Nógrád, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-31 / 307. szám
ÁDÁM TAMÁS: Ferdén hull a hó-------------------------------*--------------------------E zen a télen ferdén hull a hó apám szájpadlásának támasztott létráin nem jutok sehova rizlinget iszunk hangtalan ezen az éjszakán lepörögnek rólunk a szentjánosbogarak MEZEY KATALIN: Mi folttik itt? Micsoda szégyen! Kiávad a folyó? Szélvihar dúl? Földrengés pusztít? elmondanám apám ha tudnám elmondanám a titkokat kérges kezed tördeled én ezt a verset (meglehetősen kínosan) És (i sok mázsa hó? Ennek sosem lesz vége? Atszabni a folyókat! Pórázt arra a szélre! A hóvihart vissza az égbe! DEÁK MÓR: Torzul az idő Torzul az Idő. Arcomon éjszakar-ezór (és pengenyom. Tükröm is csonka. Megva. kul, ahogy én, moccanatlanul. Magamat tépem. Fogsorom nyoma nem bűnjel másokon. Csak fogy az erő. S a fe. hér lepedőt elönti a vér. Korunk hőse Adamecz Kálmán: Vízállásjelentés A nagyujjamnál árad, máshol apad, hajózóút-szűkület, hajóvonták találkozása tilos — állapítom meg szakszerűen, miközben lábamon egy pár vadonatúj gyengén vízálló cipővel tapodom a Rákóczi utat. s azon tűnődöm: a Nagv Feiedelem bizonvára pellengérre áll'tóttá volna az olyan mesterembert, aki nem átallja ország-világ előtt hirdetni, mily kontár munka kerül ki a keze alól. Visszamegyek a üzletbe, és kérdőre vonom az Eladót. A bájos hölgy kecses mozdulattal rámutat a kis címkére, mely félreérthetetlenül figyelmeztet: Óvakodj a víztől, mint a tűztőlt Szaladok a Kereskedőhöz, és kérdem tőle, mi ókból küldött az üzletbe olyan cipőt, melyet még az afrikai néeerek sem húznának a lábukra, mivelhogy ők többnyire úgyis mezítláb járnak? A Kereskedő széttárja a kezét, és mutatja az utat egyenesen a gyárkapuig. Kérdezem az Igazgatót, miért adott a Kereskedőnek olyan lábbelit, melyet még az örömlányok sem viselnének, lévén, hogy úgyis le kellene vetniük? Az Jgazgató humoros fiúnak nevez, és elküld a bőrgyárba. Kérdezem a bőrgyárban a Vezért, miért adta a cipőgyárnak azt a bőrt, mely nemrég még az arcát borította? A Vezér a hasát fogja a nevetéstől, és szól a sofőrjének, vigyen el a téeszbe. Kérdezem az Elnököt a té- eszben, miért adott olyan silány anyagot a bőrgyárnak, hogy az abból készült lábbeliben a gázlómélység 3 cm. Az Elnök karon ragad, és belök az istállóba. Kérdezem a Teheneket az istállóban, miért adtak olyan vacak bőrt az Elnöknek, hogy... — de a Tehenekkel ugye nem lehet elvan értelmesen elbeszélgetni. mint az .emberekkel és válasz helyett oldalba rúgtak. Kérdezem az Olvasót: mit lehet tenni ilyen helyzetben? Végül, úgy érzem, a lehető legjobb megoldást választok* tam, és elmentem az Úristenhez, tegyen igazságot. A Mindenható türelmesen végighallgatott, de amikor megtudta, mely országból érkeztem, cikcakkos bárányfelhők futottak végig az arcán. — Már régóta nem tartozik a hatáskörömbe — válaszolta bánatosan. ‘ — Szólhatna tán Lucifernek, Atyám! — kérleltem szelíden. A Mindenható megcsóválta a fejét— Fiam — tetette —, lehetetlent kívánsz. Vagy tán azt akarod, hogy az eikárho- zottak ne kapják meg méltó büntetésüket? — Nem értem önt, Atyám! — válaszoltam, és tényleg nem értettem. A Mindenható tekintete villámokat szórt. — Ó, a tudatlan! — fakadt ki. — A bűnös lelkeknek újabban egy pór magyar cipővel a lábukon kell üldögélniük a pcteníhfltt folyóban! O Képek: Knlcsár József A nyugalom óráiban-i s j'j gy érzem, Itt az ideje, II hogy elmondjam az óriást. Már a templom és a dézs- maház alkotta közben is legszívesebben futottam volna. Gyakran megesett, hogy az iskolától hazáig vezető öt kilométeres út egy részét futva tettem meg. Lqdörgött a hátamon a kimustrált ágytakaróból készült tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceru. zák. De bent a faluban nem volt tanácsos futni, mert megvadultak tőle a kutyák. így hát szép ' komótosan ballagtam Rácpácegres felé. Egészen a falu széléig. Ott aztán