Nógrád, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-04 / 156. szám
IRODALOM Mint általában, minden emberben, Gusztiban is többféle én lakozott. Csakhogy ő az átlaggal ellentétben nem ar- í a törekedett, hogy összemossa, kibékítse, hanem, hogy mind jobban elszigetelje egymástól ezeket az éneket. Sokszor úgy érezte, eltéved közöttük. Visszatérő álmában birkózódresszben ült a lecsukott fedelű WC-n, és egymás után szippantotta ki héjukból a nyers tojásokat, valaki váratlanul rányitotta az ajtót, de ekkor már meztelen volt. aktmodGI egy rajziskolában, művésznövendékek helyett azonban fö- detlen fejű, zsíros hajú, vén parasztok állták körül, és arra vártak, hogy elkezdje nekik a misét celebrálni, ő azonban ima helyett hangos káromkodásban tört ki... Ennél a mozzanatnál azonban szerencsére sohase jutott tovább, mindig sikerült fölébrednie. Szegény szülök, valami távoli tanyavilág bocsáthatta útjára, de erről sose beszélt. A jelennek élt minden porcikájával, a múltról nem akart tudni, a jövő nem érdekelte. A legnagyobb készséggel szórta ki emlékezetéből akár a tegnap történteket, tette kockára a közvetlen holnapot, ha a pillanatnyi érdeke úgy kívánta. Menekült minden olyan helyzet elől, amelyben élet- körülményei úgy-ahogy elrendeződhettek. azaz megszilárdulhattak volna. Nem fogadta el a sportállást se, amit birkózóként fölajánlottak neki. Már azoknak a feladatoknak a gondolatától is rosszul lett, amelyek fizetett sportolóként hárultak volna rá. Nem a iizikai képességeivel volt baj. Nem fogtak rajta a t sonttörő megpróbáltatások. Mintha nem is izmok, sötétre cserzett nadrágszíjak, bakancsfűzők tartották volna össze a csontjait. A szelep ellen lázadt. Ügy döntött, tovább tanul inkább. A teológiát választotta. Vallásos környezetben nőtt föl. de nem ezért. Itt nem alkalmazták a másutt szokásos megalázó felvételi procedúrát, tehát protekcióra se volt szükség. A teológia különben is szabad világ volt. némileg sikerült elkülönülnie a többi felsőoktatási intézmény bürokratikus rendszerétől. Guszti pedig mindennél többre becsülte a szabadságot. Igyekezett is, amennyire csak tehette, elnyújtani a tanulmányok idejét. Évhalasztás évhalasztást követett. Nem voltak különleges anyagi igényei, beérte any- nyival, amennyiből á mindennapi kiadásait fedezni tudta. Ezt a pénzt azonban akár a föld alól is előkerítette. Ha az ördöggel kellett volna érte cimborálnia, akkor az ördöggel cimborái. Egyelőre azonban elég volt eljátszania a vásárcsarnoki rakodófiú szerepét. A fizetés, négyórás munka lévén alacsony volt, de legalább az étkezésre nem volt gondja. Tizenkét tojást fogyasztott el naponta. Nemrég kezdte el különleges erősítőedzéseit. Ennek alaposságáról csak annyit: külön a lábujjak erősítésére ezres gyakorlatsorokat dolgozott ki. Kellett tehát a fehérje. A tojásokat két részletben fogyasztotta el, hatot délben, a munkaidő kezdetekor, hatot estefelé, záráskor, zsebrevágta a zsákmányt, és bevonult vele a WC-re. Lecsukta az ülőke fedelét, kényelmesen elhelyezkedett, a bicskája hegyével két lyukat ütött a kiszemelt áldozaton, egyet fölül, egyet alul, és kiszippantotta az élvezhető részt. A héjakat összeroppontotta, lés lehúzta a WC-be. Talán sose bukott volna le, hiszen a lopás bele volt kalkulálva a munkabérbe, és mindenki élt vele, ha nem szegül ellent más területeken olyan látványosan a munkahelyi erkölcsöknek, ha nem nézi le a munkatársait, nem beszél olyan magos lóról velük. Eleinte megpróbálták kiutálni, de ez nem sikerült. Guszti jól tűrte a legotrombább tréfákat is, fapofával tért napirendre a hangos röhögések fölött, az obszcén tréfákat meg se hallotta. Már-már úgy nézett ki, képtelenek lesznek megszabadulni tőle. Ezt a lopásügyet végképp nem akarták szellőztetni, féltek, eljár a szája a gyereknek, és bemártja mindannyióju- kat. Csak megfelelő puhatolózás után szánták rá magukat a cselekvésre. Kiderült, Guszti olyannyira magányos farkas, hogy mit se tud a kollektíva üzelmeiről. A tárgyaláson a bírónő alig bírta leküzdeni a ne- vethetnékjét, amikor a lopás körülményeit ■ firtató kérdéseire Guszti túlontúl részletekbe bocsátkozó válaszait előadta. A peres felek még az okozott kár nagyságában sem tudtak megegyezni. A sértett ötszáz tojást emlegetett. Guszti szerint hatszázhetvenkettő lett volna a pontos adat. A munkahelyéről mennie kellett, de nem volt kétségbeesve. Jóelőre kinézte magának a következő állást. Nem kellett sokat keresgélnie. Mindennap elment a városi rajziskola előtt, amelynek kapuján öles betűkkel díszelgett a csábító kiírás: FÉRFI MODELLT FELVESZÜNK! Az irodában egy aprótermetű, tüskebajszos ember fogadta. Guszti könnyedén rándította rá a vállát, levetkőzik ő minden további nélkül, akár itt azonnal is, ha megfizetik. A túlfűtött rajzterem paravánja mögött mégis zavarba jött. Csupa lúdbőr volt a háta, a jeges veríték is kiütött rajta, de már nem volt visszaút. Se látott, se hallott, úgy botorkált föl szinte vakon a pódiumra. Csoda, hogy hasra nem esett közben. A teremben jóval több volt a lány, mint a fiú. Valószínű azért, mert lánycsemetéiket különös előszeretettel dugták be a főiskola akváriumába, legalább a megfelelő férj felbukkanásának idejéig, a túlontúl elfoglalt befolyásos szülők. Mind csupa tejeskávé illatú, elkényeztetett úrilány volt. Az első sort teljesen ők foglalták el. Eszük ágában sem volt rajzolni, csak a modellt nézték. Egyikük még a rajzbakot is megfordította, hátát a támlának döntve olyan hanyagul vetette keresztbe a lábát, hogy a szoknyája combközépig csúszott, és kilátszott alóla a pasztellszínú bugyija. Guszti nem bírta tovább. Leugrott a dobogóról, és be a paraván mögé. Odakint fölcsattant a lányok elégedett vihogása. Gyorsan hozzászokott az itteni légkörhöz, ami nem volt egyébként nehéz. A kolleainák, az intézet női modellből hármat is alkalmazott, rajongtak érte. Mindenhová magukkal vitték, édes likőrökkel itatták. Különösen Juli, a legfiatalabb élvezte a helyzetet, a legcsiklandósabb titkait is kiteregette. — Képzeljétek, mit csinált velem ma a Zsigovits tanúr úr! Még a drapériát se terítette le, úgy lökött oda a dobogóra, avval se törődött. hogy szálka megy a seggembe — visította szégyentelenül. Bori és Ica nem volt ilyen közönséges. Ök távolabbra néztek. Ha már nem sikerült egy megfelelően bamba festőnövendékhez hozzámenniük, Gusztival is beérték volna. Komoly ábrá- zattal latolgatták a lehetőséget, és megpróbáltak a művészetről beszélgetni vele. Guszti azonban Éva után vetette magát. Éva volt abban a megszégyenítő tréfában a fő provokátor. Ez kelthette föl Guszti figyelmét, aki végül egészen belelovalta magát e dühödt szenvedélybe. A lány lelkiismeretlenül játszott vele, úton-útfélen kinevettette, mindhiába. A teológián befejeződtek a nyúzott-húzott tanulmányok. Guszti letörten készülődött a püspök úrhoz a búcsúvacsorára. Hibátlan kölcsöneleganciában álldogált egy sorban a többiekkel a fogadószobában, és várta, hogy a püspök úr bemutassa a családjának. Elakadt a lélegzete, amikor a püspök úr lányaként Éva állt előtte, de azért kezet csókolt neki, mintha mi sem történt volna. Átfáradtak az ebédlőbe, és helyet foglaltak a terített asztal körül. Már mindenki az étel fölé hajolt, amikor Guszti váratlanul hátra tolta a székét, és föl- emelkedett. — A toalett... — nyögte elvörösödve, s szemlátomást csak megjátszotta a zavarát. Éva nézett föl először a tányérjából, s az előszoba felé biccentett. Találkozott a tekintetük. Mindketten érezték, valószínű, utoljára. Guszti kilépett a díszes társaság látóköréből. Talán, úgymond, visszasüllyedt a roskadó tanyavilágba disznót hizlalni, libát tömni, mivelhogy manapság ennek van itt a legfőbb ideje. A sportbarátok szerint, valami nyugati nyomornegyed tájékán szédült bele egy török vendég- munkás kiábrándító szerepkörébe, ami a külsőségeket tekintve, kun bajusz, villogó. fekete szemek, nem is eshetett nehezére. E néhány ványadt találgatás volt minden, amit hollétének felderítése érdekében a hajdani cimborák megkockáztattak. Nem, a rendőri nyomozás kierőszakolására senki se gondolt. Mindnyájan biztosak voltak benne, Gusztinak előbb- utóbb úgyis fel kell bukkannia vahahol. hiszen any- nyi de annyi el nem játszott szerep várja még. Oláh János: Férfi modellt felveszünk Tóih-Máté Miklós: Egy kosár dió A közért előtt idős asszony árulja a portékáit. Virágot, gyümölcsöt, tojást, zöldséget, mikor mit. Nem csupán ő árusít ott, többen is. Idős emberek, akik a kertjükben, kis gazdaságukban termelt javak piacolásából szerzett pénzzel csekélyke nyugdijukat egészítik ki. Amellett a magányukat is megfelezhetik a társakkal, hiszen árusítás közben beszélgetni lehet, nézelődni, tölteni az időt. Az a kedves asszony a falumbéli öregekre emlékeztet. Ízes beszédű, mosolygós. Ismerősként köszöntjük egymást, sokszor veszek tőle tojást. leves- zöldséget. De akik igazán elnyerték a tetszését: a gyerekeim. Mindig a kezükbe nyom valamit. Almát. napraforgómagot, virágot. Hiába intem ettől, csak mosolyog. ..Ugyan, tessék már hagyni, jó szívvel adom az aranyoskáknak. A múltkor a kisfiú olyan komolyan elbeszélgetett velem, mint egy felnőtt.” Aztán egyik alkalommal csöngettek, ő állt az ajtónk előtt egy kosár dióval. ..Megígértem a gyerekeknek, mert hogy azt mondták, szeretik." Nem engedte, hogy kifizessem. ,.Ne tessék már megsérteni. ajándékba hoztam. Fogyasszák a kis aranyosok, egészséggel.” Eltöprengtem az eseten, nem először már. Életem folyamán sokszor volt alkalmam megtapasztalni a szegények ..gavallériáját". Akik a kevésből is önzetlenül adtak. Olyan természetesen, ahogy egy pohár vizet nyújtunk át a szomjazónak. És persze volt alkalmam tapasztalni az ellenkezőjét is. Az anyagi javakban dúskálók mérhetetlen fukarságát. Általánosítani természetesen egyik esetben sem lehet. Akadnak jószívű tehetősek is, ahogy megkeseredett kuporgató szegények. De azt nyugodt szívvel állíthatom, hogy az utóbbiak között ezek csak ..fehér hollók". Az általános típust az én szememben ez az öregasszony képviseli. Mi lehet a lelki indítéka neki és a hozzá hasonlók adakozó nagyvonalúságának...? Nehéz ezt megfejteni. Talán mert más szemszögből nézik a világot. A sokat próbált, nélkülözött emberek megedzödött tekintetével. És mert földi javakat gyűjteni nem állt módúkban, így belülről gazdagodtak, oda halmozva föl mindazon lelki értéket, melyeket szerencsésebb embertársaik vagyonuk gyarapítása közben elsorvadni hagytak. És itt mindjárt fennáll a kérdés is a mai elanyagiasodott világban: Vajon ki hát a szegény, és ki a gazdag? Szegény-e ez az öregasz- szony, aki a kevésből is adni tud, és gazdag-e az a minden földi jóval körbekerített, akinek csak önzése dagasztja egyéniségét? A válasz, úgy gondolom, nem nehéz. Ez az öregasszony a gazdagabb. Irigylésre méltóan. Stadler Árpád: Alkony FODOR ANDRÁS: MOZDULAT Kikönyökölök minden este a csillagtalan égre, Odalenn megvakult falak, utak kietlen pusztasága. Cirádák, ormok értelmetlen csendje. Az ablakrésen át kilódult horkolások ütemébe belesikong a villamoskerék. És mindig, mindig ugyanúgy. S mert vállaltam az állhatatosságot, el kell viselnem, hogy a látszat siket kőszurdokában élek. Miként merev üveghasábok fehér hágcsói csüngenek az égen, sorsom elrendelt mértanában feszengve nekem is így kell várnom. Tudom, hogy minden percemet az anyag béna közönyébe vésték, de csontjaim hordják az ismeretlent: a mozdulat megváltó robbanását. TÖRÖ ISTVÁN: HALÁSZUNK A hajnal vizenyős partján, szabad perceinkre rátapadva dobáljuk horgunkat, mint álarcos halászok, arcunkon elsimulnak az éjszaka megjárt poklai, jósok sem lehetünk, értelmünk szelét nem érzik a fák, a folyó hallgatag sikamlósát a partok fékezik, szemgolyónkban összesűrűsödik a táj, a felhőkkel úszó tavasz, s testünk, akár egy tisztuló pohár, ébren fogadja a belecsordogáló fényeket — halászgatunk csöndben és magányosan, de egyre súlyosabb létünk után türelemmel nyúlunk, s minden mozdulatunkat pedzegeti a sorsunk — hány szárnyalásba fogtunk, s hány bukást nyeltünk le, mindig kihalásztuk mélységekből a magasságot, életünk faggatjuk, elragadt örömökkel keltünk útra, s megfejtett titkunkat mások fölözik le. mert beérjük azzal, hogy hazaérünk, s elveszünk otthonunk magasba ívelő betonkalickájában. KISS TAMÁS: IDILL Az ágyúk farkasszemet néznek. A robbanófejek, a töltetek, a puskapor is szárazon. De nem lehet. . . Hát béke van. A kilövő állomáson az ágyúcsőbe költözött egy kismadár. Most benne ül, tollászkodik, biztosan párjára vár. Aztán kikel, torkát az égre nyitja fel s gyanútlan énekel.
