Nógrád, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-19 / 221. szám
.................................minium........ lowiniwioooMoww I RODALOM Sokoldalúság és sokféleség Á YU. budapesti nemzetközi kisplasztikai kiállításon A prózaköltő Kilencven esztendeje született Tamási Áron 18»?. szeptember 20-in jó hír érkezett a Nyikó menti Farkaslaka székelyeihez: tiú született a Tamás családban. Áron, aki aztán egy napon a hozzáillesztett i-vel, mint Tamási Áron robbant be a magyar irodalomba. Régi tamilia sarja, anyai és apai ágon kétkezi földmivelők és tanult emberek egyaránt megtalálhatók. .Már székelyud- varhelyi diákként elismerést szerez, első irodalmi próbálkozásaival, lie a korai felnőttség, a háború, majd a kisebbségi lét kemény tapasztalatai kellettek ahhoz, hogy olyan tündökletes íróvá legyen, akit a magyarországi s az erdélyi irodalmi eletben egyaránt ünnepelnek. Regényei csaknem az egész társadalmat átvilágították, a vidéki város uraitól a szegények legkülönfélébb rétegéig. A Szakállas Ábelt hősül választó három könyv (az Abel a rengetegben. Ábel az országban, Abel Amerikában) a kópéro- gény. a kaland- s a fejlődésregeny <ne- velésregény) ötvözeteként annak az érzésnek, keményedrsnek. tapasztalatszerzésnek a tragikomikus ábrázolását adták, amelyen maga Tamási Áron ment keresztül szülőföldjén s az „új világban”. Tamási Áron lélekvándorlásának általunk ismert szakasza május 2t>-an zárult le, halálával. Csaknem hetven esztendőt élt, ahogyan az Énekes madár című „székely népi játék” fanyar iróniával formált szereplője. Bakk Lukács tervezte. írói kornak nem sok, bár nem is kevés. A fél századot átfogó életmű mindenesetre csorbítatlan egésszé kerekedett. K. Zs. Tamási Áron: Öreg pillangó Tizenhat évvel ezelőtt bi- ennáléként indult, aztán anyagi és egyéb okokból tri- ennálévá lassult. Am e formai, időbeli eltolódás mit sem változtatott azon, hogy napjainkra a világ periodikus tárlatainak sorában számon tartott igen jelentős eseménnyé leltek a Budapesten rendezett kisplasztikái kiállítások. Most is 39 országból százhatvan művész hatszáz alkotását küldte el a Műcsarnokba. az október 18-ig nyitva tartó VII. budapesti nemzetközi kisplasztikái kiállításra. S ez, különösen, hogy szobrászatról van szó. igen magas részvétel. Európa minden jelentős országa mellett amerikai, afrikai, ausztrálja és ázsiai nemzetek is képviseltették magukat. Ebből következően igen sokféle szobrásza megfogalmazás. látásmód, stílus-, divatirányzat van jelen a tárlaton. Tematikailag és formailag is igen gazdag a kép. Nehéz, lenne valamilyen egységes irányzatot kiemelni mert. éppúgy megtalálható az újfajta fi- guralitás. mint a tradicionális, az eklektikus és a mani- erista megfogalmazás. Találkozhatunk az új expresszio- nizmus képviselőivel, az architektönikus környezetbe helyezett kisplasztikával, a térbeliség erősödésével, a szín szobrászati alkalmazásával. Az anyagoknak se szeri, se száma — vannak klasszikus kő-, bronz-, kerámia-, márványszobrok, és üveg- vagy faplasztikák csakúgy, mint műanyagból, textilből, kavicsból, különböző fémekből, hulladékokból, csontból, bőrből, homokból formált szobrok. És természetesen ehhez a technikák sokfélesége járul — a faragástól a ragasztásig, a véséstől a hegésztésig és égetésig. Mindez valóságos képet ad a szobrászat, az egyetemes , v ' ' . Szpartak DEREMENDZSIEV Vénusz IV. művészet jelenlegi állapotáról, mozgásáról. Jelezve, hogy a szobrászat erősen változó periódusában van. Különös, ám a képzőművészetekben korántsem újdonság, hogy a plasztikában is eltűnőben van a nemzeti jelleg. Csak a harmadik világ. India ésa Távol-Kelet szobrászai kötődnek még nemzeti hagyományaikhoz. Nagyszerű, új szellemi alkotásokat mutatva be. A sokféleség és a nemzeti karakter háttérbe szorulása adta a rendezés ötletét is. azt, hogy ne nemzetek, hanem