülönbségéről. Hányszor kifogásolták minden tekintetben régóta a város és falu közötti különbségek okozta gondokat. Bőven van gond emiatt napjainkban is. Városunk viszonylatában sem volt ez másként. Olykor mesterségesen szított ellentétek keletkeztek közép- és általános iskolákat illetően. Nyomai napjainkban sem tűntek e!. Viszont már korábban felmerült a gondolat bennem — talán nem sütte- tik rám az eretnek jelző, — mi lenne, ha eltörülnék a körzeti határokat, a szülőkre bíznák az általános iskola megválasztását, illetve menet közbeni átiratkozást? Á harmadik csoport M| Néhány mondat erejéig szólnék a módszertani szabadságról. Más dolog tanítani, más dolog, megtanítani! Divatossá vált a kis pénz, kis foci életünk sok területén. Legyen modell, minta, mankó, vagy nem szükséges? Vannak, kiknél, az értés hiánya, másoknál óvatosság, kezdeményezés bátortalansága, ennek vállalása a mérvadó. Az ilye-v nek egyenesen várják a felülről jövő mintát, mert akkor a későbbiekben van mire hivatkozni. Módom van — nyugdíjasként — összehasonlítást tenni egyes az iskolákat. iskolavezetéseket illetően. Jókat, kevésbé jókat egyaránt látok, de ki kell hangsúlyoznom, a korábbi rosszakkal már nem találkoztam. Van tehát előrelépés! A demokratizálódás szükségességét 42 esztendeje tanuljuk, tanítjuk. Híve vagyok a kollektív bölcsességnek, viszont vannak esetek — és nem kevésszer —, amikor az egyszemélyi felelősségvállalás szükséges. Az emberek felkészültsége, igénye különböző, nincs ez másképp község, városrészek, az adott iskola tanulói, szülői társadalma esetében sem. Az ehhez való sokrétű és -színű alkalmazkodás nem könnyű feladat. Nem kis számban fordulnak elő például szülők részéről szélsőséges esetek. Van, aki veri az asztalt, követel és „hivatkozik". Vannak szép számmal bólogatok. A harmadik réteg a legkisebb létszámú, kik reálisan tudnak kérdezni, felvetni kérdéseket, jókat, rosszakat és helyesen tudják segíteni az iskolát. Kétségtelen, ezek a demokratizmus körét ölelik fel és éppen a harmadik csoportot kell növelni, erősíteni a demokratizálódás útján. A vállalati tanácsok megalakulása után, beszélgettem egy kedves ismerősömmel. első számú vezetője egy nagy vállalatnak. Nehezebb vezetni ma, mint korábban — mondta. Azelőtt három emberrel kellett egyeztetnem az elképzeléseket. Most 23-mal vitázom és nem tudhatom, hogy a terv elfogadása után, a végrehajtásban miért éppen közülük tartanak be? Mindenkinek van valakije? Ezt még tanulnunk kell, nyugtatta ez által — úgy hiszem — elsősorban önmagát. Elismerem a törvény helyes, jó szándékú előírását az iskolatanácsok megalakítására, mint a demokratizmus egyik eszközére. Ám, nem kis és rövid idejű munkát fog igényelni igazgatótól, testülettől egyaránt. Kétségtelenül szükségesnek tartom ezt megtanulni, megtanítani, élni ennek lehetőségeivel. Ezért tartom hasznosnak a cikk erre vonatkozó részét. Hallottam olyan véleményt, mely örömöt fejezett ki, mondván, remekül felhasználható majd védőpajzsként, kibújva a felelősségvállalás alól. Ha rajtam múlna, várnék még a „minták” kiadásával, a működési szabályzat elkészítését illetően, kivéve egy-két olyan helyet, ahol ténylegesen nincs meg ehhez a szubjektív feltétel. Egy minta kiadása, esetleg még az önállóságra törekvő igazgatót is megtorpanásra késztethet és végül olyan lesz. mint a Rendtartás, mely bárhol és bármilyen iskolára egyformán volt érvényes, a sajátosságok, helyi adottságok nélkül. Ez lenne a demokratizmus? JS Wfwwí Az igazgatói állások pályázat útján való betöltése már a törvény születése előtt került bevezetésre. Döcögve halad — volt olvasható. Nem tartom véletlennek, megkockáztatnám, nem indokolt ez a forma, szerintem nem szolgálja a demokratizálódás elmélyítését. Ráadásul: öt évre! Mióta világ a világ, többségében mindenütt és mindenkor elismerése volt valakinek a kinevezése, a felettes szervek részéről. Nem zárja ki a demokratizmust a határozatlan időre. akár nyugdíjazásig tartó vezetői megbízatás. A szerződés értelmében, valaki például az öt év lejártáig tönkretehet iskolát, megnyomoríthatja a pedagógus személyiségét? Nem kell-e időben — bár emberségesen — új igazgatót megbízni? Ezt neveztük annak idején — és jól — káderpolitikának. Felmerül az is: csak az a jó vezető. akit mindenki „szeret”? Jóllehet senki sem lehet hosszú távon annyira makulátlan, hogy ne lehessen a kákán is csomót keresni. A pályázati rendszer miként biztosítja a hármas kritériumát a vezetői megbízatásnak? Azután, elegendő-e, valakit mély vízbe dobni, anélkül, hogy az „úszáshoz” ne kapjon segítséget? Mindezek csak gondolatok, nem jelentik az ellenvetést. Tanulni kell ezt is, mint minden újat! Ha beválik, járjunk a megkezdett úton, finomítgatva közben, hogy megszilárdulhasson. Cserháti János Dr. Bencsik sínns tokaji .múzeumigazgató szendehelyi tájékozódás köztien nyi tájról, elsősorban azt hangsúlyozta, hogy Budapest vonzásában él errefelé a palóc, a szlovák, és lejjebb a Duna partján a német is. Külön világ volt a Duna- mellék és megint külön az Ipoly bal oldali völgye, de ugyanígy elkülönült a Börzsöny nógrádi lejtője is elsősorban az életfeltételek lehetőségei szerint. A nagymarosi és zebegényi német jobb életmódban létezhetett, több volt közöttük az iparos (főként kőműves), erre feljebb, mifelénk inkább az építős segéderő és a summásság volt jellemző. A Duna- mellék már akkor is (ez megmaradt. részben vagy egészben ma is) a főváros nyári „Budája" volt, nyaralóhelyül is szolgált, de például idefent Szendehelyen éppen Nerpl Józseftől tudható — milyen igazi ..ritkaság" ma még az, hogy valaki a fővárosból itt vett egy régi házat és felújítva nyaralófélének használja. Ide nem kúszott fel az idegen- forgalom ma sem igazából. Nincs igény, de talán a német nemzetiségű lakosság sem rászorult arra, hogy nyári vendéget fogadjon családostól. Pedig itt még régi szőlőművelést is láthatna, vagy amit a néprajzosok közül különösen a tokaji múzeum igazgatója jegyzett le a gyakorlati „bemutató" nyomán nagy érdeklődéssel — a libák kopasz- tását és „ruhátlan” továbbengedését is láthatná sok minden más általános, de specifikusan német nemzetiségi. életmódbeli hagyományként is. A szociológus-író éppen abban tévedett, hogy a mi környékünk, a Börzsöny nógrádi lejtője úton lenne (1937) arrafelé, hogy „maga is lasötven évvel ezelőtt írta Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című szociográfiáját. A legfőképpen Nógrádot, de minden vonatkozásában mégis a környező palócságot, annak életkörülményeit vizsgáló Szabó Zoltán 1937-ben könyvének írásakor szót sem ejtett ugyan Szendehelyről, de a német nemzetiségieket és jelenbeli változásának alapos vizsgálata mellett már itt is lehetőség nyílott — dr. Kapros Márta gyarmati néprajzos véleménye szerint — az úgynevezett in- teretnikus (nemzetiségek közötti) vizsgálatok kezdetére. Csak remélheti az ember, hogy ez a munka folytatható, eredményeinek tárDr. Zólyomi József balassagyarmati, <!r. Bódé Sándor Heves megyei múzeumigazgatófe és dr. Viga Gyula miskolci néprajzkutató a napi gyűjtés után ő sem .tudta kikerülni. Nagymaros, Zebegény, és főként a nyugati Börzsöny lejtőin kutatva járt a németség nyomában. Megállapításai közötf a felismert közös sorsra vonatkozók maradandók. Az a tudományos csapat, amelyik ezekben a napokban a Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatóságának támogatásával egy hetet töltött néprajzi kutatómunka jegyében Szendehelyen, a szó átvitt értelmében töretlen úton járt, hiszen sokoldalú nemzetiségi hagyománykutatásunk mind ez ideig elsősorban a számban is sokkal jelentősebb és nálunk szinte néprajzi tömbként jelenlévő szlovákságra figyelt. Ezért van külön is jelentősége annak a műhelymunkának, amelyet a néprajzzal, amúgy is „profilírozott” gyarmati Palóc Múzeum szervezésében, mintegy 20—25 meghívott kutató a szendehelyi németség körében elvégzett, s amely gyakorlati lépésként első komoly eredménye valaminek, amelyet a rétsági nemzetiségi műhely tavalyi tanácskozásán dr. Horváth István, a megyei tanács osztályvezetője így fogalmazott meg kor- referátumában : gyi valósága a gyűjtés, anyaga egy szlovák nemzetiségi tájházhoz hasonlóan rövidesen állandó helyen is bemutatható lesz majd, s hogy a kutatási munka leírható változatai megjelennek a fent idézett, az elmaradást feltáró gondolatok jegyében... Miközben a kutatók nyomába szegődtünk, magunk is — néhány mai jellegzetességet figyelhettünk meg. Bontják javában a régi úgynevezett „Samuel kocsmát", a főút mentén és a helyébe épülhet talán az új, .......A korábbi korokhoz v iszonyítva, nagymértékben elmaradt a modern kor, a huszadik század, vagy netán az 1945 utáni nemzetiségi állapot alakulásainak vizsgálata Nógrád megyében... Tulajdonképpen ellentmondásos a helyzet a szlovákok és a németek Nógrád megyei helyzetét tekintve is. Napjainkban fogalmazódik meg a nógrádi németek életével, kulturális szokásaival kapcsolatos kutatás feladata. De ez jelentős mértékű lemaradást hordoz, a szlovák nemzetiség körében végzett munkához viszonyítva...” Borsod, Heves és Nógrád néprajzosai mellett egy hétig a német nemzetiség, a szendehelyi szórvány németség életmódbeli és kulturális hagyományait vizsgálta a Magyar Tudományos Akadémia néprajzi kutatócsoportjának néhány tagja; az ELTE és a debreceni KLTE néprajzi tanszékének szakembere, sőt, még Pécsről is érkezett néprajzos kutató Szendehelyre. A német nemzetiségi lét múltjának amelynek a mai kornak megfelelve más jelleget szeretnének kölcsönözni: presz- szó-vendéglő és talán kisebb vendégfogadó lesz majd a régi helyén! A bontott téglákon az O és R betűk alatt a réigesen írt városnév Vácz azt mutatja, hogy a mai-tegnapi időkre alaposan leromlott hely valamikor jobb sorsra volt szánva, városi téglából építve szolgált saját korán túl is. Szendehely mai lakossága továbbra is faluját építő, bővítő, szorgalmas és rendszerető, miközben alapellátását szoros és korszerűtlen keretek között lehet csak végezni. Bővül két tanteremmel és talán még valamilyen kapcsolódó résszel is az amúgy szemrevaló szendehelyi iskola. Sok a gyerek továbbra is, bár, ahogyan a Béke utcában, a helybeli Nerpl Józseffel beszélgetve erre is rátértünk, kiderült, hogy az általános hazai valóság itt is érvényesül. Egy, legfeljebb két gyerek születik családonként. Szabó Zoltán 1937-ben könyvét írva erről a börzsösan szerényebb igényű nyaralóhellyé váljék”. Abban viszont igaza lett, hogy vidékünk fejlődött (?) vagy inkább megmaradt amolyan másodosztályú Duna-mellék- ké, bár a Duna, Vác lehet ide jó 10 kilométerre is. A DCM nyugdíjasával, Nerpl Józseffel amúgy ka- pufélfásan beszélgetve erősödik az emberben a felis- mérés, hogy ez a szülőföldjéhez német nemzetiségként is erősen ragaszkodó nép mennyire élt nehezebb sorsot éppen a múltban a Duna- melléken élő testvéreihez képest is. Harminc-negyven holdas gazda itt a főutcán volt jó néhány a többi sum- másként náluk, vagy a pesti építkezéseken napszámosként dolgozott. Egy busz járt naponta Ipolyság felé reggel és este, Deák sofőrt máig emlegetik, de a busszal „szendi” ember nem ment. Sokba került. Ma iparos, és külön házat épít valameny- nyi „kireppenő” ivadék. T. Pataki László Képek: Kulcsár József I
