Nógrád, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-05 / 209. szám
IRODALOM Handó Péter versei elé Bogosi éppen pohara szá“ jóra helyezte mutatóujjal, a Tuborg sör habgej- zirjét megfékezendő, amikor Bihari, a hírlapíró benyitott a presszó üvegajtaján. — Átvert az a bestia. Hi-' ába vártam. Ügy látszik nem tudott eljönni — rogyott le a székre a nagydarab, pirospozsgás fiatalember. — Zsebéből karikára fűzött kulcscsomót halászott elő, s színpadias mozdulattal nyújtotta át a sörösüvegek légterében Bogosinak, aki hanyagul csúsztatta barna, kissé már viseltes kordzakójának zsebébe. Bihari, a hírlapíró hónapok óta használta már Bo- gosi lakását, hetente egyszer ott adott randevút Natasának, a szőke, enyhén molett orosztanárnőnek. Bogosi felesége is értesült a dologról, s bár nem nagyon tetszett neki. tudta, hogy hiába is tiltakozna ellene, hiszen ő délelőttönként egy falusi iskolában tanított, így nem állt módjában, hogy ellenőrizze, ki tartózkodik éppen a lakásban. Bogosi, az estis joghallgató rakodómunkási állását hetekkel előbb adta föl. asszonya tartotta el, s egyre gyakrabban és ingerültebben hozta tudomására, hogy helyezkedjék el. különben pakolhat. Házasságuk hosszú idő óta húzódó csődjét már csak betetőzte Bogosi munkanélküli ..lebegő" életformája. amiből egyelőre nemigen látszott kiút. Legalábbis az újrakezdéshez a joghallgató nem érzett elegendő erőt magában, meg aztán a panel kényszerű börtöne is összekötötte őket. a kislányról nem is beszélve, akitől önszántából képtelen lett volt megválni Bogosi. Különös együttlét volt ez. többnyire tiszteletben tartott játékszabályokkal. amit csak ritkán rúgott föl az ösztönök vad és kiszámíthatatlan lázadása. A kielégíthetetlen szeretetéh- ség lassan, de biztosan finoman roncsoló gyűlöletbe váltott Ebbe a furcsa elszakadásba még az is belefért. hogy olykor-olykor lefeküdtek egymással, megkívánva a másikban felgyülemlett. zaklató idegenséget. Bogosi délelőtt tízkor adta át a lakáskulcsot a hírlapírónak. aki a szertartásnak megfelelően unicum- mal és sörrel hálálta meg barátja szívességét. De ma. mit volt mit tenni, nem jött el az asszony, így alig negyedóra elteltével a két cimbora már újra együtt iszogatott. Bihari. aki egv vadász öntudatával vallotta és hirdette. hogy villanásnyi életünk egyedüli értelmes célja a szeretkezés, éppen tavalyi kalandjáról mesélt az autóstoppos keletnémet lánynyal. amikor hirtelen fölpattant, és az ablakon át a túlnani járdát vizslatta, ahol egy gyászruhás, fiatal nő tipegett, babakocsit tolva maga előtt, aztán se szó se beszéd, kirohant az utcára. A joghallgató odabentről figyelte a nem mindennapi társalgást: a falstaffi pocak és a feketébe csomagolt deszkamellek találkozását a ringatózó gyerekkocsi két oldalán. — Kérhetek tőled egy szívességet? — kérdezte barátját á gondterhelt ábrá- zattal visszaérkező Bihari. A hírlapíró néhány gyors, jól irányzott mondattal avatta be Bogosit: a gyászruhás jelenés egykori barátnője, akinek néhány napja temették el a férjét. Az ifjú özvegy kisfiával eddig anyó- sáéknál lakott, de tovább már nincs maradása: az egyetlen gyermeke halálába belebetegedett anya képtelen a fiatalasszonynak megbocsátani. — A csecsemőt is csak addig kapta meg. amíg a kötelező védőoltásra elvitte, de