Nógrád, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-07 / 56. szám

— Megérkeztél hát, már vártalak! — mond­ta az öregember. — Ülj le, pihenj az én tüzemnél. Visszaíojtott lélegzettel állt a hirtelen-durva vágásban a szelíd völgy, virágos ke­rek kert közepén. Mintha két keze sáros, ruhája agyag­iszapos lenne, arca — úgy érezte — véres zűzódásoktól torzult, mindene nedves, csak a torka száraz, s szájában rossz fojtást érez. Orrtőben, nyelvcsapján érez egy illa­tot, mintha saját vére száj- üregbe csapódó szaga vol­na. Töprengve befelé kós­tolgatta. „Talán ez a jelkép... 5 a halálszag! Ez hát . a végső, a kijózanító! A tudat erre tö­röl le minden önbecsapást, és visszahátrál a nulla fokra — t.em a kedélyes, békés-izgága Celsiusra, hanem a Kelvin­fok abszolút űrhidegébe. Amit a fizika elő nem tud­hat állítani sohasem, de a biológiai motor igen, ha a szorongó lét fia szorongást játszik.” A tűz mellett ott ült a lány, mosolygó arcában a szürketürkiz szem ismerős hívogatón nézte, „gyere már” lebbent a szőke hajsátor, si­mult az áttetsző muszlinpap­lan alatta izzott a varázs­test, az ismerős. S már ott is ült. vagy tán feküdt, tisztán, fürdés utáni jó érzésben, ős­régen folyt beszélgetés- köze­pén. Ismert volt-minden. A kövek, a kert, ahol málna-, ribiszke-, rózsa- vagy bodza­bokrok. Az oda. nem nézés hullámzásában. rácsodál'ko- zással szilárddá szegzett' kör­sövény. A mellette fekvő test, melle hullámzása. válla rebbenése, bőrének illata, szája íze. S ismerős önnön tükörképe, az öregben: min­denkit szerelni akaró, meg- érteni-ismemi próbáló, böl­csességvágyó önmagában. »— S a nagy történet? — kérdezte, nem tudni honnan, miért — a nagy történet, ho­gyan győzte le a szerelem az önzést? — Szent történet — mond­ta az öreg komolyan —, de költő története, nem az esett világé! S ez sokat levon ér­tékéből. — Miért? A költő is csak az adottakat, a korábban már sokszorosan történtet emel­hette a fogalmazás szintjére. — Vagy amire vágyott fi­am! A valóságot akarta vá­gyaihoz szabni. A valóságban vagy az idő, vagy az önzés megeszi a szerelmet. S ha ritkán megesik, hogy nincs úgy, csoda az! De csodák nin­csenek. — Igen? S mi fogja meg­őrizni az embert embernek, a magában-másikban való szerelem-csoda hite nélkül? — Nem tudom fiam, de csodák nélkül kell élned, mert rajtad kívül nincsenek csodák. Becsapod magad, ha készen kapott, megírt csodákra vársz, az ember mindig maga teremtette a maga csodáit, ha tudsz te­remteni, teremts... — Akkor, hát mégis van!!! — Csak annak „aki a cso­dát magában hordja”... A gondolat bezárult, ami­kor a lény megszólalt: — Hülyeséget beszéltek! Nem lehet a kettőt elválasz­tani, szembeállítani. A sze­relem maga az önzés — ez benne a szép —, a legőszin­tébb, a legállatibb önzés. — Igaza van — bólogatott az öreg —, s lángba érő kör­tebotjának parazsával tűz- köröket írt köréjük. össze­tapasztotta őket. — Igaza van, csak az a szerelem, ami­kor valaki eljut a végső képletig, s nem érdekli sem­mi más, csak, hogy ő meg­kapja a másikat, hogy ő kell­jen a másiknak. S ezért fel­áldoz hovatartozást, bizton­ságot, szeretetet; elad anyát- apát, testvért, gyereket. Csak az önzésnek ez a foka a sze­relem, a többi csak játék. A tűzkígyó, már az önitu- datlanságba fonta a lánnyal, mikor agyába ért a „játék” és az „ugyan hol van ez a kapcsolat, ettől a végső kép­lettől?”, izmai . robbanva dob­ták át a tűzön, el a lánytól. Lihegve az önmagára, sza­bott álomméregtőí, gyor­san ütő mellkassal ért föl­det, a kormosfehér forró kö- ?>ek túloldalán, t p Te még férfi vagy apóka! — sziszegte a lány, s váltott villogású macska­szemmel meredt az öregre, —, mert még irigyelsz min­ket egymástól. Az öreg szemhéjának hal­vány rebbenése most azt a megbocsátó belső mosolyt jelezte, azt a múlt idejű ér­zésparancsot, ami az ő jelen idejű gyengesége. Megérteni a másikat, elfogadni, értékel­ni, most éppen: a szent nős­tényvarázs mindhalálig bi­zakodó önteltségének erejét. — Köszönöm, lányom, tár­saságodban még száz év múlva is az leszek! De sze. med ne tedd össze az enyim- mel. mert akarom, nem aka­rom, szemem megvisel, s el­ejt, mint öreg vipera rebbe­nő madarat! A lány ijedten kapta el pillantását, s mosoly álarcát — Érzést, ha igaz, hordoz­za a szó, ha igaz... Ki tudja, miből mit ért a másik, smi az értéke annak? Fogd. — S dobta körtebotját, a mozdulattól izzó mágikus parázzsal. A lány a felhalmozott mo­hatéglák zöld-barna heve­rő j én feküdt. Hanyatt, tág­ra nyitott könnyező szemek­kel. Skótmintás terilén szoknyája visszahajtva, ko­romfekete selyemblúza végig kigombolva. Fehér melle- nyílását, fekete melltartó szorította. Jobb keze lecsüng­ve fogta az üres, kékcímkés ginesüveget. A szoba éjsza­kai hat-síkjának éleiből, kék, szűrt fény szivárgott. Körbehúzta a mozdulatlan test vonalán, az élő parázst, susogva, fény nélkül zenéit a hangja: Szalontay Mihály: C y rr (Ami egy álomból megmaradt) térdéhez tette, a fűbe, a ke­ze ügyébe. Aztán az üres arcot védeni keze odarán. dúlt, szája, szeme orra elé, ismerős mozdulattal. Mint az asszony-oldódás-élvezés égbe akadó pupillájú pil­lanatában, hogy arra a kis, szent időre se legyen kiszol­gáltatottja a másiknak. Hogy még abból a pillanatnyi ter­mészetes-esett őszinteségből is kizárja a felette feszülőt — a mindig másikat. „Talán éppen ezért? Hogy a mindig változó szexuális tárgytól független maradhasson, hogy mindig önmagának köszön­hesse az elélvezést.” Most libbenve felugrott, s futott a bokrokig, az útját álló sö­vényfalig. Utánament. — Minek hoztál Ide? — Ingerülködött a lány. — Fé­lek tőle! — Ne félj, ő én vagyok, csak őt álmodom, tőlem se félsz, pedig én is foglyul tu­dom ejteni szemed, s külön­ben sem hoztalak. Itt vol­tál. — ö te beképzelt — neve­tett gyönyörű erejében —, az más, te magadat ejted fog­lyul. S én csak azt hálálom meg, hogy végre engem is szeret valaki, a magam fog­lyul adásában.... Nem ütés volt — az igaz­ság. S az igazságot még ke­mény ütés formájában is jobban állta, mint a bizony­talanságot, a ködösítést, a sej­tető sejtetést. Visszament a tűzhöz. — Vásárold meg — mond­ta az öreg —, akkor a tiéd, ragszolgád lesz. — Nem, azt nem akarom, ő akarjon egészen, magam ellenére... — S mondod neki? — Hogyan lehet ezt mon­dani, ha mondom, már nem az, nem olyan értékű... — Hát akikor honnan tud­ja, miből találja ki, há­nyadán is van, vagy vele... úgy akarod elűzni, hogy ne menjen, ügy akarod meg­tartaná, hogy ne kelljen akarnod... s mindezt szó nél­kül... semmit sem érthet sem­miből... Amit tisztázni kell, azt ki kell mondani, más minden gyávaság.. hiszen talán mindösszességben is, mindent értve is kevés vagy neki, másra vágyik... — S ha éppen ettől félek? — Varázsold magadnak! Füstszágú, barbár varázslók unokája vagy. Verd köré szerelmed szavakba szőtt igé­zett bilincsét. B GZÓ?J — Most fonjon bűvigét, ős átkot köréd csöndes sza­vam: a szárnyaló szárnyú szenvedély. A vágy árama a szerelem, idegeimben iram­ló indulat szüli az átkot, mint vén tölgyfa törzse zöld mohát Mostantól kezdve, ha meg­idézlek — megátkozlak és