Nógrád, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-28 / 50. szám
ryrr A NŐGRÁD Mit ér az ember, ha öreg? Nem szükséges talán a sta. tisztikát bizonyságul hívnunk, hogy lássuk a tényt: Magyar- ország öregedő ország. Okai ismertek, s tudott az is, hogy egyre nehezebben birkózunk meg a gonddal, amit az öregek jelentenek, hogy nagyon sokaknak közülük a semminél alig valamivel jut több. Sokszor hallani: nem tudjuk eltartani őket, hiszen immáron többen lesznek, mint amennyien az „aktív” korosztályokban találtatnak. Nem Karancslapujtőn, valamint a közös tanács irányítása alá tartózd Karancsalján és Ka- rancsberényben, mintegy öt és fél ezer lélek számlálható ösz- sze, s mint a közös tanács elnöke, Tórák Sándor mondta: a lakosság 20—25 százaléka túlhaladta már a nyugdíjkorhatárt. — Általában családban élnek a nyugdíjasok — világosít fel a tanácselnök. — Január 1-e óta társulásos alapon létezik egy gondozási központ, azzal a feladattal, hogy segítsen a rászorulókon, gondozza akiket gondozni kell. Karancsalján immár fél éve működik a „fészekklub”, ahol ebédet és a társas együttlét- hez teret kapnak, akik igénylik ezt. Tervezünk klubot Be- rényben is, s ha Lapujtőn megépül az új orvosi lakás és rendelő, akkor a felszabadult épületet alakítjuk át az idősek számára .. Nálunk is jellemző az öregek számának emelkedése — folytatta Tórák Sándor ■—, de nem olyan mértékben mint sok helyütt, hiszen a város közelsége, a beköltözők növekvő száma, valamint az, hogy a salgótarfolyósítására 791 ezer, rendkívüli segélyre 240 ezer forint jutott, 1986-ban. — A három községben negy_ ven rendszeresen segélyezett él, olyanok, akik a létminimumon tengődnek. De —, teszi hozzá —, általában is az alacsony nyugdíjak a jellemzői Célunk a jogos igények kielégítése; a rendszeres segély összege 70 éves korig 2290 forint, hetven éven felül pedig 2380 forint. Az esetenkénti juttatás, ami évente hatszor adható, legfeljebb 2300 forint lehet. Az a gond — mondja —, hogy sokan, még ha rá is szorulnának, nem kérnek segítséget, mert nem akarják, hogy megtudja a gyerekük, mert félnek, mások megszólják őket, mert szégyenük rászorultságukat. Persze, azzal is találkozunk, hogy valaki csak azért kér pénzt, mert más is kér... Ha a kifizetett segélyek százalékos megoszlását nézzük, kiderül, hogy a három község közül legkisebb Ka- rancsberénybe került az öszHa nincs is hideg, jó ban. a tea. Bujtás Zoltánné gondozónő Ruskó István: „A lapuitól presszóban nagyon jól főznek” tudjuk eltartani őket? De, hisz túlnyomó többségük megdolgozott azért, hogy nyugdíjasként se eltartott legyen. Hogy ne kelljen segélyekre szorulnia. Hogy ne a szájától kelljen megvonni a falatot, ha az unokának adni akar valamit. Tudom, nem minden nyugdíjas gondja ez. De, milliónyian élnek öregek az országban, akik régen lépték át utoljára munkahelyük küszöbét, s azóta is izgatottan várják a postást, aki az élethez sokszor alig elég pénzecskét hozza. Valahányszor rájuk gondolok, eszembe jut: a múltat nem becsüljük bennük, arról feledkezünk meg, hogy őik raktak itt téglát téglára, hogy az ország háza felépüljön, s. meg is álljon az alapjain. S, ha ez eszembe jut, alig vigasztal a tudat, hogy állami, s helyi törődés eredményeként, megpróbálunk enyhíteni kínjaikon. Az a gond csupán, hogy a szubjektív szándék, s az objektív lehetőség, nem felelnek meg egymásnak. lanság, idegent nem szívesen látnak maguk körül, mert félnek, hogy megszólják őket, tartanaik a környezettől, amelyik úgy reagál sokszor a gondozás tányéré, hogy az a gondozottakban kisebbségi érzést kelt... A területi gondozási központ vezetője példával is szolgál: — A múlt héten jártam egy ágyban fekvő néninél, akinél még begyújt’^ sem volt. Szinte könyörö i neki, hadd csináljak rr :t, hadd takarítsak. .. Nem. , nem, majd a gyerekek, vagy egy ismerős, de más ne jöjjön. A klubba ötvenen járnak étkezni, a teljes árat, 18 forint 60 fillért nyolcán fizetik , ki. heten pedig ingyen étkez-1; nek. A többiek javarészt két forintot, jelképes árat tesznek le— A területen — mondta Kalmár Istvánná — nyolcvan gondozottat tartunk nyilván, s nagy részük nyugdíja nem éri el a 2490 forintot sem. A klubban heten üldögélAz öregkor derűje, avagy Béka Ferencné a lapujtői postára indul. tek ebéd után, két férfi, s öt nő. A nők kezében hímzés, kötés, a férfiam csendes beszélgetésben. A rövid közvélemény-kutatás eredményeként, ami a nyugdíjat, s hajdani munkát tudakolta, a következők derültek ki. Ravasz Aladárné, aki a termelőszöteát szolgál fel a fészekklubKépek: Rigó Tibor vetkezetben osztályvezető volt, és Kozik András, aki a bányatröszt csoportvezetőjeként ment nyugdíjba, havonta több mint hatezer forintot kapnak. Kovács Jánosné takarítónő 2650 özvegy Híves Béláné, elhunyt bányász férje után 2780, Jedlicska Józsefné, az öblös- üveggyár volt szakmunkása 3035, Hegedűs Pál szabó kisiparos pedig 2661 forint nyugdíjat kap. A legkevesebbet Münzberg Gyuláné mondhatja magáénak, 1614 forintot. Ravasz Aladárné, akinek fáradozása nélkül klub aligha lenne Karancsalján, így beszélt. — Eddig senki sem gondolt az öregekre ezen a vidéken. A tanács is azt mondta, nincs igény erre a klubra. Én aztán összejártam a falut, felírtam 118 embert. A tények láttán már segített minket a tanács is. a szövetkezet is. Még a lakásomat is felajánlottam a klub céljaira, de végül is ez az épület lett a miénk. Hivatalosan 1986. augusztus 13-án nyitottunk ki. De 12-én, már ebédet adtunk az öregeinknek-.. fi legidősebb tanácstag Két generáció jáni munkahelyek könnyen elérhetők, itthon tartja a fiatalok zömét. Rusz György, a közös tanács igazgatási csoportvezetője, hi. vatalból foglalkozik az öregek helyzetével. Friss adatokkal is szolgál a kép teljesebbé tételéhez. Ezek szerint rendszeres szociális segély szes pénz egyharmada, vagyis, ott élnek a legtöbben nincstelenségben. Ennek oka az igazgatási csoport vezetője szerint, hogy Karancsbe- rényben volt a legtöbb téesz- tag, s mint tudjuk, téesz- nyugdíjasnak lenni, mindmáig nem egyenlő a megélhetéshez szükséges anyagiak teljességével. Kémxmka ebéd utág A karancsaljai „fészek- klub” a régi tanácsháza átalakításával készült, s nyugalmával, derűs helyiségeivel az öregek oázisának tűnik. Az irodában Oravecz Irén klubvezető, Bujtár Zoltánné gondozónő, Kalmár Istvánná, a területi gondozási központ vezetője, és Kazareczki Istvánná területi gondozónő — ilyen a riporter szerencséje —, valamennyien együtt voltak. Elmondták: mindössze 16 klubtagjuk van. holott harminc öreg befogadására tervezték az épületet- Miért ilyen kevés? Erről összegezve álljon itt ”éleményük. — Jelentős szemléletváltozásra van szükség — mondják. — Ez azonban nem csak az öregekre vonatkozik, hanem szinte mindenkire, aki itt él. Nagy még a bizalmatLantos Sándor közismert ember; nem csak falujában, Karancslapujtőn, de másutt sem cseng idegenül a neve, hiszen évtizedeket húzott le az acélgyárban, ahogyan ő, és korosztálya nevezik a kohászati üzemet, ráadásul immár harminc esztendeje, 1958 óta tanácstag Lapujtőn, a megyei tanácsnak pedig 1963-tól tagja. Lantos Sándor 62 éves. Míg pallérozott beszédét hallgattam a vízgazdálkodási társulat — melynek elnöke — irodájában, azon tűnődtem: mi lehet a titka fiatalosságának, korát bárki előtt letagadható szellem frisseségének? A felelet talán abban rejlik, hogy gyakran késztette erőkifejtésre az élet. De hallgassuk őt. — Az én életem talán rendkívüli, nem is szívesen beszél róla az ember. Szüléimét alig ismertem. Korán meghaltak. Négyen voltunk testvérek, valamennyien széjjelszóródtunk, volt év, hogy jó, ha egyszer láttuk egymást. Engem egy nyugdíjas házaspár vett magához... Mindig szerettem volna tanulni, neve- iőszüleim papnak szántak, de ők sem álltak úgy, hogy iskoláztathattak volna. Dolgozni 15 éves koromban kezdtem. 16 éves koromban kerültem az acélgyárba, s onnét is jöttem nyugdíjba. Radírt forgat ujjai közt, maga elé néz, mint aki emlékei között kutakodik. Megkérdem, rágyújthatok-e, s mintha ez a kérés vezetné vissza elbeszélése útjára. — Nem dohányzom, de nem zavar... Hosszú ideig meleg üzemben dolgoztam, télen generátorgázzal fűtöttek, gondolhatja, micsoda szag volt... Képzelheti kezdetben 12 órás műszak volt, később javult a helyzet, kilenc és fél órára csökkent a munkaidő... Amikor jött a háború, a leszerelt gyárral engem is elvittek Németországba, majdnem egy évig voltam ott. Sokmin- mindent tapasztaltam, s láttam, hogy kik maradtak kint... Csak arra vigyáztam, hogy ember maradjak. Sokan mondták, minek hazajönni, de mindig azt feleltem, ha itthon száraz kenyeret eszem is, akkor is hazajövök... Magyarországra 1945-ben vergődött, visszakerült az acélgyárba, hamarosan MA- DISZ-titkár lett, s 1945 októberében pedig belépett a pártba. Fiatalon nősült, 1946- ban; három gyereket nevelt. — Amikor a családi körülményeim rendeződtek, tanulni kezdtem, együtt a gyerekeimmel. A 7. és 8. osztályt 1958-ban tettem le, majd beiratkoztam a gépipari technikumba, ahol 1962-ben érettségiztem. Közben szólni kell 1956-ról is, mert sokad- magammal én is részt vettem a termelés újraindításában, nem törődve a sztrájkkal. Igaz, sokáig ott volt mellettem a nagykalapács. Ki tudhatta, nem lesz-e rá szükség? — Hamarosan vezető beosztásba kerültem, 1957-től 1965-ig műszaki állományba voltam a kovácsolóüzemben, majd a műszaki osztályra kerültem újítási előadónak. Néha bizony úgy éreztem, hogy talán butaság ez, mert egész életemben arra készültem, hogy melegalakító legyek, ezért szereztem meg a kovácsszakmát, azért végeztem kovácsművezető-tan- folyamot. Ügy hiszem, szerettek a gyárban. Ha ma bemegyek, sokan fognak körül, pedig egyre kevesebben vannak a korban hozzám közel, állók.... Közéleti tevékenysége nem 1958-ban, tanácstaggá választásával kezdődött. Korábban szakszervezeti aktivista volt, szerzett hát némi gyakorlatot, s elismerést is, a mások érdekében tett lépéseivel. — A legutóbbi választásnál már nem akartam megyei tanácstag lenni, mert elég sok az elfoglaltság.... Persze az is igaz, hogy nagy segítség nekem ez, de azért az lenne a jó, ha ismeretség nélkül mennének a dolgok. De ha így tudok többet elintézni a községek, a víztársulás érdekében... A radír az asztalra esik, aprót koppan; pont került a beszélgetés végére. Órájára néz, mennie kell. Sok dolga is lehet egy nyugdíjasnak. Valami történt Karancsalján, valami változott a három társult községben. Talán munkál a felismerés: múltunk — öregeink —, a jövőnk is. SpeidI Zoltán I
