Nógrád, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-28 / 50. szám

H fAEJ éjszakának vége II iCsI volt... és mesz- sze a fekete háztömegeken túl: ott, ahol a mező homá­lyos vonalban végződik — egy szürke csík jelent meg az ég alján. Fönn még a csilla­gok pislogtak. És lenn a há­zak között, a mély árnyék- talan sötétségben, ahol az al­vó emberek lélegzése hallat­szott, még semmit se tudtak arról a szürke csíkról. Maris megfordult az ágyá­ban, kinyitotta a szemeit, és kinézett az ablakon. Azután gondolkodás nélkül hamar ki­ugrott az ágyából, és végig­ment a konyha hideg tégláin, még a lábait se fázította. Meg­gyújtott egy kénes gyufát, s a haját a képéből elsimítva várta, míg fölgyullad a láng. Mikor ez megtörtént, meg­gyújtotta a konyhalámpást, és munkához fogott. Öltöz­ködnie nemigen kellett, mert ruhástól aludt, csak éppen a réklijét vetette le. Végigfé­sülte a haját, nagy gyorsan összefonta, és felfűzte két hajtűvel. (Kicsiny, szőke ha­ja volt, mint a kóc, nem kel­lett sokáig bajlódni.) Meg­vizezte és megdörzsölte piros, tizenöt éves leányarcát, meg­szappanozta erős, vörös, de finom szőke pelyhekkel bo­rított kezeit. Mindezt gyorsan, lélektele- nül csinálta, mint valami gép. Végre előkereste a papucsait, összerakta az ágyat, és ki­ment a konyhából. Künn gyenge dér esett, s ez udvar kövei sikamlósak voltak. A lány majd el vágó­dott. — Haj-né! — sikoltott a fogai között. Az udvar végén röfögött és turkált a koca, amelynek ma leendett a tora. Odament hozzá Maris, és megsimogatta: — No, te is fölkeltél már, kocám, abbahagytad az al­vást, ne neked, szegény ko­cám, levágunk máma, elgyön az az ember a nagy késsel, sutt le a nyakadat szegény árva. A koca röfögve dörgölőd- zött a lányhoz, aki csakha­mar a mosópincébe sietett, tüzet gyűjtött a kondér alá. A januári kemény hideg itt se volt enyhébb, sőt, mintha a fagy befészkelte volna ma­gát a falakba és a padlóba. Marisnak gyengén öltözött, erős, gyönyörű teste mégse didergett. Letérdelt a hideg kőre, fújta a tüzet, és rakta rá a szalmát, a fát, míg csak a tűzhelyen cikázva, nem dü- börgött a láng. Azután asza- kácsnét keltette föl, elkészí­tette az élesre fent késeket, és visszasietett a tűzhöz. A koca beröfögött a mosókony­ha ajtaján, Maris felelt neki: — Bizony, akárhogy be­szélsz, leölnek téged máma. Jön a hentes a nagy késsel, beüti a torkodba, sírhatsz, sírhatsz!... Mialatt a tüzet rakta, szür­ke lett az udvar, s az égen csak néhány csillagot lehetett látni. Az udvarra bejött egy ember. A hentes volt. Ra­gyás arcú, szép bajszú, iz­mos parasztember, amilyen­ről nem lehet tudni, hogy huszonöt vagy negyvenéves-e, Bement a konyhába. — Jó reggelt! — Adjon az isten! Szótlanul szétrakta a ké­seit, levetette a kabátját, föl­gyűrte az inge ujjait és kö­tényt kötött. Mindezt lassan, módosán tette, és míg tette, le nem vette szemét a lány­Csáth Géza: A T ról. Azután megnézte a tüzet, belemártotta az ujját a me­legedő vízbe. — Jól van, nagylány! — mondotta, és ráütött Maris vállára. Maris nem fordult hátra, csak dacosan, kénye­sen megrázta a fejét, és rak­ta a szalmát tovább. Egy óra múlva fönn volt a ház. Az udvaron a gyerekek, az ifijurak és a kisasszony. A kocát hamarosan előre­terelték. A hentes meg csak odament, lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egy- kettő, szépen végzett vele. Maris eltakarta kötényével az arcát. A gyerekek kiabálni kezdtek: — Ujjé, a Maris fél. A disznó nem sokáig sírt. Egy óra múlva már kisebb- nagyobb darabokban a kony­hában volt. A ház megtelt disznóhússzaggal. A konyhá­ban az asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az edények színig álltak, s a tűzön for­rott a víz. A hentes, a szakácsnő és Maris keményen dolgoztak. Délre már csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvűen vágta a tölte­lékhúst. A lányok a beleket mosták. Mikor elkészültek, Maris odavitte a hentesnek, megmutatta. — Nem jó még — mondta a hentes, amikor megvizsgál­ta —, ne kíméld a kezedet, nagylány (megcsiklandozta Marist), mert akkor sose lesz semmi. — Kiméi! a fene — kiál­totta a lány, és ráütött a hen­tes hátára nagyot, ököllel, és elpirult. Estefelé kész volt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a szalonnák az éléskamrában pihentek; a hentes dolgozott csak még i^nn a mosópincé­ben a serték tisztításán. — Hó, Maris, gyere ide! — kiáltott. A mosópincében nem volt senki más. Fönn a szakácsné a vacsorát főzte. A disznó­ölés minden érdekessége el­múlott. csak a fáradtság ma­radt meg, melyet a sok mun­ka okozott, és a bágvadtság, amely az erős vér- és hús­szaggal lopódzkodott a fejek­be. Künn hideg téli este volt, míg a konyhában a tűz me­legsége terpeszkedett. Alig lépett be Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorí­totta egesz testében. Megölelték őt már mások is, de sohasem érezte az öle­lést — kisiklott, ütött és to­vábbszaladt. De most ránehe­zedett az izmos kar, megkö­tözték és megbénították a hatalmas húskötelek. A lé­legzete is majd elállott, ki­áltani se tudott Félóra múlva szemre hú­zott kendővel járt az udva­ron. — Majd adna nekem anyám, ha tudná. Elpusztítana, úgy is kellene. Nem megmondta édesszülém, hogy úgy járok, ha buta leszek ... megmond­ta édesszülém, mint a Ko­vács Julcsa ... mint a Jul- csa... Aztán behítták. Ágyazni kellett és a vacsorát fölszol­gáim. Sok dolog volt. Neki kellett elaltatni a kicsit is. Hempergőzött a gyerekkel és csókolta. pAnli amikor az ágyba fe- küdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekről, akit az imént elaltatott. — Nekem is lesz ... nagy baj is a ... — vigasztalta ma­gát; mégis elkezdett csende­sen sírni. De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakha­mar könnyen, a fáradtak tisz­ta, nagy lélegzésével — el­aludt Szovjet festészeti kiállítás A Szovjetunió Kommunista Pártja XXVII. kongresszusa előtt Építjük a kommunizmust címmel össz-szövetségi képző- művészeti kiállítás nyílt Moszkvában. E kiállítás fes­tészeti anyagából mutat be igényes válogatást a Műcsar. nők március 8-ig nyitva tartó kiállítása. A nagyszabású bemutatón újból találkozhatunk az Orosz Föderatív Köztársaság művé­szeinek alkotásain kívül Azer­bajdzsán, Grúzia, a távoli Kö­zép-ázsiai Köztársaságból szár­mazó művekkel is. Az alkotá­sokat egybefogja valami emelkedett heroizmus, a szov­jet nép utolsó időszakban el­ért eredményei láttán érzett büszkeség. Ebből következően általában figurális-tematikus ábrázolásokat szemlélhetünk meg a szovjet köztársaságok életéről, az emberek munká­járól, örömeiről, gondjairól. A nagy művek ábrázolás- módját még mindig a doku­mentumszerű hűség, a forra­dalmi pátosz és az orosz rea­lista hagyomány egybefonódá- sa jellemzi az egyes köztársa­ságok helyi hagyományainak figyelembevételével. A festői módszerek valamelyest fella­zultak a modernebb stílus­tendenciák eredményeinek alkalmazásával, de ezek in­kább a kisebb műveken, a tájképeken, csendéleteken, és a még mindig nagy népszerű­ségnek örvendező portréfesté­szet alkotásain jelentkeznek. A Szovjetunióban Gorba­csov működése nyomán most kezdődő változások természet­szerűen később fognak meg­mutatkozni a földrésznyi or­szág képzőművészetében. B. I. GYŐRI LÁSZLÓ: RÉPALEVÉL Répalevél, te takarmányrépalevél, te lovaknak, teheneknek való, téged mi rezegtet, hogy igy belezizzensz a tájba? A szél. Megszólal, fölrebben először csak zizegő, zörgő, éles kis neszekkel, vékony fémlapként zengve a reggel álmosan