ő már a lakásba nem mehet vissza — magyarázta filantróp szenvedéllyel a termetes hírlapíró. — Szóval, megengednéd, hogy nálatok megfürödjön...? Bogositól jó néhány dolgot kértek már az utóbbi időben — Bihari például visszatérő rendszerességgel a lakáskulcsot —, de ilyesmit még soha. — Felőlem — vonta meg hanyagul a vállát —, bízzunk benne, hogy elég meleg lesz neki a víz.., — Köszönöm. Bogó — derült föl a hírlapíró bíborba játszó képe —, tudtam, hogy rád mindig lehet számítani. Érdekes, gondolta a joghallgató, a feleségemnek homlokegyenesen más erről a véleménye: na meg különben is, miért nem viszi haza a szerkesztő úr íüröszteni a fekete özvegyét. .. Colstok asszony —. ahogy magába Bogosi a gyászruhás leányt elnevezte —. nem lehetett több húszévesnél, csontos térdei szinte átbökték a fekete nejlonharisnyát. Apró madárfej, mint kerítésoszlopon a díszgömb, ült hosszú libanyakán. A fene tudja, hogy miért — talán a combközépig érő fekete szoknya meg a nejlonharisnya tette —, mégis szerfölött izgalmas jelenség volt. — Remélem, nem túl ciki, amit kérek, de Bihari ajánlotta föl, és igazán nagyon kedves, hogy megengedi — szólalt meg Amanda Lear hangján az özvegy, hóna alatt két teli Skála-szatyrot szorongatva. — Ugyan már, szóra sem érdemes, használja csak nyugodtan, amire szüksége van — nyugtatta meg Bogosi. miközben lelki szemei előtt megjelent Bihari, a disztingvált hírlapíró, amint éppen az ő fürdőszobáját ajánlgatja. ..Olyan vagyok, akár egy kukkolásra kész impotens házibácsi" — gondolta később. ahogy a heverőn olvasást. színlelve figyelte a zárt ajtók mögül kiszüremlő hangokat: a víz csobogását, a spray összetéveszthetetlen surrogását. Az özvegy sárga fürdőlepedőbe bugvolálva lépett elő, lején turbánba csavart törülközővel. Így már nem is tűnt annyira hosszúkásnak. ..Ha akar tőlem valamit, majd idetalár — fickándo- zott a számító rosszaság a férfiban. De a lány csak a vasalót kérte el, bedugta a konnektorba, aztán visszasétált a fürdőbe. Bogosi a konyhába indult, hogy egy pohár hideg vízzel itassa át gyomra unj- cumtól kiszáradt szivacsát, ám egyszer csak kedve támadt rányitni az özvegyre. Az asszony mélyen a kádba hajolva mosott, észrevette a férfit, de egy csöppet sem zavarta, hogy hátulról bámulják. — Mi történt a férjével? — bökte ki zavarában az ajtófélfának támaszkodó Bogosi. A lány éppen egy aprócska bugyit dörzsölt elmerültem meg sem fordult, úgy mondta érdes, szenvtelen hangon: — Elütötte a vonat. A fénysorompó pirosat jelzett, de ő nem vette észre. — Nekem Bihari úgy mesélte, hogy öngyilkos lett. Maga miatt. Merthogy ott akarta hagyni. A nő hirtelen mozdulattal a kádba vágta a bugyit meg a szappant, és szembefordult a joghallgatóval. — Ez nem igaz! Az anyja terjeszti rólam — hadarta remegő szájszéllel. — A jobb fülére tök süket volt, ezért nem hallotta meg a közelgő mozdonyt. Bogosi tehetetlenül állt a felindult asszony előtt, nem merte, nem akarta megérinteni. Ügy érezte, ereje végérvényesen elhagyta, s képtelen lenne most arra, hogy felemelje a kezét. Az özvegy gyorsan összeszedte magát, elnézést kért a férfitől, majd folytatta a mosást. A joghallgatónak mindentől elment a kedve, hevert az ágyon, és a plafont bámulta, amikor egyszer csak a bejárati ajtóban a kulcs szöszmötölését hallotta. — Hát te. itthon vagy — kérdezte, vagy inkább állapította meg tettetett közönynyel a szobába lépő feleség. Bogosi feltápászkodott az ágyról, kellemetlen bűntudata támadt, holott erre aztán semmi oka nem volt. — Kérlek, egyelőre ne menj a fürdőszobába — szerCncsétlenkedett az asz- szony körül — Vnert. . ., mert egy nő van odabent... — No fene, csak nem rosszkor érkeztem ? — kérdezte gúnyosan a felesége, de a máskor szokásos cirkusz most elmaradt. Ügy látszott. hogy ez a félreérthetetlen szituáció is kevés volt már ahhoz, hogy kizökkentse az öntudatra ébredt, láncait végleg lerázni készülő Nö szerepéből. Az özvegy ismét talpig gyászban volt már. mikor kijött a fürdőszobából. A két nő kedvesen mosolygott egymásra. aztán — hiába várva a férfira — bemutatkoztak egymásnak. •gosi csodálta felesége nyugalmát, aki úgy \ iselkedett, mintha csak a világ legtermészetesebb dolgának tartaná, hogy egy vadidegen nő fürödjék a kádjában. (Arra. akkor gondolni sem mert, hogy "már ennyire nincs közük egymáshoz.) A joghallgató újra valószí- nűtlenül nyúlánknak találta a feketébe rejtező özvegyet, aki immár feleségétől kért engedélyt a vasaláshoz. Amikor befejezte. összecsomagolt, aztán megköszönve mindkettőjük jóindulatát, távozott. Bogosi soha többé nem lati a. (A Salgótarjánban élő fiatalember 1961. augusztus 9-én született. Tanult szakmája a villanyszerelés. Jelenleg szakmájában dolgozik a József Attila Városi- Megyei Művelődési Központban.) Minden nyafogás nélkül: van-e nagyobb felelősség, mint egy pályakezdő költőt útjára indítani? Mert mi a garancia arra, hogy pálya ível az egymás alá rótt sorokból, az egymást szorító évgyűrűkből? A mai irodalomtankönyvekből már hiányzik, illetve nem kap elég nyoma- tékot Petőfi szép verse, intelme a XIX. század költőihez. Oly sokan írnak ma verset. mintha nem hallanák az intelmet: ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetéseihez. . . Az első gesztus, mozdulat tehát ösztönszerűen is, de pedagógiai megfontalásból is az óvásé, a lebeszélésé. Csak akkor fogjon tollat az ifjú — a közlés szándékával, ha leküzdhetetlen ez a vágy, ha valóban van mondanivalója a világnak. Hivatkozhatnék még a jó Horatiusra. ama kilenc évre. amely kell az érlelésnek — mert a jó vers Swierkiewicz Róbert festő, szobrász, grafikus, performer nem a modern technikai kommunikáció szülötte. Magamban a kelet-európai vá- tesz művésze közé sorolom, akikből egy-egy születik egy évszázadban, akiknek nem kell iskola, mozgalom. Stílusa közvetítőkapocs az ötvenes évek absztrakt exp- resszionizmusa és napjaink új festőisége között. Első hangfelütése Antoinp Tapiés szellemiségével volt rokon, de a spanyol művész Párizsban túl elegáns lett és amerikanizálódott, míg SwiJnába foglalva mint a nemes borokét, de — tudom — e mai fiatalnak nincs ennyi türelme. És alázata — tegyük hozzá. Eredmény- és sikerorientált korunkban sokszor a puszta jelenlét fontosabbnak tűnik, mint maga a.teljesítmény. Ezek után türelmetlenül várja az olvasó a minősítést: milyenek is hát Handó Péter versei? A válaszom nem csupán a (kötelező) megfontolás, óvatosság miatt nem egyértelmű — Illyést szokták ilyenkor idézni — márpedig ő értety a vershez. . . —, miszerint három szonett alapján biztosan meg tudja ítélni, hogy az illető költő-é, vagy nem. Ám Handó Péter Szabadverseket ír. mint any- nyi ifjú társa. De miért? Azért-e, amiért a századelő avantgárd mozgalma szakított az »nőtt kötött formákkal. mondván, hogy korunk érzésvilágát már nem fejezik ki a rímek, metrumok? Ez esetben Handó Péter tudatos alkotó. Gyanítom azonban, hogy másról van (még) szó. Az ifjú szerző nem elveti a klasszikus formát, hanem még nem ismeri, nem birtokolja. Ez — önmagában — még nem olyan nagy baj. erkiewicz a keleti matériával való testközeliségből hózott létre modern és európai költészetet. 1977-es Muszáj-Herkules! című kiállításának maradandó emlékezetére szántam akkori írásomat: „Egy kiál- litás szcéna, fekete mágia, nem hivatalos szellemidézés. Ez persze nem sikerül mindenkinek. csak annak, aki nem fél a fűztől, ért a túl- világí hatalmak befolyásolásához. ért az e világi lények megbabonázáshoz, az e világi lélek átforrósításához, megelevenítéséhez. Mert is. Mindenképpen nagyobb igényességre, az élmény és a megélt világ fegyelmezettebb megfigyelését, megfogalmazását tanácsolnám. Ismét Illyést idézem, aki szerint már az ókori görögök elmondtak minden lényegest az emberről. Az irodalom azonban mégsem hallt, halhat meg, mert állandóan változik a világ, az ember is, tehát az ugyanaz mindig más. Handó Péter embernek is, költőnek i* fiatal. Tehát most tanulja önmagát és a világot. Van még mit tanulnia. Mert egyelőre, még csak indulatai vannak. Nyersek, vadak, poilgárpukkasztóak. Keresi a helyét, önmagát a kifejezés formáit. Már van néhány találata, de hogy telitalálatai is legyenek még igen sokat kell tanulnia. Á világot is, önmagát is, a költői mesterséget is. Mert a forma ugyan nem vél, csupán eszköz, de megformálás nélkül suta marad a legmélyebb tartalom is. Tanács? Olvasson! Sokat, sokfélét, s ne féljen a kontrolitól. mert minden bírálat csak építheti, hasznára válhat. minden elevenség a néző káprázata: a falakon a képek halk zsivaja, rőzseláng, fény, csípős füst, a füstben a szellem alakja, korommal a plafonra írott jóslata, lódobogás, nyihogás, szél zúgása, tenger moraja egy üres teremben, ébredés sóhaja egy halotti maszkban. Pogány szertartás babonás bűze. Talán még Andrzej Wajdához szoktak ilyen közel gyűlni a szellemek” (Gyetvai Ágnes). Képeink a művész Ernst múzeumbeli kiállításán készültek: A kiállításról Tódor János: Fiatal nő, talpig feketében zamatát is az idő adja meg. mert pótolható. LÉT Ki értheti a végtelent? Ki értheti mások végtelenségét, önmaga végtelenségét ki értheti? A világ — e rajtunk kívül s belül — fölajzva tart: gyönyörű álmokat és megvalósulásokat plántál ereinkbe. hogy a múlandó örömnek s öröknek tűnjön, teljes értékűnek tetszen az elkopó. Es apró ajándékokra és hosszú fájdalmakra születtem, de reményem az emberi megvalósulásban szikrázik, kap lendületet az egyirányú utazáshoz. Pótolandó horpácsi VALLOMÁS Viszem a dalt s világiok. Szél teker, szél csavar — tanítja a táncot. Magamból is haza vágyok. Szél teker, szél csavar — viluglok. 1982. dec. 24.—1986. aug. 29. PEGAZUS Hó! Gyű te! Együtt-e vagy külön? Hangadó, csípj fülön.' Ez a mondat szárnyal, ó! Bolondot vontat a frissen fent füvön. Vére ragyog. j Magyar vagyok — ! esküszöm! 1986. aug. 31. 1986. szept. 16. Swierkiewicz Róbert kiállításáról
