Nógrád, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-25 / 174. szám

IRODALOM «WMMM8NHNIW Svantek 3ános: | , r a i a rrrkir>i a nr ko A Íj AI üij AIAI3 G yanakodhatott volna az italra, a rengeteg kávéra is, az éjsza­kázásokra, vagy a túlfeszí­tett munkatempóra. Mégis inkább arra hajlott, hogy betegsége okát a biologi- kummal mélyebben, titko­sabban összefüggő jelensé­gekben lássa, amelyek ' az orvosok kutatóműszerei számára mindenkor hozzá­férhetetlenek maradnak. Ahogyan a hús fogyott a csontjairól, és ez pontosan követhető volt a kórházi gyorsmérlegen, valami egy­szerű magyarázat közeledtét érezte, aminek felfogásához pusztán csendre volt szükség maga körül, és ezt részben el is nyerte azáltal, hogy a kényszerű kezeltetés kisza-' kította a meddő és zajos hétköznapokból, melyek moz­galmassága minden rendező elvnek ellenállt. Betegségében az zavarta leginkább, hogy szinte tel­jesen megsárgult. A fájda­lom. a különféle gyógysze­rek hatása már csak izzott, nem lobogott benne, és hig­gadt energiái, úgy érezte, kristályossá párolják .mind­azt. ami azelőtt zavaros és híg volt, estik a külső világ szelelönyílásait kell -gondo­san elzárnia. Micsoda gyönyörű nő — szólalt meg, amikor Anna elment, a mellette levő ágyon az öreg. akit talán már csak makacs élni aka- íása tartott távol a proszek­túrától. — És hogy szeret­heti magát. . . Pedig nem ér­demli meg. Maga aztán nem iVdemli meg. Miért keserí­tette most is így el? — Ügy találtam, hogy a halálnál is keserűbb dolog az asszony, aki olyan, mint a hurok, a szíve háló, a karjai bilincsek — szavalta a Prédikátor-könyvből az öregnek, aki süket, mint a nagyágyú. A vizitnél a fő-, orvos szájáról próbálja le­olvasni. hogy mit kérdez, és mindenre azt vágja rá, hogy panaszmentes. — Nem. nem igaz — he­lyesbített erre most vékony, magas hangján az öreg. — Nincs, aki méltatlan lenne a szeretette. De maga akkor is egv önző. lehetetlen frá­ter. Pedig nem volt önző vagy gonosz. Sosem volt annyi ereje, hogy megkeményítse magát ilyen negatív mag-r íartásokban. de kapcsolatuk Annával már jó ideje hal­doklóit. és most. éppen most végképp nem volt szüksége rá. és persze senki másra, amire némi büszkeséggel gondolt. Egyébként csak Anna lá- 1< gáttá. .Előbb, míg várt reá. el­tökélte. hogy nyomasztóan fog? viselkedni. a távolság- teremtés formai eszközeihez nyúlván, ahhoz a briliáns képességéhez, amellyel ko- 1 óbban is sikerült állandó feszült bizonytalanságban tartania Annát, sőt olykor még — egészen mély lelki rétegekből és nem csekély erőfeszítés árán — az asz- szon.v agresszivitását is fel­színre hoznia. Most persze szükségtelen lett volna ilyen messzire mennie, elég játékalkalmat kínált maga a betegség is. amelyről hol szigorú tárgyi­lagossággal. hol néhány könnyelműen odavetett szó­val. de mindenképpen na­ivon szűkszavúan beszél maid. egészében véve úgy. mint akiben alig léken tart­ható düh és undor támadt saját testével szemben. Azért rendbe szedte ma­gát, sőt még meg is borot­válkozott. Nem kívánt ugyanis külső fogásokkal él­ni. belülről akarta megfor­málni a szerepét, mint a nagy színész, akinek nincs szüksége arra, hogy púpot ragasztasson a hátára,-ha nyomorékot játszik. Anná­nál. • akinek érzékenységét az erős kontrasztok iránt jól ismerte, nem téveszthet­te hatását, hogy ilyen dögro- vásos állapotban a gavallért adja. A látogatási idő közeled­vén köpenyt húzott magára, és kiült a folyosóra. Zsebé­ben ott volt a kezelőszoba kulcsa, amelyet egy száza­sért kapott meg Feritől, a fél idióta ápolótól. — Aztán ne vigyék túlzásba — vi­gyorgott, amikor átadta. Meg volt róla győződve, hogy Anna képtelen lesz most lefeküdni vele. Látni fogja rögtön a csapdát, amelybe a visszautasítás ve­ti. de nem kerülheti el. So­sem sikerült igazán becsap­nia Annát, de az asszony nem tudhatta, hányadán áll vele. mint ahogy nehezen nyerhet hiteles képet egy epület valódi architektúrá­járól az, akit mindig csak a hátsó ajtón engednek be. Amikor megpillantotta a folyósón Annát, még besü­tött a délutáni nap az ab­lakon, és hátulról világítot­ta meg az asszony alakját, amely, tudta jól, most is olyan, mint amikor meg­szerette, egyszerűen nem fogtak rajta az évek. Sosem hitte volna, hogv egv asszo­ny! test ennvire időtálló. Volt azonban a szép nők­ben valami nyugtalanító vo­nás. és ezt érezte most is. amikor Anna karcsú, sötét sziluettje közeledett felé, hogy mintegy varázsütésre, királylányokból csúf varan­gyokká változhatnak. — How- do you do? — kérdezte az asszonyt, ami­kor az odaért. — Ne pohóckodj most. Nagyon kérlek. — Miért? Mert elbőgöd magad? Olyan borzalmasan nézek ki? — pojácáskodott dallamosan köszörülve a torkát. Az asszony egy darabig szótlanul figyelte, aztán meg­kérdezte: — A leleteid meg­jöttek már? — Nem tudom. Nekem nem'mondanak semmit — nevetett fel, és fújtatott az­tán aprókat az orrán keresz­tül. — De nem is érdekel­nek — tette hozzá elsötétü­lő arccal. — Végül is a szen­vedés teljesítmény jel l egű. ezen a területen meg ott­hon vagvok. Ez különben is férfimunka. — összehúzta szemöldökét. összecsücsörí­tette a száját, és elnézett az asszony válla fölött a zi­zegve bekapcsoló neoncsö­vek irányába. — Ti. nők tulajdonképpen halhatatla­nok vagytok a mi számunk­ra. minthogy általában ti lehéttek jelen a mi pusztu­lásunknál. És ezt persze nem szívesen mulasztanátok el. Anna hallgatott. * Ekkor hirtelen megragad­ta az asszony kezét: — Nem, ne haragudj, nem szabad most haragudnod rám... mostanában egy kicsit... de te tudod, hogy csak te vagy nekem. . . Ügy örülök, hogy eljöttél — tört ki végül, mint aki már képtelen arra, hogy felbuggvanó meleg érzései­nek topábbra is gátat szab­jon. — Gyere, gyere most velem — húzta magával az asszonyt. Amikor bezárta a csupa csempe kezelőhelyiség ajta­ját. elengedte az asszony ke­zét. és le-föl kezdett sétálni a szobában. Tulajdonképpen nem sok kedve volt az egészhez, és még az is eszé­be jutott, hogy talán nem is a saját jelenlétében mászkál itt, hanem valamiképp An­na rendezte így á dolgot. — Hoztam egy kis meleg ételt — mondta az asszony. — Meg kellene enned, mi­előtt kihűlne. . . — Később, később — le­gyintett, és megállt a mű­anyag lepedővel borított ágy mellett. Lekapta magáról a köpenyt, és széles, hanyag mozdulattal az ágyra terí­tette. — Vakon bízom a felépülésemben — mondta, és kioldotta derekán az övét. A bő. kórházi pizsa­manadrág nyomban lecsú­szott róla. és ő úgy állt bene, mint egy kék pocso­lyában. Lehúzta a felsőrészt és előrelépett: — Ecce ho­mo — mondta, és széttárta a karjait. — Ezt most nem lenne szabad — mondta Anna csendesen, de aztán lassú mozdulatokkal vetkőzni kez­dett. — Igaz, te sosem tö­rődtél az ilyesmivel. Hangjának nyugodtsága meglepte. Nyoma sem volt szavaiban a könnyed fed­désnek, a kamaszos felelőt­lenségért cirógatva megrovó asszonyi-anyai zöngének. Ügy hangzott, mint egy vég­leg lezárt ügyről alkotott semleges vélemény. Az asszony nem vetkőzött le teljesen, inkább csak hoz­záférhetővé tette magát, és komoly természetességgel szeretkezett, ahogyan a nők azzal a férfival fekszenek le. akibe már nem szerelmet sek. A hiábavalóságoknak mi­lyen sorát kell még megcse­lekednünk. hogy tökéletesen elfeledtessük magunkat — tűnődött később. a húsle­vest kanalazva, miközben szemével a kézmosó fölé hajoló asszonyt figyelte. — A férjed tud.ja, hogy bejársz hozzám? — kérdez­te. Az asszony kiegyenesedett. — Igen — felelte először saját arcának a tükörben, és csak aztán fordult a fér­fi felé. — Tudja. — Helyes — mondta, és félretette a lábast. Mondd meg neki. hogy a kór nem hatolt bennem még olyan mélyre. . . szóval legneme­sebb szerveim még nincse­nek veszélyben. De ha ő akarna megölni, akkor siet­nie kell. Felállt az ágyról, és az asszony háta mögé lépett, átkarolta, és csontos, sárga arcát a vállára helyezte. Most mindketten a tükröt nézték. — Bemennél az orvoshoz? — szólalt meg kis idő múlva. Anna oldalt lépett, és szem- befordult vele. — És mit mondjak neki? — kérdezte. — Hogy a szeretőd vagyok, és érdeklődni szeretnék. .. Jó — mondta aztán, és le­hajtotta a fejét —majd ki­találok valamit. Míg várt az asszonyra, már újból kint a folyosón, érezte, hogy megszédül, le kellett ülnie, örült, hogy Anna most nem látja, csak az öreg csoszogott le-föl előtte nagy, csónakforma papucsaiban. Tíz folyosó­hosszat tett meg ilyenkor délután. Korábban vele tar­tott ő is, valami védettsé­get, vagy előnyt érzett mel­lette, mint a szép lány, aki­nek csúnya barátnője . van. Tegnajp éjjel'az öreg felült az ágyban, és fuldokolva kö­högött. — Istenem, hát en­nek soha nem lesz vége? — kérdezte két roham között a sötétben. De aztán méregbe jött. — Ha; annyira húzod, hát vidd csak, uram. Min­dig is a tied volt, én már elengedem. — Most megint olyan arccal mászkált, mint aki nem adja könnyen, Volt valami méltatlan és közön­séges ebben a hosszú vona­kodásban, melynek alján, bárhogy takargatta is, ért­hetetlen és sértő ellenszegü­lés lappangott. — Te. egy mázlista vagy — lépett oda hozzá Anna, és kicsit beletúrt a hajába. Most látta ma . először mo­solyogni. Felemelkedett a pádról. — Azt mondták, hogy. . . Tény­leg? — Két kezébe fogta az asszony arcát, és hosszan megcsókolta. Na — mondta aztán nevetve, de emlékeze­tesnek szánt, átható tekin­tettel — hát akkor jól nézz meg. — Valóban szerette volna. . ha az asszonyban megmarad ez a kép. — Így néz ki egv mázlista. De ez akkor is túl fog élni — bö­kött fejével a közeledő öreg felé. — Pedig orvostanhall­gatók egész csoportjait vi­szik az ágyához, mert tud­ják. hogy nála mindent megtalálnak egy helyen. Nem. nem hallja. Töksüket — tette hozzá Anna ijedt mozdulatára, és még mindig nevetett. Belekarolt az asszonyba. — Te. ha látnád, ahogy ott 1 fekszik, és szinte révületbe viszi az igyekezet, hogy mi­nél engedelmesebb és. tanul­ságosabb eszköze legven a diagnosztikai bemutatónak. . . Ja és képzeld, a múltkor meg fölajánlotta a csontvá­zát a kórháznak — folytat­ta hadarya, nehogy az asz- szonv időnek előtte gyanút fogjon. De Anna már nem figyelt rá. arcán végig­futott egy könnvcsepp. E kkor értek egvvonal- ba az öreggel, aki a gyengék előzékenysé­gével megállt, hogy elhalad­hassanak mellette, miközben vizenyős szemeit Annára függesztette. — Magát emlegette az utolsó pillanatokban — mondta néhány nappal ké­psebb az asszonynak, amikor újból találkoztak, és feléje nyújtotta bütykös vén ke- • zét. MOGYORÓSI ERIKA: LEOMLANAK 0 gonddal épített álmok <: vágyakozások elomlónak Sűrű erdőn átívelő elragadtatás környékezi e tárgytalan szenvedélyt Magam vagyok \ s oly esetleges mint egy a szélcsendes délután Lobog a tér s a mély fölött érzéketlen időtlen talány Miért a hóragyogású várakozás miért a parttalan sóhaj a dísztermek közönyös ünnepélyessége? Mire és meddig e mesterkélt hiány? Sápatag gyöngysorod a léghuzat szétzilálta Magad vagy te is s oly esetleges Bugyoláld kendődbe a megmaradt reményt hiszen a faliórák motnn tökélye a növő időt fölzabálja téged leint: már nincs miért ?ár volna még kiért TAMÁS ISTVÁN: ÓDA HELYETT Harmat gyöngyért merültem a mélybe; Utadra, hogy gazdagon kelhessél. S tajtékzott a tengerszem, a hajnal — Zálog lesz, ki nyerőbb a vesztesnél. Olajággal kiváltott önmagad Nem találnád, de én se mehetnék Ölre: bánat, öröm, ha fölfakad, Törvényt bír a nélküled s nélkülem. Évgyűrűkkel pecsételt bizonyság — Valós dalban a visszhang-szép ütem. TAKÁCS IMRE: GALAGONYAVIRÁGZÁS Amikor a galagonya virágzott, nem voltál fönt a hegyen. Nem voltál fönt a hegyen, amikor kivirágzóit a galagonya. Elaludtam a bódéban, nem álmodtam amikor a galagonya virágzott, amikor kivirágzóit a galagonya. A galagonya virágzásakor nem történt velem semmi. <Amikor kivirágzott a galagonya, egyedül voltam, szabad. Nekem már csak szabadságom\van, semmi másom. A kötelezettségeim önkéntesek. Vízszintesen feküdtem, függőlegesen álltam, amikor a galagonya virágzott, amikor kivirágzott a galagonya. Pólya Zoltán fotói Enyém a cirkusz címmel kiáílitás nyílt az Ernst Mú­zeumban Pólya Zoltán fotóművész cirkuszi tárgyú fotóiból. Képeink a kiállításon készültek.

Next

/
Thumbnails
Contents