rákapcsoltam. Röpködött az ágytakarótáska, zörögtek a ceruzák. Mi voltam ilyenkor? Magányos lovas? Száguldó motorversenyző? Vagy kiterjesztett szárnnyal repülő, szabad madár? Nem tudom, csak arra emlékszem, robogtam most is. Az Erzsébet-domhlg futottam, mint egy villámcsapás, te jó ég, eltévedtem! Innen már látni lehetett máskor a ’UóHii-tanyát. a now juharfát Bíró Drinócziék földje végében, de most a megszokott szelíd táj helyén egy égigérő hegy tornyosult. Eltévedtem. De hogy tévedtem volna el, amikor úgy ismerem ezt az utat, mint a tenyeremet, jószerivel minden útszéli fű. fa személyes ismerősöm. Befogtam a szemem — hátha káp- rázik. Lekaptam a kezem; ott komorlott a hegy. Egyik vége valahol Miszla Nagyszékely táján, a másik talán Németkérig vagy Dunaföld- várig is elér. Megfordultam. Ha jó helyen iárok. ott kell látnom a hátam mögött Sárszentlőrin* Lázár Ervin elbeszélés« L díjat nyerte a Központi Sajtószolgálat 198G. évi pályázat Mm novella kategóriában. __ Lázár Ervin: Á, "Za & cet, a királyi címeres toronynyal, az esperes úr fenyőfájával. Ott állt Sánszentlőrinc szelíden, majdhogynem mosolyogva. Toronnyal, fenyőfával. Visszafordultam. Ott volt a hegy. Átvillant bennem, hogy visszamegyek a faluba. Segítséget kérek. Vagy még jobb. ha nem szólok a hegyről egy szót sem, csak megkérem valamelyik rokonomat, hadd aludjak náluk. De ezek csak amolyan tünékeny gondolatfoszlányok voltak, mert akkor már egyre erősebben zúgott bennem, mint egy rögeszme: Haza kell menned! Haza kell menned! Ha nem mégy haza, sohase látod többé apádat, anyádat meg a testvéreidet, ha nem mersz átvágni azon a hegyen, valami nagyon nagy baj történik. összeszorítottam hát a fogam, s hogy szorongásomról megfeledkezzem, rohanni kezdtem a hegy felé. Futtom- ban is láttam, hogy nagyon különös heggyel akadt doL gom. Sehol egy fa rajta, sehol egy tenyérnyi zöld. Barnák, szürkésbamák váltakozása, odafönn a legtetőn mintha havak fehérlenének — még sohasem láttam addig hegyet, mégis éreztem, hogy ebben a hegyben van valami szokatlan, valami szorongató... De hiszen ez... Lelassítottam, a futásból tétova léptek lettek... de hiszen ez a hegy végeláthatatlan vásznakkal meg posztódarabokkal van letakarva... tekintetem fölszaladt rajta az irdatlan magasságokba, az égig ért a posztótakaró. Akárki akármiért terítette le ezt a hegyet, én akkor is átjutok a túlsó oldalra, mondtam magamban, és máris süppedés szőnyegen lépkedtem, szinte hintáztatott a vastag posztó. Néhány méter után meredeken nekivágott az égnek, de ráncai, öblei, buggyai közt elég könnyedén lehetett fölfelé kapaszkodni. Már-már fütyörészni támadt kedvem, lám, milyen nevetségesen egyszerű dolog ez a hegymászás, amikor magam mögé tévedt a tekintetem és megtán- torodtam, hasra kellett vágódnom, eltakartam a szememet, haj, iszonyatos mélység tátongott alattam, az országút csíkja vékonyka szalag, a tarlók, szántások, kukoricások tenyérnyi szögletes foltok; szívott, húzott a mélység, jó erősen behunytam a szemem. Eltartott p'ár percig, amíg megnyugodtam. Nem szabad visszanézni, csak föl, csak előre, akkor nem lesz semmi baj. Nem is néztem le többet. Egyre följebb küzdöttem magam, itt már akadtak nehezebb szakaszok Is. minden erőmre, ügyességemre szükség volt. Aztán egyszercsak. hiába erő. hiába ügyesség, ott álltam egy meredély alatt, megmászhatatlannak tűnt. Most mi lesz? Megpróbáltam egy kicsit oldalt haladni, ha fölfelé nem megy, oldalra is jó. Szorosan a falhoz simulva, egy féltalpnyi kiszögelé- sen egyensúlyoztam, s ekkor jobbra tőlem, úgy két-három méterre egy óriási láncot vettem é6zre. Tompa, sárga fénnyel csillogott, szemei akár a létrafokok, meredeken, tört föl a magas. ba. Ha el tudnám érni, milyen könnyűszerrel juthatnék följebb... Ugrottam. Megöleltem a hűvös fémet, hozzászorítottam az arcom. Megindultam fölfelé, néhány tétova próbálkozás után rátaláltam a leggazdaságosabb mozdulatokra, siklottam, kígyóztam, mint