nyújtózkodó, hunyt szemű levegő lassú moccanásaira, vele, ővele éled, vékony fémtolla egyenként rezdül a legkisebb fuvallatra tüstént, libeg, emelgeti szárnyát, nekiszáll a fénynek. A reggeli szél, mint a dunna alól kipihegő gyerek fújja meg a dunna tetején kíváncsian lapuló szökevény tollpihét, úgy fújja szuszogva a répa kiszökő helyeit, a zöld leveleket: egy zöldszínű madár tollaival degeszre tömött répára szusszan. Mind csupa zöld. S, a lyukas párnából ömlik a toll, a leveles ár. Kihasadt dunnaciha. Visszatömködik majd az ősz meg a dér meg a fagy. S, hullajtanak hozzá tollat a fecskefiak. De a fecsketoll mibe hull, ha minden széthasadt? A szél most rezgeti, a szellő kiszuszog a dunyha alól. Csikland a bársonyos orr. Almában édes a szellő, úgy mosolyog. Aztán nagyokat ásít, Rebben a répalevél. Fújják a hajnali szellők. Tollpihe zeng. Csupa zöld tollpihe erre az alföld. Reped a levegő, belenyilall, a zöld ár már a térdemig ér. Répalevél, keserű, te gyönyörű répalevél! ADAM TAMAS verseit Lassított felvétel I. Anyám tollat foszt szeret nem szeret teát tölt alumínium kannából s mikor misére kondit a csönd kezében félbemarad a tavasz este fiának sző gyémánt álmokat ki már megtanulta a pokróc-szavakat rózsafüzérre fűzni anyám parázsól indulattal vasalja egyszerűvé napjait fekete kendőjében őrzi hitének ősz hajszálait Lassított felvétel II. Hány vonatot késtél el apám mentesítő nem jött soha a második háború bakancsainak nyomát őrzi homlokod azóta mulatsz szüntelen könnyeid felisszák szilvafáid nem vigasz hogy a gyökerekben folytató. dől hány dal kékült szád szélére apám őrölt kérgeket fújt szemedbe a szél és a tenger hullámait hajad­ból mért fésülték ki az évek cigarettát hamujára mért locsoltak büntetésből véresőt a hajnalok Péter megkönnyebbülten húzta le csontos válláról a dögnehéz újságos táska heve­derét, s a huszonöt kilónyi papírt a földre zökkentette. A levélláda, amibe a Ludas Matyit meg a Népszavát gyömöszölte, egyaránt emlé­keztette galambdúcra vagy kakukkos órára. Kedvelt pi­henője volt a négyszintes csa­ládi palota előtti útszakasz. Itt parkolt az a vadonatúj Mercedes kombi, amelyet na­ponta megbámult, nemrég múlt kamaszkora sóvárgó gyönyörűségével. Péter hu­szonhárom éves volt, hajnal­ban újságos, napközben ma­tek—fizika szakos tanár, es­te kissé fáradt ifjú férj és le­endő apa. Nekifeledkezett áhítattal to­pogott a reggeli fényben csil­logó autó körül. — Te ki vagy? Hova mész? Most mért álltái meg? A kerítésrácsba kapaszkodó gyerek öregszemű, fonnyadt kismajomra emlékeztette, öt­éves lehetett. Nagy lélegzet­tel szívogatta csorgó orrát, és beszélgetni akart. — Téged hogy hívnak? — Péternek. És téged? — Taksonyka. Vám bicik­lim! Eeee brrr. dzszszs, látod? Nemis bicikli, hanem motor. Honda! Mimim, eeeee! Anyu dugattyút nézett tegnap a vi­deóban Lujzi nénivel. — Mit nézett anyu? — Nénit meg bácsit. Du­gattyúztak. Apu is szokott, de most árul a vásárban. Szakmáry Katalin: Mondj exkavátort! dühöngő bőgést, megrettenve rántotta fejét a nyaka közé, kezét arca elé kapta. Péter látta: kialakult védekező ref­lex. A ház mellett a szárítókö­télen ágynemű, s egy gumile­pedő kiterítve. Az újságos-ta­nár előtt összeállt a hitvány képlet: Taksonyka rémülten iszkol a folyton üvöltöző és ráverő felnőttek elől, álmá­ban bepisil, csenevész lelke torzul öklendezi vissza a rá­zúduló erőszakot, kisegítő iskolába kerül majd, de csú­nya szavakat nem használ, azt meg kell adni. Másnap reggel Péter szo­kás szerint előkészítette a gyerek kiapadhatatlan orrá­hoz a dupla adag zsebkendőt, de a kisfiú hátat fordított, s beoldalgott a házba, mikor őt meglátta. Én is erőszakos voltam vele — Péter ólmos tehetetlenséget érzett. Tanács­talanul topogott a galambdúc­ra vagy kakukkos órára em­lékeztető levélláda előtt, be- legyömködte a lapokat. Vál­lára emelte a dögnehéz újság­hordó táskát, bal kezével odébb igazította sajgó bőrén a hevedert, de így mindig tartania kellett, hogy vissza ne csússzon. Felpillantott a ház-behemót ablakaira, s hirtelen támadt indulattal belerúgott egy kó­bor kavicsba. — Kotrógépház! — ? ? ? — Bútorraktár! — Mit mondasz, kisfiam? — Az anyád sikattyúját! A gyerek feje cékla vörös lett. ToporzékolL Péter meg- zavarodottan nézte, közben a szerencsétlen macska égő csíkokat mart a karjára. E pillanatban előjött a házból a mama. Babafej, háj­hurkák, kócos haj. összébb húzta hasán a pongyoláját, s egy jól tartott háziállat bam­ba nyugalmával nézett az új­ságosra. Péter kínosan érez­te magát: illetéktelenül ácso- rog a kertjük középéé, s or- díttatja a gyereket. Dadogva magyarázkodott. Odáig jutott, hogy... nem hagyta abba az állat rugdosá ... — Te rohadt kurbli, menj a sikattyúba! — a gyerek hangja hisztérikus gurgulá- zásba fulladt, tehetetlenül tombolva nézett az elrohanó macska után. A nő lustán felnevetett. — Tudja, az uram sokszor beiszik, és olyankor áll a bal­hé. Kötekszik velem, én meg visszaordítok. Ez egy jobt környék, tudja. Kis szünete tartott, hogy a fiatalembei kellően megilletődhessen : „jobb környékitől, ahová lám, ők is bekerültek. Bizal. másán közelebb hajolt. — Nem akarjuk hogy az mondják ránk, csúnyaságrí tanítjuk a gyereket. A rondí szavakat más szóval helyet­tesítjük. Azt használjuk. Mej vagyunk állapodva, hogy í bútorraktár a hülyét jelenti az izéid meg helyett automa. ta gépsort mondunk. Érti? — Aha ... Sikattyú? — A nőnek a ... — Kurbli? — Kurva. Na mit szól? — Bámulatos. Az asszony önelégülten ne vetett, nősténypillantássa mérte végig a fiatalembert, i dicsekvő jókedvében megsi mította Taksonyka fejét. A hirtelen-váratlan mozdu- lattól a mellette álló gyere! ijedt csuklással abbahagyta í NÓGRÁD — 1987. február 28., szombat 9 Szzzzzz... Péter nem nézhette tovább, logyan lüfög a gyerek orrá­ról a nyúlós váladék, s foly­ón lenyalja. Két papírzseb- :endőt vett elő, egymásra ette, megfújatta Taksonyká- val az orrát, s a súlyos tar­áimat jobb híján a saját zse- >ébe gyűrte Ezután Taksonyka reggelen- e hűségesen és szortyogva várakozott a vasrács előtt. 5éter megtörölte az orrát, s neghallgatta hangutánzó sza­vakkal telezsúfolt, zagyva cis beszámolóit. „És akkor az mtó baaang, a rendőr tata- ata és puff!’’. Hadonászott, nutogatott a kiskölyök, mint- la egy alig tanult idegen íyelven akarná megértetni nagát. Ezzel a gyerekkel nem zoktak beszélgetni, állapí- otta meg az újságos. A su- a történeteket kerekítgetve za* falatokként adogatta a :isfiú szájába anyanyelve sza­vait. Barátságuk azon a napon ejeződött be, amikor a reg­ied újsághordás idején Tak­sonyka nem a kerítésen csün­gött, mint rendesen, hanem bent a gyepen rohangált, ke­zében műanyag raffiából horgolt bevásárlószatyor. Egy kóbor kismacskát üldözött. Utolérte, megragadta a bal első lábát, s belenyamvasz- totta a hálóba. Kinyújtott kézzel lógatta maga előtt a mozgolódó csomagot, s meg­fontoltan rugdosni kezdte. Indulat nélkül faarccal szem­lélte a háló résein ki-be kín­lódó kis mancsokat. — Taksonyka, hagyd abba, fáj a cicának! A kisfiú felnézett az újsá­gosra, elmosolyodott —, orrá­ból maszatos nyálka nyúlt az áliáig —, és hatalmasat rú­gott a szatyorba. Péter átug­rott a kapun, odaszaladt, el­vette a kölyöktől a gúzsba hálózott macskát, kapkodva magyarázta, hogy az állato­kat szeretni kell. Taksony némán bámult el­kobzott játéka után. Hirtelen teljes hangerővel ordítani kezdett. — Automata gépsor!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents