Nógrád, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-24 / 20. szám

Hetes napközi Nógrádmegyerben „Mi > ha én is megpróbálnám?" . vjfc m ;iíM » . —00«SRw rirl IWBI ttm " tiiiii ' un fl n 11 fl Dl I n MMIWownn •'-Iigyaw8,v'- ■' • Balázs János és felesébe: „Mindentől megkímélnek az otthonban .. Híresek arról a nógrádroe- gyeriek, hogy amit egyszer el­határoznak, azt megvalósítják, még akkor is, ha számtalan akadállyal kell megbirkózni­uk. Jó példa - erre a néhány esztendeje átadott óvoda, amely szinte teljesen társa­dalmi munkában készült el, megnyervén az ügynek a bu­dapesti tervezőket, a környék lakosságát, a mesterembere­ket. Az átadás után nem szállt a fejükbe a dicsőség, azonnal tovább gondolkodtak. A gyerekek immáron - jó helyen vannak, de mi légyen az öregekkel, akiknek száma több százra tehető. A tanács vezetői elhatározták, a régi óvodából — ismételten társa­dalmi összefogással — öregek napközi otthonát varázsolnak. Most, amikor látogatóba ér­kezünk a községbe, büszkén mutatják az otthont, amely népi akármilyen, hanem bent­lakásos. A differenciált gon­doskodásnak eme új formá­ját Bátonyterenye után má­sodikként valósították meg a megyében. Megifjodott az ódon épü­let. Otthonos, hangulatos, mo­dernül berendezett szobái igencsak vendégmarasztalóak. Külön ebédlő,, társalgó, háló­helyiségek. .. — Őszintén megmondom, nem gondoltuk volna, hogy az átalakításhoz szükséges öt­százezer forintot könnyebb lesz összegyűjteni,-, mint az időseket becsalogatni a hetes napközi otthonba. Rengeteg előítélettel, téves szemlélet­tel kell megbirkóznunk — meséli Balázsné Verebélyi Valéria, az otthon megbízott vezetője. S azt is hozzáteszi, a tíz helyre jelenleg mind­össze hatan jelentkeztek. Az okok között szerepel, hogy a gyerekek ellenzik a bentlakást, mert mit szólnak a faluban, sok öreg sajnálja a kuporgatott kis pénzét ek­kora „luxusra” fordítani. In­kább még hetven-nyolvan éve­sen is a fiatalokat támogat­ják. — Látogatóba hívtunk min- (dea idős embert, nézzenek körül, ismerkedjenek az ott­hon életével, beszélgessenek a régi tagokkal. Ennek ered­ménye, hogy napközben hú­szán töltik itt az idejüket, éj­szakára hatan maradnak bent hétfőtől péntekig. Nekik na­pi húsz forintot kell fizetni a szálláshelyért és a vacso­ráért. Nem titkolt vágyunk az sem, hogy a társközségek­ben, a Magyargécben és Kis- gécben élő magányos embere­ket is megnyerjük az ügynek. Néhányan beadták a jelent­kezési lapjukat, ám időköz­ben visszaléptek. A nyolcvannégy esztendős Balázs János bácsi elsőként jelentkezett, feleségével együtt a bentlakásos otthonba. Igaz, a fiuk nehezen nyugodott be­le, hogy a szülőkkel csak a hét végén találkozik, de hát az ő napjai könnyebben tel­nek munkával, utazással, úgy­is csak az este veti haza. — Nagyon jól érezzük itt magunkat. Megkímélnek a fűtéstől, a főzéstől, a magá­nyos óráktól. Sohasem unat­kozunk. Jómagam fát vágok, az udvart rendezgetem, a fe­leségem pedig segít a gondo­zónőknek a függönyök varrá­sában, a szobák szépítésében — mondja János bácsi. — Kettőnknek havonta úgy 1300 forintba kerül a bentlakás. Szerintem ez nem sok, hiszen mindentől men­tesítenek az otthon irányítói. Mondtam a Jánosnak, én szombat, vasárnapra is szíve­sen itt maradnék — veszi át a szót Rózsika néni. A társalgóban többen is üldögélnek, akik csak nappal­ra járnak be. Hetven-nyolc- van évüket meghazudtoló de­rűvel, vidámsággal, pajkos- sággal kapcsolódnak a diskur­zusba. Azt mondja Orosz Ist­vánná: — Szívesen hálnék én is idebent, de hát kell az a kis pénz tüzelőre, gúnyára. — Ugyan, eredj már, ha itt lentiéi, nem kellene fűteni! — tromf ólja le a társnője. Győzködik egymást pro és kontra. A község, az otthon veze­tői pedig azt tartják: az már jó jel, ha egymás között vi­tatkoznak. Mert ez azt jelen­ti, hogy fontolgatják a lehe­tőséget, kezdenek barátkozni a gondolattal: mi lenne, ha én is megpróbálnám? — ria — Könyvek, korszerűség Kulturális mindenes a fémipari vállalatnál Bukfencet vet a napsugár minden ajtónyitáskor, olyan íszép magas ablakai vannak az ebédlőnek. A kinti ziman­kóval ellentétben, melegség, tisztaság, barátságos légkör fogadja' itt a betérőt. A via­szosvászonnal borított aszta­lokon friss víz a kancsókban, tiszta poharak, szalvéta várja az ebédelőket. És egy külön szolgáltatás he­tente kétszer: két összetolt asz­talon könyvek sorjáznak, jö­vet-menet lehet kíváncsiskod­ni, válogatni, vásárolni. Nem unatkozik az ember, ha Paule László mellé ül le, figyelni a munkáját. — Hogy is mondják: min­den voltam, csak akasztott ember nem... A Balassagyar­mati Fémipari Vállalatnál 26 éve dolgozom. Voltam osztály- vezető, de betegeskedés mi­att könnyebb munkakörbe he­lyeztek. Hogy ez tényleg könnyebb-e, nehéz lenne megmondani. Jelenleg mun- kaverseny-felelős vagyok, pá­lyaválasztási megbízott, az MSZBT-csoport vezetője, kul­turális és agitációs-propa- gandista, a HUNGALU üzemi lap helyi szerkesztője, az üze­mi könyvtáros és könyvárus tisztét töltöm be többek kö­zött. És amiről nem szabad hallgatni: kitűnő emberisme­rő is. Bár 120—130 kartonon sorakoznak a könyvek árát feltüntető tételek, szinte min­denkinek az ízlését, érdeklő­dését, hobbiját eszében tart­ja. Kínál, ajánl, no meg, be­kasszírozza a pénzt. — Havonta 5—6 ezer fo­rintnyi a készpénzes forga- mam, 25—30 ezer között van a kinnlevőség. Már hagyo­mánya van itt a könyvterjesz­tésnek — 1981 óta árulok he­tente kétszer az áfész-köny- vesbolt bizományosaként. Ka­rácsonykor lemezekkel is el­látnak. Kinek éri meg ez a törő­dést, fáradságot, időt? A bi­zományos bizonyára nem et­től lesz gazdag, a vállalat ugyanakkor „szívességet” teszi?) hogy kulturált, télen is fűtött helyen árusítanak könyveket dolgozóinak. — A gyári vezetés támo­gatja a munkahelyi művelő­dés minden formáját, amit hasznosnak lát. Nemcsak szak- irodalom, hanem regények, szórakoztató művek, szakács­könyvek, gyermekirodalom, hobbikiadványok egyaránt szerepelnek a kínálatban. A műszaki könyveket inkább csak egyéni megrendelésre kérem, a könyvtárunk ugyan­is megveszi a fontosabb ki­adványokat. Amikor átmegyünk a könyv­tárba (az asztalokon heverő könyvek felét elvitték, a kis pénzesdoboz igencsak telik bankókkal), leesik az állam az egyik számla láttán. Több ezer forintot adtak ki arra a vállalatnál, hogy az egyik szakmai tanfolyamra beisko­lázott embereknek megve­gyék a szükséges könyveket. Természetesen ezeket később is haszonnal forgathatják a vállalat dolgozói. A könyvtárban rend van és apró jelek arra utalnak, jönnek látogatók is... Négy és fél ezer a kötetszám — ebből 3300 műszaki jellegű könyv. Summa summárum — forgatják itt a könyvlapokat, a napi egyórányi kölcsönzési időt kihasználják az olvasók. A kínálatot még a Szakszer­vezetek Nógrád Megyei Taná­csának központi könyvtára is gazdagítja, most például kö­zel 1300 a letéti állomány. Na­ponta 5—6 fő látogat be (dél­ben, a könyvárusítás időpont­jában pedig reggel nyit ki Paule László). Van, aki csak olvasgat, folyóiratokat néz át. Mások újítási munkájukhoz kérnek könyvet. — Higgye el, van olyan fi­zikai dolgozó, aki csak tudo­mányos témák, szakirodalom iránt érdeklődik. Mások kri­mit kérnek, és szépirodalom nem kell nekik. A 166 ol­vasóm közül 78 fizikai dol­gozó: tényleg., sokakat érde­kelnek a termeléssel össze­függő dolgok. Különösen a pneumatika és a legújabb gé­pekkel kapcsolatos kérdések foglalkoztatják az embereket. A vállalat vezetői támogat­ják a könyvtári munkát, pél­dául a szegecselőüzem bein­dításához az összes szabvá­nyokat megrendelték. A harminc négyzetméter­nyi alapterületű könyvtárban a legfrissebb köteteket a nagy tárgyalóasztalon mutatják be. — Megfigyeltem, a „köny­vespolcokon kevésbé válogat­nak. Ha azt akarja az ember, hogy ne üres kézzel távozza­nak a látogatók, egy kicsit „be kell segíteni” — jegyzi meg a kulturális mindenes, Paule László. — Tegyük hoz­zá, szívesen csinálom.. . G. Kiss Magdolna 4 NÓGRÁD — 1987. január 24., szombat „Menjél végig úgy, mint egy királyi** Maszkák és mlmesek a KIVISZI-nél Odakönn az est sötét bár sonya alkot kontrasztot a va­kítóan fehér hóval, kihalt az utca. Odabent a barátságos meleggel hívogató teremben a nagy hatalmú bíboros készül aljas cselszövésre, miközben társai csipkelődő megjegyzé­sekkel kísérik a jelenetet. — Kicsit méltóságteljesebben! — hangzik a rendezői instrukció, s Dumas romantikus hősei korabeli gesztusokkal ágálnak a helyiség közepén, félszem­mel a partnerre, félszemmel a csoport vezetőjére pislantva. — Fábri Péter átdolgozásá­ban visszük színpadra a Há­rom testőrt; a zenés darab betétszámait jórészt a mieink írták — Susánné Jakubovics Juditot, a próba szünetében faggatom, a Salgótarjáni Ke­reskedelmi és Vendéglátó­ipari Szakközépiskola, a KI­VISZI amatőr színjátszó- együttes idei elképzeléseiről. — Sajnos, az elmúlt esztendő­ben tehetségest fiatal ok váltak meg a társaságtól, ki a főis­kolai tanulmányai miatt, ki egyéb elfoglaltságra hivatkoz­va. A mostani felállásban — vegyes a csoport, diákok és dolgozó fiatalok alkotják az együttest — olyan műveket szeretnénk színpadra vinni, amelyek lehetővé teszik vala­mennyi tagunk együttes fel­lépését. így került sor a Dumas-regénv feldolgozására: a kétfelvonásos műben az egész stáb felvonul. — Fesztiválok, ezüst- és bronzminősítés, szereplések megyén belül és Nógrádon ki. vük Mindez fémjelzi az 1984 őszén megalakult amatőr- csoportot. Milyen műfajú da­rabokkal próbálkoznak a kö­zeljövőben? Műhelybeszélgetés a KIVI- SZI-nél Fotó: Beneae — Eddigi repertoárunkban vásári komédia éppúgy he­lyet kapott, mint drámai jel­legű pódiumjáték, vagy ver­ses-zenés irodalmi összeállí­tás. Ennek a korosztálynak egyébként — 15—20 éves fia­talok — köztudottan nehéz megfelelő darabot választani, olyat, amelyik nem haladja meg a színjátszó képességet, amely megfelel a beszéd- és viselkedéskultúrának, a mí- melés és egyáltalán a színpa­di mesterség alapvető köve­telményeinek, A Három test­őrrel szinkronban tanuljuk Karinthy Frigyes Teknősbéka avagy ki az őrült a csárdá­ban című vidám jelenetét, de műsoron tartjuk Örkény Ist­ván Az utolsó vonat című drámai játékát és Kapossy Miklós Júlia és Rómeó- című paródiáját. Az utóbbi kettőt szánjuk az Ajkán megrende­zendő vasas amatőr színját­szók fesztiváljára, ahová idén nyárra kaptunk meghívást. — Műhelymunka és színpa­di próba felváltva követi egy­mást a keddi és csütörtöki összejöveteleken. A színpadi játék összetett feladat: jele­netről jelenetre, helyzetről helyzetre kell kimunkálni, fi­nomítani a beállításokat. A próbák során mire összponto­sítanak leginkább? — A hitelességet tartjuk a legfontosabb tényezőnek. Hogy a közönség elhiggye ne­künk, valóban az adott kor, adott hangulatába ringatja mindaz, ami a világot jelen­tő deszkákon történik. A fran­cia darabot megelőző asztali olvasópróbákon például végig­vettük mindazt a szokást és megjelenést, amely a korabe­li királyi udvarokban dívott. Menjél végig úgy, mint egy király, mímeld jobban az alá­zatot, szemmel és mimikával is segítsd a mondanivalót! — gyakorta elhangzott monda­tok, utasítások ezek. Ügy belemerültünk a be­szélgetésbe, hogy észre sem vettük, a csoport tagjai önte- vényeken próbálni. maszku- rázni, játszani kezdtek. Csak arra riadtunk, amikor hatal­mas nevetés harsant egy-egv félresikerült szövegrésznél, mozdulatnál. — Gyerekek, kezdés! — harsant a zsivajba a művé­szeti vezető hangja — attól a résztől, amikor a királynő Constanee-t hívja __ Ahogy f otós kollégámmal szedelőz- ködünk, még látjuk, amint a jókedvű színjátszók egymás szavába vágva, lelkesen lici­tálnak: — Ide fordulj, így tartsd a kezed, így lesz jó! ▼e. Támadó hullámok között Félúton a Szent Jupát Amikor híre kelt, hogy két magyar fiatalember körbe akarja vitorlázni a földet, azonnal megszólalt az ellen­kórus: egy olyan országból, amelynek még beltengere sincs, felelőtlen játék, kivi­hetetlen kaland ilyesmire vál­lalkozni. Sem olyan hajó nem készülhet itt, amely az óce­ánjárásra alkalmas, sem olyan hajósok nem teremhetnek, akik a hullámokon való lo­vaglást kibírnák. Gál József és Fa Nándor, a két székesfehérvári fiatal­ember — az előbbi építész- mérnök, az utóbbi hajókészí­tő mester — azonban nyugod­tan készülődött. Előbb több­éves munkával tengerjáróvá alakítottak át egy 5 tonna sú­lyú, B 31-es típusú vitorlást, majd pedig, amikor a 120 négyzetméteres nagyságú vi­torlával fölszerelt és egy kis dízelmotorral is ellátott jármű elkészült, többhetes próbaút- ra indultak az Adrián. Lévén amúgy válogatott vízjárók, ez az első nekirugaszkodás fényesen sikerült. Aztán 1985. szeptember 26-án egy kis magyar csoport búcsúintege­téseinek közepette ismét ki­futottak a rijekai kikötőből. Ezúttal már a Gibraltári-szo- ros majd az Atlanti-óceán megközelítése volt a cél... Azóta egy-két sajtóközle­mény, rádiós híradás és né­hány hazapostázott videofel­vétel tudatta, merre veri a hullám a Szent Jupátot — a hajdani B 31-esnek ugyanis ezt a nevet adták. (Szent Ju­pát a hajósok védőszentje. Korábban még maguk a fe­hérvári legények sem tudták, hogy ilyen nevű szerzetes élt valaha. Egy Pécs környéki pap üzente utánuk, hogy az V században Konstantiná­poly mellett tevékenykedett a görögösen Szent Hypaisztosz- nak nevezett bazilita.) Nos, a vidám hangulatú start után egy hasonlóképpen gondtalan — persze, azért nem sétahajókázásnak mond­ható — siklás következett: a Szent Jupát minden különö­sebb ' megpróbáltatás nélkül elérje Gibraltárt, és belehasí­tott az Atlanti-óceánba. Ott aztán már jobban kellett szo­rítani a kormányt, de egészen a Kanári-szigetekig ismét csak baj nélkül eljutottak. Las Palmasba, e szigetcso­port fővárosába 1985. no­vember 9-én futottak be, és szinte a fél kikötő összesereg- lett a megcsodálásukra. Ekko­ra hajóval ugyanis nemigen szokás kimerészkedni a leg­nagyobb vizekre. Amikor pe­dig híre kelt, hogy Afrika dé­li csücske a következő stáció­juk, le akarták beszélni őket a továbbhaladásról. Persze, hiába, hiszen Gál József és Fa Nándor akkor már joggal bízhatott a Szent Jupát tar­tósságában ugyanúgy, mint a maga ügyességében, erejében. Következett vehát az első irdatlanul hosszú és alkalmi kikötésekkel rríegszakí thatat­lan óceánjárás. Eleinte kedve­ző szél feszítette a 11.2 mé­ter magasba nyúló árboc óri­ás vitorláját, de aztán 80—1 oo kilométeres sebességű széllö­kések támadtak rájuk, és a legrövidebb útvonalról így kénytelenek voltak letérni. Ezért nem két, hanem három hosszú hét alatt jutottak el Fokvárosig, ahol —, s erre a megpróbáltatásra sem számí­tottak — több napon át nem tudtak kikötni, mert akkora volt a partközeli hullámve­rés. Ott, a Jóreménység-f oknál sem okoztak kisebb meglepe­tést. mint jóval északabbra, a Kanári-szigeteken. Ezzel a csöppséggel Ausztráliába? — ilyesmikkel riogatták őket az egymást váltó látogatók. Ezzel bizony! — hangzott el újból, meg újból a válasz, miközben szaporán kopogott a k,alaP&cs, és végezte mun­káját a sok más szerszám, hi. szén a Szent Jupát _ ekkorra bizony már igencsak meg­érett az alaposabb feljavítás­ra. Búcsú Cape Towntől, és irány Sydney! Ezt a szakaszt is sikerrel végigröpülték, an­nak ellenére, hogy a több- méteres hullámok itt aztán szinte megszakítás nélkül tá­madtak rájuk. Hanem, ami­kor számos hajó és csónak díszkíséretóben beúsztak a világváros kikötőjébe, elfe­ledtek minden megpróbálta­tást. Több százan fogadták őket, s énekelték el tiszteletük­re a magyar himnuszt, majd pedig ugyan mi mást, mint a lehető legstílusosabb nótát, miszerint „Megjöttek a, meg­jöttek a, megjöttek a fehér­vári huszárok..— lévén ez a két vakmerő ifjú tényleg székesfehérvári lakos. Előbb a diplomáciai testü­let, majd a hirtelenjében meg­alakult Szent Jupát baráti kör tagjai vették gondjaikba Gál Józsefet és Fa Nándort, akik végre jól kipihenték magukat, aztán a meghívások özönének igyekeztek eleget tenni. Közben pedig Gál Jó­zsef kicsi fiában is rengete­get gyönyörködtek, hiszen az immár elindulásuk után meg­született csöppséget egy 26 órás repülőút árán elvitte megmutatni az ifjú apának az édesanyja. (Ekkora kaland­hoz mi lenne méltóbb, mint egy ilyen találkozás?!) Majd fél évet vendégesked­tek Ausztráliában a Szent Jupát utasai, és amikor a hajót ismét kellőképpen meg- reparálták, elindultak Üj-Zé- land felé. A legfrissebb érte­sülések szerint meg is érkez­tek oda, de míg a Tasman- tengeren hányódtak, a hajó­juk ismét rakoncátlankodni kezdett. Egyrészt víz folvt belé, másrészt meg az ivó- készletük tartályai kezdtek szivárogni — úgy, hogy most ismét a szerszámok után kell nyúlniuk. . . Hogy mikor vágnak neki a legkegyetlenebb szakasznak, a Horn-fok megkerülésének, egyelőre nem tudni. Tény vi­szont, hogy Dél-Amerikának ez a legalsó csücske a hajó­sok réme: aki ott sikerre’ visszatér az Atlanti-óceánra, az joggal gratulálhat önma­gának. Egyelőre tehát Űj-Zéland- ból jövögetnek a hírek. Jók is, rosszak is — ahogyan az a tengerészek világában szo­kás. Egy biztos: az idáig vé­gigkínlódott kilométerezre­ket immár nem lehet kétség­be vonni. De elfeledni sem! A. U

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents