Nógrád, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-23 / 120. szám

IRODALOM «trooMOMMO« Kende Sándor: ■ A halhatatlan ember r - _ . - ' bajom se 56niU11l történhet — szokta mondani. — Nekem Azzal a magától értetődő biztos egyszerűséggel ejtette eizeket a szavakat, amilyen megszokással az ember nap nap után ugyanazon az úton jár, vagy ahogyan lélegzik. Nem mondta nagyképűen, hanem olyan természetesen, belülről fakadó kényszerű­ségből, mint ahogyan a kar­ját ösztönösen maga elé kap­ta, valahányszor más a ke­zét emelte rá: — Semmi bajom se történ­het. Nekem nem. Kamaszkorában még maga se vette észre. Kiszólásánaík legföljebb annyi jelentősége volt, mint mások szájából ennek a frázisnak például: — rossz pénz nem vész el; vagy: csalánba nem üt a ménikő. Hetyke legény volt, aki a falusi mulatozások cí- vódásainak veszélyeivel soha nem törődött. A gyilkos éj- szaíkai mendemondákat meg se hallotta. Emelt fejjel, tárt karral ment minden jelenség elé, és várakozón fogadott bármit. Miért ne? Ugyan mi a fene történhet ?! — Semmi bajom. Nekem nem. így kimondott tulajdon szavait akkor vette észre elő­ször, amikor egy farsangos mulatozás után, éjfél múltá­val, a holdvilágtalan sötétben egyedül indult haza háztűz- nézőből a falu legszebb lá­nyától, s ahogy a sarki útjel­zőhöz ért, a fölázott földből kipúposod ó gyökérben meg­botlott, s egy jókorát top­pant előre, hogy egyensúlyát visszanyerje. De alighogy így előrehuppant: iszonyú do­rong zuhant épp csak annyi­val mögéje, amekkorával a botlás pillanatában nagyob­bat lépett. Majd a dorong ■után, melynek nem állt út­jába a kiszemelt cél, a ha­talmas, föl nem tartóztatott lendülettől a kiálló gyökér mellé zuhant a legszebb lá­nyért bosszút esküdő vetély- társ. Az alig egyórás vőle­gény azonban egyetlen per­cig se törődött az üggyel. Igen, ha meg nem botlik az alattomos gyökérben, a hu­sáng menthetetlenül őt éri. Véletlen? Az életét mentet­te meg ez a véletlen? Ilyes­mi eszébe se jutott. Félváll­ról lerázta, és vissza se fordult a földre bukott ve- télytárs után. A gallérját se gyűrte föl, s így, alig hall­hatóan maga elé dünnyögte: — Semmi bajom... Ne­kem nem... Csak, amikor túljutott a következő kereszteződésen, csengett vissza a fülébe tu­lajdon szava. Most először. S meg kellett állnia. Mintha óriási súly nehezedne a vállára. Még számtalanszor kicsú­szott száján a megszokott szólásmondás, de utólag most már mindannyiszor észre is vélte, ® ilyenkor bizony, megdöbbent tőle. Laesan- lassian hinni kezdte, amit mond, s ahogyan idősödött, egyre tudatosabban használ­ta régi sablonját, sőt, annak értelmében rendezte máraz életét. Hogy bármibe fog is: veié ugyan nagy baj nem történhet. Vele nem!... Röviddel az esküvője előtt, menyasszonya miatt, össze- különbözött a szüleivel. El is kellett jönnie a faluból. Fiatal asszonyával a város­ba költözöttt, asztaio&műhelyt nyitott, s a kezdő próbaiko- záisban, a kíméletlen verseny útvesztőiben a fiatalember alig tudta magát fenntarta­ni. Azárt mégse esett kétség, be. Pedig elő-előfordult, bogy vacsorát se tudott hazavinni apró családjának. De akkor se törtetett, becstelen dolgo­kat nem vállalt, s hihetetlen nyugalmából percre se zök­kent ki. ■Ezzel a hittel indult el ha­zulról a világháborúba is. Két nagyobbacska fiút ha­gyott otthon, és fiatal, vá­randós asszonyát. A fronton, az állandó élet­veszély közepette, a halál valahogy mindig elkerülte, egy-egy hajszálnyira csupán, de azért megbízható pontos­sággal. Mesébe illő véletle­nek történtek vele, míg a bajtársak egyre sűrűbb so­rokban hullottak mellőle. Olykor, váratlan viharszü- netben, maiga is elcsodálko­zott a szerencséjén. Véletlen? Sorozatos véletlenségek ? Érezte, hogy, aml sorozatos, az nem lehet véletlen. Vala­mi rendeltetésfélét, törwény- sz erű séget sejtett az ismétlő­dő véletlenségek mögött. — Semmi, semmi bajom se történhet — mondogatta még, de lassan, a helyzetnek megfelelően, s néha 'közben már ilyen útra tévedt a nyelve: — Nem halhatok meg... Én nem! Végüil sikerült kimonda­nia ngenlő formáiban is: — Élnem kell. Nekem él­nem kéül! Kell! Mélyebbre ugyan még min­dig nem kutatott, vagyis, hogy miért kell életben, ma­radnia, mi a ..rendeltetése, csak érezte, hogy keil, élnie keli. S ezzel napirendre tért íölötte. Jelentésével nemigen törődött, csak annak szelle­mében élt. Soha nem, csú­szott a földön, aiknasivítás elöl le nem hajolt, fejét nem kapkodta a tűzesőben ---, s végül hazatért. Két fia kamasszá serdült közben, felesége szeme alá ráncdkat vont a várakozás, a féltés, de most kimondha­tatlanul örült, s ebben az örömében még szebb is volt a környék legszebbjeinél. No, és egy harmadik, néhány esztendős, idegen csöppséget is talált az asztalnál. Igaz, néhány hónappal az emlé­kezetes bevonulás után érte­sítést kapott, hogy harma­dik fiuk szüleitett, ő örült is a hírnek, de a harci zajban nem ért rá ábrándozni. Most azonban, annyi vér után, először otthon, az ajtóküszö­bön, kis háza melegében, az elmúlt négy esztendő isten- telenségéből visszacsengtek a gépiesen mormolt szavak, és tiitkos kapcsolatot talál­tak a fehér asztalterítőt cim- báló, ölelő karú aprósággal, s dirága értelmet nyertek: — Élnem kell. Nem hal­hatok meg, én nem. Drága kisfiam... így indult a megterített asztal felé és magasra kap­ta a kisfiút, aki bátortalanul ismerkedett az apjával, ar­cába csípett, és a hajába té­pett, aztán összecsapta ki­csi tenyerét. Elvitathat atlanul ő lett a kedvenc. Apja nem engedte el maga mellől egyetlen percre sem. Ott nevelkedett az asztalosműhelyben, s úgy szerette a forgácsszalagot, mint más gyerek a huszár- sapkát. meg a falovat. Az évek fékezhetetlen gyorsaság­gal futottak. A kisfiú cso­dálattal nézett föl hatalmas apja őszülő halántéka felé, akit gyaluval a kezében, győzedelmes hadvezérnek látott. ínasévei múltával vizsgát tett a szakmában, s apja ettől kezdve olyan büszkén-egyenesen járt az utcán, mintha törhetetlen páncél borítaná testét: — Semmi bajom se tör­ténhet. .. Élnem kell... Nem halhatok meg. Én nem! Csakhogy a kamaszfiú sze­mében napról napra élesebb parázs csillogott. Boldogan gyalult, igen — de nemcsak gyalulni akart. Persze, a fá­tól, az enyvtől, a faragókés- től semmi áron se vált vol­na meg. Apjától meg kü­lönösen nem. De már nem­csak szekrényt, aszfalt, meg ágyat akart gyalult fából ösz- szemérni, sem díszes lámpa- állványt készíteni — hanem lobogó hajú nőt, gyilkos far­kasokat, nagy férfiak arcát, ágaskodó paripát, kiáltozó gyereket. Fantáziájában ne­kivágott a földúlt világnak, s úgy járta be a földkerek­ség csodáit, mint szobája négy sarkát. Apja aggoda­lommal figyelte, s nem tud­ta fiát visszatartani, aki mellette maradt ugyan, de fölötte élt, a kék ég végte­lenségében. Magasra törő ál­maiban már nem jelentett segítséget az öregedő apának, akit megtört a fiáért való gond. Elhagyta magát. Kis műhelyét élete fáradságá­val bizakodva és győzedel­mesen fejlesztette naggyá, s most nincs, aki átvegye, aki folytatná, továbbélné az ő életét. Két nagy fia más mesterséget tanult, és soha nem okoztak gondot apjuk­nak. De hát ez a legkisebb?... Belülről mélyen fölzokogott, valahányszor gondolataiban ■eddig ért. A régi szavakat még mormolgatta ugyan, de alig hitt már bennük: — Élnem kell. Én nem halhatok meg: nekem élnem kell... Ez az egyre csendesük) hit se igen nyújtott menedéket. Többször eltűnődött: — mi az, hogy nem halhatok meg? A halálom óráján js ezt mondom majd? Hogyan mondjam, miért mondanám akkor is?... A felesége azzal ébresz­tette egyszer hajnalban, hogy gyújtsák már .föl a villanyt, mert rosszat álmo­dott, és fél. — Valami nagy szeren­csétlenség fog érni minket — sírta. — Napok óta érzem. Amikor szegény anyám meg­halt, előtte ugyanígy érez­tem magam. Ilyesmit álmod­tam akkor is... Egyikünk meg fog halni... Kimondta a nagy szót, de rögtön ura védő karjába ka­paszkodott. Aki fáradt hit­tel tűnődött magában: — én, én halnék meg? — Belül­ről a gyerekkora óta hordott szavak tiltakoztak: — én, nem, nekem élnem kell! — De makacs hite nyomban meghunyászkodott: — ha nem én, akkor hát ő? Nem, nem, lehetetlen!... — Kese­rűen méregette a kétélű es­hetőséget, s ez a szorítás nem lazult többé. Szörnyű rémületben élt, s, ha legki­sebb fiára nézett, könnyezett. Megöregedett, elfáradt, ágynak dőlt. Fia, a merész, az úttörő, aki a tiprott, sáros mezs­gyékről járatlan mezők fe­lé akart törni, s láthatatlan, örök szépségeket akart a szemmel látó, kétkezű em-' bér elé formálni, az anyag­talant anyaggá alakítva, hogy a megálmodott szépet az is láthassa, aki különben csaik az anyagot látná: ez a fiú, aki tekintetét arra fordította, amerre oly keve­sen merik, föl, a láthatatlan kék ég felé, s álma anyagá­ul apja életét, a fát válasz­totta. A fát, a gyalulható, véshető, faragható, festhető fát. A fát, mert apja fia volt, mert igenis az apja életét folytatta, bármennyi­re nem tudta ezt, s, ha ap­ja elkeseredett is az évek óta élő ellenkező hitben. Apja éle­tét szívta magába, mert a kis műhelyben nevelkedett, s bár az első lépcsőkön túl- ugrott — azért az ő életét élte tovább mégis, csak ma­gasabb fokon. A városi asztalosműhelyhez nőtt kis családi otthonban haldokló apa valaha éppen így indult el hazulról, neki­rugaszkodva, semmitől se tartva, ezekkel a szavakkal: — Semmi bajom se tör­ténhet. Nekem nem!... Eszébe jutottak ezek a szavaik még egyszer, most is, és így nyújtotta kezét a legkisebb fia felé: — Én nem hallhatok meg... nem volt eb­ben annyi­ra biztos, mint most, a halálos ágyán. S amikor el­engedte a fia kezét, tudta, hogy amaz megérti, mit je­lent ez az utolsóul kimon­dott szó, mely őbenne akar folytatódni: — Élnem kell... A bolgár kultúra napján PANCSO BANOV: A galamb és a jóemberek Az ablakomhoz, mihelyt megvirrad, egy galamb repül. Így megy napra nap. Rámnéz, s tőlem messzebb ereszkedik le, bár már jól s mind jobban ismer így. Én egy szelet henyeret morzsolok a keskeny párkányra, s így mormolok: „Gyere, ne jélj már! — ‘mondom. — Értse meg, hogy jók és jámborak az emberek. Nos- rosszak azért vannak... Szentigaz! De az ezerből [egy, ki váltig az’’. A galamb pislog, begye töltelék: „Nekem — mondja — ez az egy is elég.. MARIN GEORGIEV: CSALITOS A síkon, távol a folyóhoz, cserszomörce, galagonya. Csökött, lilás és kéken bolyhos. Az Isten erre — tohonya. Szikár nesz, méhek zümmögése. A meddő tücsökéi rpeiés akar valamit: vegyék észre. Túlérett bibepor- nehéz. Alig ért ide még a halvány, porlepte út — és gazba fúl. Bogáncs vigyázza, inas csalién; csíp és szúr irgalmatlanul. A fojtó, mérgező csalitban, a rikító dudvák között, egy nap-cseraette kígyó villan. A fény, az árny olyan zömök. Hová tűnt végül? Merre bújva? Elnyelte a föld, fölszívta ég — és a komor fülledtség újra, és sárga nyüzsgés, hő- sötét. Rózsa Endre fordítása Cedő Ilka emlék­kiállítása Szalmakalapos önarckép Rokonszenves kortárs mű­vész munkáit ismerheti meg a közönség a Műcsarnokban- akinek hírét az 1985-ös glasgowi magyar kiállítás révén a külföld már jobban ismeri, mint az itthoni mű­vészetszeretők. Életműve tor. zó, tragikus torzó, mint an­nyi művészé, aki megjárta a izsidőüldözések poklát. Emlékezetéből az átélt ször­nyűségeket semmi sem tudta Arcok a gettóból kitörölni- sem a családi bol­dogság, sem a későn rámo- solygó művészi kibontakozás. Örökké megmaradt belőle egy életérzés, egy sejtelmes szorongás, tűnődő melankó­lia, amely nyugtalan korunk érzékeny leikeinek gyakori menedéke. A századforduló nosztal­giájára rímel, leginkább a maga . csendes és eredeti módján Gulácsy Lajosra. 1921-ben született, gyermek­korától kezdve sokat rajzolt. Nem volt tanult művész, rendszeres képzésben alig részesült. 1939-ben Gallé Ti­bor szabadiskoláját látogatta. Tulajdonképpen grafikusnak indult, művei mindvégig erősen grafikai jellegűek. 1940 óta részt vett az OMI- KE (Országos Magyar Iz­raelita Kulturális Egyesület) kiállításain. Művészegyénisége döntő élményeit a gettóéiet ször­nyűségei adták, öregek, ta­nácstalan, szorongó, elesettek, csontsovány gyerekek, bá­natba hullt női alakok Mod. iglíanisan megnyúlt figurái, majd saját meggyötört arc­képei szálkás, reszketeg vo­nalakkal körülírt formákkal fejezik ki egyetlen monda­nivalóját, a kiszolgáltatott­ságot, a reménytelenséget, a balálvárás tehetetlenségé­nek szavakba alig foglalha­tó tragédiáját. A felszabadulás után a szentendreiek köréhez csat­lakozik, majd csaknem két évtizedre elhallgat, de a mo­dern festészet elméleteit lel­kesen tanulmányozza. 1968- tól haláláig, 1985-ig tartó második alkotó periódusában igen modern öntörvényű festővé alakult. Művei jelek csupán, antropomorf növé­nyek és alakzatok jelibeszéde mögé húzódva. Hangulati tartalmuk azonban a régi grafikai lapokéval azonos maradt. A látványelem-töredékek, fanitomportrék mintegy ab­lakkeretben távlatok nélkül, testetlen jégalakzatokként je­lennek meg, általában asz- szimmetrikusan, de ilyenek a növények, erősen stili­zált virágok is, melyek semmihez sem hasonlíta­nak, csupán a hangulat közvetítésére szolgálnak. Sokféle technikát alkal­mazott leginkább a mon- táizstechnikát- csorgatás- sai, a felragasztott papír- fecnik körülfestésével, fény­képtöredékek, gyerekrajzok felragasztásával, vagy átmá­solásával, melyek a sejtelmes Olvasó férfi (B. E. portréja) kompozícióban aztán telje­sen más értelmet kapnak. Szí­neit igen tudatosan a hideg­meleg kontrasztja alapján festette, de ebből a tudatos­ságból a kész művön semmi sem érezhető- annyira erős az alaphangulat, amely min­den nézőben más élménye­ket idéz fel. Az emlékkiállítás nyomán Gedő Ilka elfoglalja méltó helyét a kortárs képzőmű­vészet színes palettáján. POLENOV-MÚZEUM Az Oka-kanyarban lévő történelmi, művészeti és ter­mészetvédelmi terület még azoknak is ismerősnek tűnik, akik, soha nem jártak arra. Nem is csoda, hiszen vász­nain számos alkalommal megörökítette ezt a tájat Vaszilij Polenov orosz festő­művész, innen merített ihle­tet alkotásaihoz Ilja Repin, Iszak Levitan, Konsztantyin Korovin, gyakori vendég volt a tájon Fjodor Saljapin és az orosz nemzeti kultúra sok más nagyszerű képviselője. Az idelátogatóknak úgy ti­nik, heigy a homokos folyó­parton sorakozó fenyők örök­től fogva itt őrzik a tájat, pedig ez az erdő emberi kéz munkája. Vaszilij Polenov a falusi földközösséggel cse­rélte el homokos tájra feke­te földbirtokát. Házát ezután barátai segítségével, s egy festőművész tévedhetetlen íz­lésével építette fel. Polenov felvetett egy, az akkori időben képtelennek tűnő ötletet: Oroszország kel­lős közepén nyissanak nyil­vános múzeumot. A jövendő képtár első képeit Ilja Repin ajándékozta a múzeumnak. 1892-ben Vaszilij Polenov ál­ma megvalósult.

Next

/
Thumbnails
Contents