Nógrád, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-29 / 203. szám
IRODALOM «WWWMMBWOKW»^ Támadásban a kommersz em kell mély szakmai elemzés hozzá, hogy észrevegyük: az irodalomban, a különböző művészeti ágakban támad a kommersz. Elég a könyvesboltok választékát végigböngészni, a mozik műsorát figyelemmel kísérni. Elönti már az utcai újságárusok standjait is az a sokféle könyv, amelyet bizonyos túlbecsüléssel lektűrnek neveznek, és meglehetősen drágán kínálja magát. (Könyvnek hívják, mert az irodalmilag értékes művekhez hasonló formában jelenik meg, bár vannak, akik kétségbe vonják, vajon minden összefűzött, vagy kötött nyomtatványt el kell-e könyvnek fogadnunk.) A könyvesboltok forgalma örvendetesen kielégítőnek mondható, ami a forintbevételt illeti. Nem tudom, a könyvterjesztő vállalatok központjai milyen módon mérik hálózataik eredményességét; tartok tőle, hogy az általános nagy 'kommercializáló- dásban mindinkább háttérbe szorul annak vizsgálata, vajon a vállalati bevétel miből tevődik össze. Természetes dolog, hogy a könyvterjesztés nem szorítkozhat kizárólagosan az irodalmi, vagy a szakirodalmi értékek árusítására, el kell, hogy adja a nagyközönséget igencsak érdeklő hobbikönyveket, szakácskönyveket, utazási tanácsadókat, egyebeket, de már nem tekinthető ugyanilyen értékű, hasznos cselekvésnek, ha roppant nagy tömegben kínálja a lektűrként közreadott különböző irományokat. Nem elsősorban a labdarúgó-világbajnoksággal kapcsolatban kiadott és sajátos igényt kielégítő könyvekre gondolok, hanem inkább a népszerű művészek életéről, intimitásairól megjelentetett, népszerű riporterek által összegyűjtött, különböző, nagy példányszámban közreadottakra, amelyeket igen sokan kizárólagos olvasmányaikként vesznek, olvasnak, s nagyon sokan azt hiszik, hogy hiteles irodalommal találkoznak. Állítólag üzletnek sem rossz ilyesmiket írni és forgalmazni. Hazánkban évente 65—70 millió ember jár moziba. Nem közömbös hát az sem, milyen összetételű a filmkínálat, milyen hányadot foglal el a kommersz, illetve az olyan szórakoztató jellegű filmipari gyártmány, amelynek a művészethez igen kevés a köze, legfeljebb csak annyi, hogy hasonló technikai módszerekkel készül, és egyazon forgalmazási hálózatban kerül a tömegek elé. S mert ugyanannak a mozinak a vásznán jelentkezik a kommersz és a selejt, mint ahol az érték, sok esetben ejtheti tévedésbe a nézőt, azt a hitet táplálva benne, hogy filmművészetet kínálnak neki. A filmforgalmazásban a kommercializálódás meglehetősen régóta tart, de az elmúlt hónapokban minden edddigi méretet felülmúlt a kommersznek a támadása. Bátran állítható, hogy a látható filmeknek legalább 80 százaléka, vagy még ennél is több ehhez a kommersz, elsősorban a nyugatról importált, nagyüzemi leg gyártott filmipari termékekhez tartozik, s minden egyéb a megmaradó 15—20 százalékos hányadba szorul. Természetesen ez úgy értendő, hogy nem a filmek számában van a torz arány, hanem az egyes filmek játszásának számában, gyakoriságában. Mert hiába van, mondjuk, egy hónapban tizenkét új film, és azoknak csak, mondjuk 40 százaléka sorolható a kommerszek közé, ha ezek a filmek 10—15—20-szor nagyobb előadásszámban találkozhatnak a közönséggel, mint az értékesebb művek. A kommersz támadása az értékek ellen talán itt a legnyilvánvalóbb. A televízió műsorában is fellelhető a kommersz támadása az értékek ellen. Természetesen külön kell választanunk a hatalmas műsorfolyamból az esztétikai értékű vígjátékot, a bohózatot. Ha figyelembe vesszük a televízióban látható tévéfilmek, tévéjátékok, különösképpen az importált művek, meg a moziktól játszásra átvett filmek nagy tömegét, a kommersz túlsúlya itt is szembetűnő és bántó. Nem ok nélkül fakadt ki a XVI. veszprémi tévétalálkozó szakmai vitáján a tévédráma sorsáért felelősen aggódó főosztályvezető, hogy van-e napjainkban létjogosultsága a tévédrámának, amikor olyan mértékű a kommersz támadása az értékek ellen, hogy a nemzeti drámaművészetünket veszélyezteti. ■ destova két évtizede hivatkozunk ® a gazdaságosságra. Már elismertük azt is, hogy a kultúra sok tekintetben árú. Szemet hunytunk és még mindig szemet hunyunk a videóval való visszaélés fölött, hogy kocsmákban, cukrászdákban, klubokban, és ki tudja, még hányféle nyilvános helyen a videóval való szórakoztatás ürügyén igen sokszor olyan filmgyártmányokat vetítenek, amelyeknek bemutatása nemcsak, hogy nem kívánatos, hanem sokszor tételes jogszabályba is ütközik. Itt már nem is a kommersz, hanem leginkább a perifériára szorult, vagy azon kívül eső „művészperemi termék” támad az értékek és az egyetemes jó ízlés ellen. Vajon van-e, ha van, hol van a határa — annak a tűrőképességnek, amely a nemzeti és az egyetemes kulturális értékek rovására a kommersz és a még annak sem nevezhető produktumok tömeges támadását nem képes visszatartani? Benedek Miklós a Festetics-kastély Jjl A világhírű keszthelyi Festetics-kastély többéves rekonstrukciója után újra eredeti pompájában fogadja a kirándulókat, a turistákat. A Festetics-címer Épületszobrászati remekmű Kazys Saja: 4 A •• •• Az orokos Kazys Saja kisregénye első látásra könnyed, rutinosan megírt krimit ígér. Lehet annak is olvasni — mondjuk a strandon —, mert találtatik benne gyilkosság (több is), izgalmas nyomozás, szerelem, féltékenység, s mindezt átszövi valami sajátos, csak az északi írókra jellemző hűvös tárgyiasság és irónia. Tehát, aki csupán a kalandot, a fordulatos cselekményt értékeli, élvezi, az könnyű kikapcsolódást kap a kisregénytől. Van azonban a regények egy másik, ha lehet így mondani szomorúbb olvasata is. Miért marakodnak, ölik (meg) egymást az emberek? Természetesen az aranyért, a pénzért. A tét tehát az anyagiak, de milyen szánalmas tét ez — döbbenti rá a szerző az olvasót. Hiszen élete mindenkinek csak egy van, nemcsak az áldozatnak, de annak is, aki gyilkosságokba sodródik. Kazys Saja regényének — talán már ebből is kitetszik — nem a gyilkos a főszereplője, de nem is a nyomozó, aki alaposan, de rutinszerűen te- i szí a dolgát, hanem a litván kisember: az ügyefo- gyott tanár és kikapós felesége, a depressziós pincér, az alkoholista munkás, a megesett lány, a javító- intézetben felnőtt fiatalember. Érthetően együttérző, kicsit ironikus mosollyal, megértéssel mondja el a lényegét tekintve pitiáner indítékokat, gyilkosságba (is) torkolló indulatokat, tetteket, amelyek a nyomozó hatóságoknak sem szolgáltatnak rutinfeladatnál többet. Holott az élet ázért mégiscsak több, többnek kellene lennie. Nemde? Horpácsi Sándor DEÁK MÓR: NYÁRUTÓ A nyár — vérem évszaka — rámsötétedik ereimben. Megalvadt égbolt alatt miért álltam? Miért siettem? Ha elmérged bennem az ősz, rámkopognak egy éjszaka, s vérrögöt gurít szívemig apám hangja: gyere haza. SZEPESI JÓZSEF: SEMMI AZ EGÉSZ Esett mikor bekopogtam furcsa emlékem ajtaján: „Elnézést, künn zivatar van, ne féljen, nem vagyok zsivány”. Láttam az arcán, szenvedett, s nem volt szemernyi tettetés kínjában, mégis nevetett, jelezve: semmi az egész. Szólt, foglaljak helyet nála, vetkőzzek, hoz meleg teát. Leültem „lágy pamlagára”, de rajtam maradt a kabát. Perc se tellett, pongyolában libbeni elém a drága nő. Gyönyörű volt. Megcsodáltam, mint ritka árut a vevő. Éreztem, szörnyen megigéz és tudtam, örömmel hagyom. Játszott a bársonybőrű kéz vázán, virágon, abroszon. „Nem illet ennyi kényelem, bevallom, mégis boldogít” — dadogtam bambán, félszegen, hogy mégis mondjak valamit. S láttam az arcán, elpirul, s nem volt szemernyi tettetés pírjában, mégis jámborul ezt mondta: „semmi az egész’”. Festettek már képet mindenről. Keresni sem kell a képtáraikban példáiul csendéleteket a föld gyümölcseiről, az ég madarairól!, a vizek halairól. 'Európában a csendélet a XVII. századi holland festészetiben vált önállóvá, azóta a múlt századi akadémikusokon, az impresz- szionistákan át minden művészeti stílusban élt napjai nkiig. Se szeri, se száma azoknak a képeknek, amelyek bennünk élnek, ismerőssé és otthonosabbá téve számunkra a földet. Idegenebbé lennénk nélkülük a lassan elmúló XX. század fenyegetettségei közepette. Korábban egy Anglia történetét összefoglaló Penguin- könyv borítóján pillantottam meg Hogart festményének reprodukcióját. Amikor később a londoni Taté Galery egyik termében egyszerre csak elém villant a kép. Ó a régi Anglia marhasültje, hirtelen otthon éreztem magamat. Ismerős volt. Csók István citromos csendéletét soha nem tudom anélkül nézni, hogy .ne érezném újra Amalfi sziklás partjain, a városka szűk sikátoraiban magamat. s nemcsak azért, mert a kép címe is a város nevével azonos. 'Egy pár éretit citrom látszik az asztalon, ez művelné a csodát? Még az sem szükséges, hogy képsztárokról legyen szó. Festettek képet az őszibarackos üvegről is. Drezdában láttam Claude Monet vásznán a hamvas barackokat az üvegben, s egy-két gyümölcsöt még mellette. Az üveg nem túl nagy. A kép fény- és atmoszférikus hatása sem vetekszik — mondjuk — az Impresszióval. Csak gusztusos. Van csendélet Drezdában vörös- káposztával is. James En- sor festette meg a szürrealizmus előtt, realisztikus, széles festői modorban, ragyogóan piros rérákkal a sok fényes zöld levél között. És mennyi kép született a kenyérről. A múlt századi Felső- Szilvágyon már három éve álilt a házunk kemencével — 1846-ban építtette ük- apám —. amikor például Millet Banbizonba költözött, a fontainebleau-i erdő melBódi Tóth Elemér: AUGUSZTUS lé, amely Paál László révén bevonult a magyar képzőművészet történetébe is. Itt festette Millet a Ka- lászszedöket. A földön dolgozó ember munkájának, a kenyérért folytatott szor- goskedásnak már-már nemesen ünnepélyes kifejezése ez a kép. A kalász szedése jelentőségében itt valóban ünnepivé magasztosul. Ennék az ünnepnek kerete a napverte tarló. Vagy itt van Van Gogh gabonaföldjeinek szépsége. Hogy hullámzik az ő búzamezeje, széleiken a ciprusokkal. S a magyar művészet? Koszta József első nagyobb szabású műve is a kenyérhez kapcsolódik. A Hazatérő aratók a kenyérért való kelet-közép-európai mindennapi küzdelem. mindennapi gondját Is hordozzák vállukon, a színek mély izzáséiban. Nagy Balogh János Csendéletének tartalma is a kenyér. Szegényes rend ás tisztaság van ezen a már-már alázatosan fogalmazott képen, az e tájakon oly ismerős szigorúság. Jerevánban azt mondják, ha lavast vivő aszonnyal találkozol, szerencséd lesz. Az örmény lavas a Közel- Keleten évezredek óta fogyasztott lapos, lepény formájú kenyér egyik változatta. Pompeji ben is láttam ókori kenyeret. A pék az időszámítás utáni 79-ben gyúrta búzalisztből. Azon a napon, augusztus 24-én 81 kenyeret akart sütni. Egy sem sült meg. Fényes nappal. déli fél egy körül, amikor az emberek éppen ebédre készültek, kitört a Vezúv, s maga alá temette a tövében épült Pompejit és Heroulaneumot, minden élőlényt és tárgyal, a péket és félig sült kenyerét. Ifjabb PlinhLS írta le levelében az eseményt. Otthoni rég eltűnt kemencénk után a pompeji kemencékre emlékszem. Bizonyára dúdolt benne is a szél a Vezúvnál. Járkáltam az elpusztult fórumon. Apolló temploma napsütötte oszlopainál,, háttérben a béikésen kéklő Vezúwal, s meglegyintett a szál. Igen, dúdolhatott abban a kemencében is. ahol a pusztulás napján félig sült meg a kenyér, amely kővé vált. Kőkeménnyé. a Balassagyarmatom pár éve elhunyt Já- nossy Ferenc festőművész Gyenesdiási Pomona című színes vázlatára. Ferenc barátom korán ment el. Amíg élt, a nyarakat ebben a balatoni faluban töltötte, a halászok kedvence volt. Po- monát. a termékenység istennőjét gyenesdiási fénylő kiükaricaszárák. és tóparti gyümölcsfák közé helyezve már nem festette meg. Minap is átrobogtam a falun, láttam kukoricásokat, jót tett nekik az eső. Egyszerű látvány volt, semmi különös, mintha csaló a festő vázlatát láttam volna. Mi lenne bonyolult mindennapi életünkben és a művészetben. És mi lenne. ami nem az. Emlékszem