egy' született láncmászó. .. és ekkor — égszakadás, földindulás — megmozdult a hégy, a lánc rángatózott, én meg átkulcsoltam kézzel-lábbal, kapaszkodtam, ahogy csak erőmből telt. Egy pillanatig tartott csak a mozgás, s amikor elcsitult, már nem függőleges helyzetben voltam, hanem majdnem vízszintesen, egy enyhe emelkedőn feküdtem láncostul. Most, hogy -nem egy meredély szélén egyensúlyoztam, megkockáztattam a visszané. zést, megvallom, nem azért, hogy a tájat nézzem, másról akartam meggyőződni. Mert akkor már ott rrrocorgott bennem a gyanakvás: Nem hegy ez! Egy fekvő óriáson akarok én átkecmeregni! Ez, amibe kapaszkodom, nem más, mint az óralánca, Amit onnan lentről havas fennsíknak láttam, az a fehér inge villanása volt. S ez az égszakadás földindulás annyi volt csupán, hogy az oldaláról a hátára fordult. Nem voltam még bizonyos benne, csak a gyanú... s a bizonyosság kereste szerteszét röpködő tekintetem. Itt van! .„--i a kezét. A hüvelykujia eltakarta a Csetény dombót, a tenve-e alatt egy erdő. a kisuija pedig átível a Sión, mint egy hetyke, egyívű acélhíd. Mit keres Rt ez az óriás? Alszik talán? Óvatosan elindultam előre a lánc mellett. Lábujjhegyen. A mellénye szürkésbarnájáról fehér ingére értem, kikerültem egy malomkerék nagyságú ing- gombot. És akkor megint megmozdult a föld. Köhintett talán? Vagy sóhajtott? Vagy észrevett? Lehetetlen, hogy megérzett volna, hiszen kati- cabogárka sem vagyok neKi. Talán csak egy hangya. Mindenesetre hasravágódtam, igyekeztem mozdulatlanul maradni. Ahogy a bogár döglöttnek tetteti magát. Arcom az ingén. S odabentről, valahonnan a melle közepéből, mintha e.jy hatalmas kazán muzsikálna: tompa döndülések. Ver az óriás szíve. Engem is megemel minden dobbanása. Égy darabig önfeledten feküdtem az óriás szívén, aztán nem tudom miért, félni kezdtem. Talán magam elé idéztem könyörtelenül nagy kezét. Hiszen csak rámlegyint és palacsintává lapulok. Mint egy szúnyog. Ha nem is akar bántani, csak megigazítja az ingnyakát, a mellényét, az óraláncát — máris végem. Vagy megint fordul egyet... Óvatosan fölálltam, puhán, mint a macska, lépkedtem az ingén, a mellényére érve gyorsítottam, lent a mélyben már láttam Rácpác- egrest, fölbátorodtam tóle, egy urgással a kabátja hajtókáján termettem, és nagy sebbel-lobbal igyekeztem lefelé, szánkáztam, gurultam... és egyszercsak kicsúszott alólam a talaj, zuhanni kezdtem. Mindennek vége, villant át az agyamon, tágra nyitott szemem előtt, mint valami hajóhinta, megfordult a ten. gelye körül Rácpácegres. fejjel lefelé állt a Nagyszederfa, a házunk tetején a villámhárító fénylő lándzsája a mélybe mutatott. Behunytam a szemem. Most török, szakadok. És ekkor valami lelassította a zuhanásomat, lecsendesedett a levegő sivítá- sa. Kinyitottam a szemem. Ab ériás kabátja szegélyén feküdtem. Csak hármat kellett ugranom, máris az országúton voltam, futottam a keréknyomok mellett kanyargó. keményre döngölt földű gyalog- úton Rácpácegres felé, lobogott a hátamon a tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. Lehet, hogy az óriás segített? Lehet, hogy azért nem zuhantam le, mert elkapott, és szép szelíden af kabátja szegélyére tett? Futottam. Elmaradt mögöttem a rádási lejárat, a Nagysarok, a Kissarok, és ott álltam apám előtt. Mondani akartam neki az óriást. Hirtelen eltakarta valami a napot. De csak egy pillanatra, azonnyomban ki világosodott újra. — Mi az — kiáltott föl apám —, napfogyatkozás? M egfordultam. Az óriás már nem volt ott. Nyilván az imént állt föl, s a feje egy pillanatra eltakarta, a napot. Attól lett sötét. Meresztettem a szemem, talán még meglátom. Mintha egy árny mozdult volna arra Dorogi-sziget felé. Vagy csak egy felhő árnyéka úszott át a domboldalon? Akkor mégsem szóltam az óriásról senkinek. Talán attól féltem, nem hiszik el. De most úgy érzem, itt van az ideje. Elmondtam hát. UOGfiAD — 1986. december 31, szerda \