tendenciák szerint sorakozzanak a kisplasztikák. A nemzetek és művészetek közötti eligazodást pedig a kiállítás pazar kivitelű katalógusa segítheti. A kiállítás anyagát az illető nemzeti biztosok válogatták. országonként négy alkotó legfejebb négy-négy művet küldhetett el. A nemzetközi zsűrinek csak a díjak odaítélése volt a feladata. Az idén nagydíjat nem adtak ki, öt egyenértékű díjjal jutalmazták a bolgár Szpartak Deremendzsiev, a Magyar Lugossy Mária, a spanyol Miguel Moreno, az angol Michael Sandle és a lengyel Edward Sítek műveit. A Fővárosi Tanács kü- löndiját Edward Chiwawa zimbabwei szobrásznak Ítélték. Hagyomány, hogy a nemzetközi kiállítás egyik különtermében magyar művész tiszteletére rendeznek bemutatót. Az idén a 75 esztendős Berczeller Rudolf lriss szellemiségű szobrait állították ki. A méltatlanul mellőzött művész 1987-ben készült kollekciója a revelá- ció erejével hat, s a magyar közönségnek is meglepő élményt nyújt. K. M. LUGOSSY Mária Textil 1., 1887 M ár esztendők óta özvegyi sorsban és egyedül élt az öreg Nagy Mihály. Ügy is teltek a napjai, örök egyformaságban, akár a megapadt folyócska, ahogy folydogál. Végre azonban mégis történt valami. Pedig az a nap is, amelyen megtörtént a nagy esemény, egészen úgy indult mint a többi. Vagyis hajnalban a kakasok, versengve és nagy buzgalommal. szólani kezdtek: s majd imitt-amott vaktában ugatni kezdett egy-egy kutya is. A kakasokat és a kutyákat egyaránt hallotta Mihály bácsi; sőt azt is meg tudta volna mondani, csupán a hang után, hogy melyik milyen s hol van otthon. De hát ez nem is csoda, mert amióta özvegyen és egyedül él az öreg, azóta az első kakasszóra mindig felébredett. S ettől az időtől kezdve aztán, akár egy öreg óra, nagy egyformasággal így ketyegte tovább ébren a perceket. Hát a kakasok szóltak: s itt-ott vakkantott egy-egy kutya. Aztán derengeni kezdett. S a derengés csendjében pedig a Mihály bácsi két lába is elindult az ágyból, s követte ő maga is a lábát. Vagyis fölkelt, hogy a házban és a gazdaságban elvégezze mindazt, amit így hajnalban máskor is végezni szokott. Amikor minden szükséges dolgot megtett, eg.y kövér cigarettát sodort magának, s arra rágyújtott. Aztán odaadott az ablak elé. hogy kinézzen a világba. Eregette lassan a füstöt, s úgy szemlélte, a füstön keresztül. hogy mily csend van mindenütt. S, hogy nem történik semmi. Csak a keleti égen erősödött egyre a fény, s csak a pirosba hajló falevelek vil- ladoztak, mint a 'madarak tükrei. Mert bizony, már ősz volt. így nézte Mihály bácsi, hogy vajon mit lehet látni: s miközben nem látott úgyszólva semmit, lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél. , Hát igen, legalább egy kis fuvalomra vágyott az öreg. Kiment tehát az útra, s ott mendegélni kezdett, hátha lesz valami. Ment az öreg, egyre tovább a falu között, az országúton. De hát nem jött senki, s nem történt semmi, oly korán volt még az idő. Végre azonban mégis feltűnt egy teherautó, amint nagy hatalmasan törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak robogtatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva. Több időt gondolván az öreg, mint amennyit a robogó alkotmány hagyott neki, csak az utolsó pillantásban tudott az út szélire ugrani: s bizony onnét az útszélről is szinte a híd alá fújta a kocsi szele, mert a dolog éppen egy híd mellett történt. — No hát — puffant meg az öreg —, ez a teherautó mondhatni keresztülment rajtam! A nagy porfelhőben utánanézett a kocsinak, majd megindult ismét, és szép csendesen mendegélni kezdett visszafelé. S amint így mendegélt, hát egyszer egy ember tűnik elő, aki friss mozgással éppen feléje tart az úton. Nézte, de az első pillantásokkal nem ismerte meg. Ahogy azonban közelített az ifjú ember, egyre bizonyosabb lett, hogy János, aki jön. Vagyis ama rokon, akire nézett az örökség. — Jó reggelt, Mihály bátyám ! — köszönt is János, elég kedvesen. — Jó reggelt, egyöcsém! — fogadta az öreg. — Hát hogy-mint van? — Biza rosszul! — felelte Mihály bácsi. Erre jobban odanézett a rokon, hátha igaz lenne csakugyan, amint mondta az öreg. — S mért van maga rosz- szul? — kérdezte. — Én azért, kedves öcsém, mert egv nagy teherautó keresztülment rajtam! János jobban az öregre kapta a szemét, s hát csakugyan, az öreg igen meghuppanva és gyámoltalanul álldogált. Ejnye tűnődött magában János, tréfa lenne a szó, vagy a valóságot takarja mégis?! Tréfa nem lehet, mert csakugyan igen roncsaiban áll az öreg; de a valóhoz mérten igen épségben mégis! Mit szóljon hát, ez most a kérdés. Mert ha megesve sajnálkozik, esetleg nevetség tárgya lesz majd; ha pedig pogá- nyul veszi a dolgot, az örökséget veszítheti el. — Más ember ágyba dől ilyenkor — mondta hát János. — Engemet is igen húz — felelte erre Mihály bácsi. Aztán elváltak. A szél is meglibbent, s meg az öregben is a kedv, hogy hát mégis történik valami. S mosolyogva hazament. De egy óra sem telt belé, már nagy bűsulásban egy vénasszony érkezett, hogy vajon még életben van-e, mert éppen most hallotta azt az elborzasztó nagy szerencsétlenséget. — Ki mondta? — János beszéli — felel* te a vénasszony. Hát ha így van, gondolta magában az öreg, akkor csakugyan folytatni kell, amit unalomból és tréfából elkezdett. Folytatni kell, mert különben János marad a győztes. — Bizony, csak pislákolok — nyöszörgőit az öreg. — Hát akkor miért nem fekszik le? — Nem tudok levetkőzni! Ha nem tudott, hát az öregasszony megkönyörült rajta, s gyöngéd kezekkel levetkőztette. Aztán szépen ágyba is fektette, de imádkozni már nem tudott érte, mert új látogatók jöttek, akik mind törötten ülték körül az ágyat. Majd a sor végén János is megérkezett, hogy a halált nehogy lekés- se. Idejében is jött, úgy találta, mert a helyzet nemcsak egészen siralmas volt, hanem maga Mihály bácsi is a végső szóhoz folyamodott. — Hagyakozni akarok! — mondta nehezen. S mindjárt ki is nyilvánította, hogy a jelenlevő tanúk előtt s lelkiismeretes szokás szerint minden vagyonát Jánosra hagyja, aki viszont. ennek ellenében, két dolgot megtenni tartozik. Nevezetesen tartozik azzal, hogy illendő temetésről gondoskodjék: másodszor pedig tartozik azzal, hogy húsz pengőforintot rögtön lefizessen. Ennyit és nagy nehezen elmondhatván az öreg, végső megerőltetéssel félig felült az ágyban, és János felé fordult. — Így jó lesz-e? — kérdezte. A megtört szívűek mind Jánosra néztek, a szerencsés rokonra, s a hála ki- buggyanását megilletődve várták. S amit vártak abban nem is csalódtak, mert János fájdalmas szavakkal jelentette ki, hogy az illendő temetésről gondoskodni fog: majd a szavak után sújtottan felállt, és a húsz pengőforintot átnyújtotta Mihály bácsinak. Az öreg megnézte a pénzt, majd a markába szorította, mintha a fájdalom görcsébe tette volna. Aztán visszaereszkedett lassan a párnára, és úgy nézte fektéből a gerendát, mintha ott a tetőn egy nyílást keresne, amelyen a lelke elszállhasson az egekbe. Egv öregasszony sírni kezdett. De akkor hirteln, mintha valami csoda történt volna, az öreg könnyűszerrel felült az ágyban, és biztos mozdulattal lelépett a földre. S elkezdett öltözködni. ^^l.van erőben és egész- seggel mozgott, hogy egy darabig szólni sem tudott senki. De aztán János felugrott a helyéről, s nagy szemrehányással szólott az öregre, mondván: — Mért hazudta, hogy egy teherautó keresztülment magán?! — De bizony, keresztülment! — mondta az öreg. — Magán?! — Hát nincs magának semmi baja! — Nincs mert a híd alatt voltam — nevetett az. öreg. S nevettek mások is, az egész gyülekezet. . Mihály bácsi pedig bort vett elő, hogy a húsz forint háta mögül az ő illedelmes vendégelt megkínálja. Michael SANDLE ■HHHKfe?*'' AKf HH |1||||| Emlékmű Kumiahromsokkal. 19S4