megidézlek! Mostantól — a húsodban izzó pillanat, ha szerelmet hordoz, engem is hordoz, nemcsak azt. Így szól az átok: Legyek neked én a szerelem! Önző képzeted fo­golyként őrizz, s ne tudj tő­lem szabadulni sohasem. Ég­jen hát lényem sejtjeidbe, ott lappangjak tudatod mélyén, tetteidben, bármit tegyél, — velem tedd, sose magad­ban! Minden gyönyörödbe ott leszek, bárki nyúl hozzád, minden mozdulatra, mi sze­relmet ígér, én felelek. Ha véred fellobban, velem élve­zel, minden sejtnedvben én fröcskölök, most már ha kellek, nem kellek, benned vagyok. Szemed rögzítse jól vo­násaim, hártyáján, ott az ar. com tükrében — bárki néz rád — szemem villanjon, felhangjaim füledbe cseng­jenek, orrod örökre szívja be izzadságszagom, bőröm il­lata, legyen bőröd illata, ha testedhez érnek — érezd, az enyém horzsolódik hozzád. A simogató szélmozgásban is érzékeny ujj aim lebegje nek pórusaid fölött. Tudatod minden mozdu­lására rebbenek, minden kér. dóst tőlem kérdezel, agyad áramkörei — unos-untalan — hordják a köztünk una lomból felmerült mondatot. Szád, önkéntelenül is, frá­zisaimmal felel. Ha sértenek, agyam pajzsa védjen, ha sér­tesz, szellemgyorsaságom kérjed, s ha elér a fájdalom, tudd, érezd, enyém is az a fájdalom! í t-l| az átok: érezd 'SY sío' hát hiányom Akarj — sohase gondolni rám. Hessegesd pillád alól árnyamat, füledből tóm pán csengő hangomat, szí vedből lényemet. Ha tudsz, élj békében! Ha tudsz, élj! Ha élsz — őrizz! őrizni fogsz minden hiány, minden ver­gődés, egyetlen lehetséges tartalmaként. így szól az átok: Legyek neked én a szerelem! — Le. gvél hát átkozott most már velem .................................._.. — S ez ha ez érzés nem— Aludt, Mélyen aludt. A százéves Uitz A párizsi csavargásból ha­zatért vasmunkás, Kassák La­jos első regényén dolgozott, a Misilló királyságán, mikor fel­kereste egy tatáros pofacson- tú, hosszú hajú, kopott ruhá­jú fiatalember, akinek, mint Anatole France - boldog kol­dusának, rendes inge sem volt: spárgákkal megerősített gallért és kézelőt viselt kabát­ja alatt- A látogatás oka le­ánykérés volt: Kassák húga aktmodellt állt a főiskolán, és Uitz, Ferenczy Károlynak e szegénysorsú tanítványa dél­utánonként járt be festeni — ne lássák a többiek, hogy fes­téke is alig van. Kettesben voltak. • Kassák önéletírásából az Egy ember életéből megtud­juk azt is, hogy Uitz Béla nehezen boldogult eleinte —, mind a pályán, mind a Kas­sák famíliában. Egész ad­dig, amíg szét nem szabdalta azt az aktot, amelyet, mint Ferenczy-tanítvány kez­dett meg- Ócska csomagolópa­pírt és rajzszenet fogott, és a keze alatt olyan művek szü­lettek, amelyeknek stílusát nem tanulhatta semmilyen fő­iskolán. Legfeljebb Nemes Lampérth József példamuta. tását említhetjük —, de neki sem lett epigonja a konok fiatal művész; mi több, még Picassónak sem, akit — Kas­sák tanúsága szerint — a leg­többre tartott a Rózsa Mik­lós Művészházban látható modern franciák között. Uitznak elsöprő sikere volt első kiállításán: a Grecóirél híres műgyűjtő, Nemes Mar­cell megvette az egész anya­got- Feleségével Olaszország­ba utazott, majd — még a háború kitörése előtt — visz- szatért, s ahogy múltak a há­borús évek, egyre közelebb került sógorához; munkatár­sa lett az antimilitarista Tett­nek, majd, amikor ezt az ügyészség a hadviselés érdé. keit veszélyeztető tartalma miatt betiltja, a sokkal na­gyobb hatású Mának. „Uitz portréi mindig azt jelzik, hogy a művész az egyéni vonások rögzítése he­lyett inkább típusok meg­alkotását tűzte ki céljául” — írja Szabó Júlia, a magyar aktivizmusról szóló klasszikus monográfiájában. Ez a plakát­szerű szemléletmód vonzotta Uitzot- Nem véletlen, hogy övé a Tanácsköztársaság egyik híres mozgósítóplakátja. „Az új festészet — írta a híres esztéta, Hevesy Iván — mo­numentális demonstratív és aktív, drámai erejű és egy­szerűségű.-.” Vagyis olyan, mint Uitzé. Magától értetődik, hogy a szavakban még képeinél is keményebben fogalmazó for­radalmár művész 1919 után nem maradhatott Magyaror­szágon- Lecsukták; amikor kiszabadult, Bécsbe ment, kö­vetve Kassák példáját. Bécs- ből Moszkvába került, onnan Orosz templom Nottingham kapitány újra Bécsbe; itt jelent meg 1923-ban a General Ludd cí­mű grafikai sorozat, a szo­cialista művészet remeke, amely az öntudatra ébredő munkásosztály egykori „gép­rombolóinak” állít emléket. Később Párizsban élt, álné­ven, s innen ment ismét a Szovjetunióba, ahol főiskolai tanár, kitüntetett művész, a Forradalmi Festők Nemzetkö­zi Irodájának titkára lett­A harmincas évek második fejében nehéz idők jártak az emigránsokra a Szovjetunió­ban — Uitz is sorra került, de viszonylag rövid időre tar­tóztatták le, s utána vissza­térhetett munkájához. Voltak Uitznak absztrakt kísérletei Bécsben. Igazán azonban a faldíszítés, a pla­kátszerű freskó vonzotta­Moszkvában és a Szovjet­unió más városaiban készí­tett ilyen — részben meg­semmisült — alkotásokat, egyedül, vagy társakkal, s ezek sajátos rokonságban vannak mind a mexikói „muralisták”, mind Aba Novák falképeivel. „A kubista-expresszionista szakaszt később klasszicizáló, a reneszánsz tradíciót éb­resztő alakításmód váltotta fel”, írja a lexikon, s ez nem­csak azért volt így, mert a zsdánovi korszakban Uitz másként aligha kapott volna falat, hanem azért, mert ez a szépségeszmény, a korai, ak­tivista művekben is benne bujkál. A hatvanas években Ma. gyarország felfedezte, hogy Moszkvában él egy nagysze­rű festője- 1968-ban Uitznak nagy kiállítása volt a Nem­zeti Galériában. Nyolcvan fe- lett volt már, „kicsi mérges öregúr” — Lengyel József szavával szólva. Kopasz fe­jével, pofacsontjaival azonnal megjegyezhető külsejű jelen­ség- Fokozatosan visszatért a magyar művészeti életbe. A kutatók „derékhadának” két, akkor még ifjúnak számító képviselője kezdett komolyan foglalkozni pályájával: Bajkay Éva és Nagy Zoltán. Nyolc­vanöt évet ért meg, s immár idehaza azt is megélhette, hogy katalógusához az ország korábbi miniszterelnöke frt előszót: Münnich Ferenc- Fél esztendővel idősebb kortársa. Uitz Béla —, akinek műn. kásságát múzeum őrzi Pé­csett — száz esztendeje, már­cius 8-án született. De azok közé tartozik, akikre nem csupán centenáriumokon kell emlékezni­Székely András SZEPESI JÓZSEF: ROMOS UTCA Annyi minden eszembe jut róla: öreg kocsmák, poros flaszterek, langyos esték, csevegések, móka, púba csókok, durva ütlegek. Annyi régi, ifjú, forró emlék ront láttán lelkemre oly vadul, hogy újra utcakölyke szeretnék lenni, ki élni tőle tanul. Annyi minden eszembe jut róla: varjak rühes háztetők felett, korom, kátrány, bűz és tarka tóga ablakokban függönyök helyett. S a sok forró, fojtó, füstös emlék kormos csóváin - hány zsarátnok! - üszkös szikrák, fáradt, lenge pernyék, izzások, lángok, lobbanások ... Annyi minden eszembe jut róla: kölyökbánat pompa, fény után, részeg ének, hegedűk vonója, álmok, átkok, ihlet és magány. Annyi régi, ifjú, forró emlék ront láttán lelkemre most vadul, hogy újra utcakölyke szeretnék lenni, ki tőle írni tanuk

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents