Nógrád, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
Politika, kultúra, értelmiség ÜNNEPI HANGULAT N apjaink szükségszerűen gazdaságcentrikus légkörében egyre gyakrabban — helyenként élesen — vetődik fel a kultúra helyének, társadalmi szerepének kérdése. Azt nem lehet vitatni, hogy az átfogó politikai dokumentumok — így a XIII. pártkongresszus határozata, vagy a népgazdaság VII. ötéves terve — rangjuk szerint foglalkoznak a művelődés feladataival és más szférákkal szoros összefüggésben, a szocialista építőmunka nélkülözhetetlen tényezőjeként értelmezik a kulturális fejlődést. Ugyanakkor egyes vélemények szerint nagy ellentmondás feszül a deklarált célok és a mindennapi tapasztalatok között. Kétségtelen, hogy az elmúlt időszakban jelentősen módosultak a művelődés társadalmi, gazdasági feltételei, átalakult a lakosság kulturális igénye. aktivitása, — egyáltalán életmódja. A változások hátterében azonban kedvező irányú tendenciák, pozitív hatású jelenségek is felfedezhetők. Mint az országban mindenütt, a megyében is tovább javultak az iskolai végzettség mutatói. A politikai, gazdasági teendők kimunkálása, megvalósítása, a kulturális értékek létrehozása, közvetítése szempontjából egyaránt lényeges az értelmiségiek számának dinamikus növekedése. Noha a magasabb végzettségből nem következik automatikusan a kultúra iránti igények fokozódása, a meny- ny iségi gyarapodás alapját képezi a minőségi követelmények érvényesítésének is. Hasonlóan alakult a művelődés objektív feltételrendszere is. Különösen figyelemre méltóak a tantermek építésében és korszerűsítésében, a kulturális intézmények felszereltségének javításában elért eredmények. A szűkülő anyagi források tudatában nem lehet szó nélkül hagyni a mecenatúra új formáit sem, hiszen — többek között — a helyi könyvkiadás éppen a gazdasági egységek hozzájárulása révén lendült fel. Mindez persze, nem feledtetheti, hogy továbbra is maradnak ki rétegek a művelődés hatóköréből s a kistelepüléseken még az alapellátás színvonalas biztosítása is gondot okoz. Természetesen a kulturális életet is elsősorban a tartalmi célkitűzések megvalósítása minősíti. Számos jó példával lehetne igazolni, hogy a politikai, ideológiai követelmények hogyan érvényesülnek az intézmények munkájában. Az elismerés hangján kell szólni arról a sokrétű tevékenységről, amelyet a történelmi tudat formálása érdekében, a felszabadulás 40., illetve a munkáshatalom megvédésének 30. évfordulójával kapcsolatosan végeztek. Ugyancsak megannyi kezdeményezés bizonyítja a politikai intézményrendszer korszerűsítésével összefüggő igények és feladatok megjelenését a kulturális gyakorlatban. A demokratizálódás, a közösségi magatartás új lehetőségeit teremtik meg a különböző társaságok, baráti körök, melyek összetartó erejét sokszor az együttes művelődés jelenti. Bár a kulturális kínálatban valóban vannak kevésbé értékes — olykor kifejezetten silány — elemek, nosztalgikus divatjelenségek, azt nem lehet mondani, hogy az emberek csak lektűr irodalmat olvasnak, kommersz filmeket néznek, az pedig szinte kizárt, hogy a múzeumokban ! gics- csel találkoznak. Már csak elvétve bukkan fel a szórakozást eleve lebecsülő arisztokratikus szemlélet, s, ha még nem is elégséges, mindenesetre bővül a kulturált kikapcsolódást, pihenést szolgáló alkalmak, programok aránya. Ez azért is fontos, mert —, ha egyelőre nem is a művelődés számára kamatozik — az intézményesített szabad idő növekedése ténykérdés. A z alap és felépítmény, az anyagi és szellemi folyamatok általános összefüggései manapság egyre konkrétabban, hangsúlyosabban jelennek meg mind a gazdaság, mind a kultúra területén. A politika szándéka a „kulturált” gazdaság és a „gazdaságos” kultúra egységének megteremtése. Közhely, hogy csak annyi pénz jut — juthat — a kultúrára, amennyit a gazdaság megteremt, ez pedig nem kis mértékben a termelésben dolgozók általános műveltségének, szakmai tudásának, politikai tájékozottságának függvénye. A kulturális fosvasztást ugyan döntően az életszínvonal befolyásolja. de alakulásában nem elhanyagolható a világszemlélet, az igény, az ízlés szerepe sem. Az áru- és pénzviszonyok kétségkívül hatnak a kultúrában is — nem kívánt hatásként a kom- mercializálódáshoz vezetnek —, de a piaci automatizmus soha nem veszélyeztetheti az értékarányos, szelektív támogatási rendszert, a kulturális forradalom, a művelődéspolitikai célkitűzéseinek megvalósítását. A kor társadalmi, gazdasági kihívásaihoz való alkalmazkodás, a megújulás jegyében már eddig is sok minden történt a művelődési intézményekben. Erre utal, hogy jobban figyelembe veszik az emberek érdeklődését és érdekeltségét, bővítik a mindennapokban hasznosítható praktikus ismereteket, a manuális készséget fejlesztő foglalkozások, tevékenységi formák körét. A műszaki-technikai kultúra iránti szükséglet azonban nem merülhet ki a számítógépek, a videoberendezések alkalmazásával, az úgynevezett basicnyelv alapelemeinek elsajátításával. Szemléletváltásra, folyamatos, tudatos munkára, az üzemekkel, termelőegységekkel való jobb együttműködésre van szükség. Ez ma a közművelődés egyik központi feladata a megyében. A gazdaságpolitika kulturális — vagy szélesebb értelemben tudati — feltételeinek jelentősége, az emberi tényezőik szerepe a Központi Bizottság novemberi határozata és az 1987- es költségvetési törvény ismeretében meghatványozódik. A gazdaság fellendítéséért a legtöbbet — a dolog jellegénél fogva — a termelésben közvetlenül érintett szakmunkások, mérnökök, közgazdászok, műszaki tudósok tehetik, de szükségszerűen felértékelődik a lakossággal sokoldalú kapcsolatban lévő humán értelmiségiek társadalmi presztízse is. Már a családban, de valamennyi közoktátási, köz- művelődési intézményben nagy figyelmet kell fordítani a munkára, az állam- polgári fegyelemre való nevelésre. Jó előjel, hogy az oktatási törvény egyébként is ebbe az irányba- fejti ki hatáséit. A korszerű közgazdasági szemlélet, a racionális gazdálkodás, az önálló gondolkodás, a kezdeményező- és cselekvőkészség, a kreativitás, az innovatív magatartás kialakításában, illetve fejlesztésében szintén nagy felelősségük van a kultúra munkásainak, pedagógusoknak, népművelőknek. Megérteni- és megértetni a gazdaság helyzetét, a teendők lényegét elsősorban a propaganda, az agitáció és a tömegtájékoztatás feladata, de nem kerülhető meg a kulturális nevelő munkában sem. Az egészségkultúra, a környezet- kultúra, a formatervezés, az esztétikus csomagolástechnika fejlesztése viszont jórészt a humán értelmiségre — orvosokra, pszichológusokra, művészekre — hárul. Az ideológia kiteljesedő funkciója napjainkban mindenekelőtt a társadalmi fejlődés joggal igényelt erkölcsi követelményeivel van összefüggésben. A szocialista építőmunka soron lévő, bonyolultabb feladatait megoldani, a nehezebb körülményeket ellensúlyozni csak egészséges nemzeti öntudattal, önbecsüléssel, józan optimizmussal, fegyelmezett, áldozatkész munkával lehetséges. Ezért most a társadalomtudomány, a művészet sajátos eszközeivel is az önbizalmat kell erősíteni, helytállásra, tettekre, küzdelemre kell ösztönözni. Az értékteremtő, alkotó munkában és a kultúraközvetítés folyamatában egyaránt nagyobb figyelmet szükséges fordítani az érzelmi motivációkra, a harmonikus emberi kapcsolatok erősítésére is, minthogy a társadalomban alkalmasint elemi erővel jelentkezik a jó, a szép iránti vágy. Mindezt azért is Kell hangsúlyozni, mert ez idő tájt a művészeti életben — főként az irodalomban — gyakran tapasztalni az ellenkezőjét: az öncélú, lefegyverző lcesergést a jövő iránti kételyeket, az erőfeszítés Hiábavalóságát, ember , kiszolgáltatottságát sugalló nézeteket. Ezek ugyan nem jellemzők a megyére, esetleges indirekt hatásukkal azonban számolni kell. Az őszinte szó, a jogos bírálat, a kritika so!i_.scm tu- dúlhat negativizmusba: senkinek sincs joga megfosztani az embereket kemény munkával, harcokkal teli múltjuk értelmétől, vállalható értékeitől, a jelen eredményeitől, eseményeitől s megingatni, aláásni a szocializmus lehetőségeibe, perspektívájába vetett hitét. Á társadalom most ázt igényli, hogy a művészet járuljon hozzá a valóságismeret gazdagításához, az embeek életszemléletének progresszív irányú alakításához. Az alkotói szabadság tiszteletben tartása mellett olyan törekvéseket kell a politikának itt helyben is támogatnia, amelyek a — tényleges feszültségek, dilemmák ellenére — képesek mozgósítani a nehézségekkel szembeszegülő és állandó megújulásra kötelezett ember tartalékait s egyaránt szolgálják a tömegek kulturális igényeinek színvonalas Kielégítését és az új igények teremtését. Miután az ideológiai hare elsődleges szerepe várhatóan a következőkben is a kultúra területe lesz, ez kivált az elkötelezett értelmiségiek, a kommunista művészek felelősségét fokozza. A párttagok kötelessége, hogy meggyőző érveléssel, határozott kiállással lépjenek fel a marxizmus—leni- nizmus, a szocialista értékrend mellett, a párt politikájának képviseletében és védelmében, a szocializmustól idegen nézetekkel szemben. Az érzékenyebb, hatékonyabb világnézeti neve’ő i munka, az aktív politizálódás szükséglete újabb változásokra, további megújulásokra készteti a kultúra egész intézményrendszerét, politikai és szakmai irányítását is. Ennek egyik fő eszköze az értelmiség rendszeres tájékoztatása. Küldetésük teljesítéséhez ugyanis ismerniük kell a mindenkori hely. zetet, naprakész információkkal kell rendelkezniük az aktuális kérdésekről, feladatokról. A közmegegyezés folyamatos megújításához szükség van vitafórumokra, a közvetlen személyes kapcsolatok erősítésére is. A kultúrára, az értelmiségre a jövőben még inkább épít, számít a politika, mert semmivel nem pótolható funkciókat töltenek be a szocialista építésben, a tartalmas emberi élet kibontakoztatásában. I>i\ Csongrády Béla „...Hogy óriás legyen" A minap gyerekek közé keveredtem. Mai kamaszok ültek egy asztalnál, előttük számítógép, videojáték, kezükben az irányítószerkezet, amely leginkább ahhoz a műszerhez hasonlít, amellyel a repülő-és hajómodelleket, a száguldozó kisautókat irányítják — többnyire a felnőttek a kijelölt versenypályákon. Azt hogy „keveredtem” nyilvánvalóan szándékosan használom, ezzel szeretném kifejezni ugyanis, hogy nem élek velük, közöttük, nincs kapcsolatom semmiféle gyerekközösséggel és ez alighanem a legkevésbé a gyerekek hibája. Jó darabig néztem a tévé képernyőjén száguldói!» formaegyeseket. „Ment a program”. A legfrissebb, az imént hozta a srác a negyedikről. Az apjától kapta. ez már a hetvenkettedik programja. Számba vettem a társaságot. A kollégám fiát régtől ismerem, emlékszem rá, amikor „Lóci méretű” volt, hirtelenszőke, aranyos kisfiú, akinek a legnagyobb és egyben legborzasztóbb csoda az volt, amikor pipára gyújtottam- Láthatott valami tévéfilmet, valami cirkuszi blődlit, mert amikor elunta magát nálunk, rázendített „Laci bácsiii... Tessék pipázniiii!” Ilyenkor az ajtófélfa mögül leskeíődött, kerek képén kajánkodó mosoly derült. Arra számított minden alkalommal, hogy „na, most végre igazán felrobban. .a pipa. A csalódottság sohasem törte le igazán. Másnap kezdte elölről. Ez a világ elmúlt. Nem csak azért, mert nem érek rá pipázni, hanem mert Lóci (ez esetben Balázs) kamaszként végérvényesen óriás lett. Fölém nőtt a videójával, programjaival. Balázs békésen belenőtt az időközben amerikanizálódó világba, a versenybe, amely a mikroprocesszoroknak szánja a legfőbb szerepet, amely új technikai forradalmat alkot a technikai forradalmak végtelenjében, hiszen ebben nincs megállás: o csillagos ég sem határ ma már. De az aránytalanságok sem voltak soha olyan méretűek, amilyenek ezek a maiak — hetvenkét videoprogram az egyiknek, éhhalál a másiknak. Negyvenezer gyerek hal meg naponta a világon, 14 millió Lóci, Balázs, Péter és Ilonka korú. Nem gondolok rájuk mindennap, nem gondolok rájuk minden alkalommal, ha a mi gyerekeinket nézem... Nem gondolok semmire, csak nézek és látom, ahogy a legifjabbak már eleve! egy gépi emlőn csüngve nőnek nagyra, óriásra. Egy másik Balázs — nevezetesen a keresztfiam — alig múlt négyéves, amikor.. • Elmeséltem felnőtt-társaságban egy történetet arról a tiszta vanádiumból készült alkat, részről, amelyet az ötvenes években egy bányász talált a szénfalba ágyazottan. Mondtam, amit tudtam „a fizikusok csak annyit állapítottak meg erről, hogy ilyen anyagból soha senki nem készített semmit, és akkor még ott van a másik kérdés, hogy került a négymillió éves szénfalba. ..?” Balázs előttem állt és hallgatott, éppen úgy nézett rám, mint aki türelmetlen ennyi értetlenség láttán „azért nem tudod, mert nem nézed a Földünk titkait... ” r/ss/sssssssss/ssssssssss* Az apukák megtermelik a hetvenkét videoprogramot. De nem nézik a Földünk titkait, mert amikor azt nézni lehetne — az apukák (ha még megvannak egyáltalán) a hetven- harmadik videoprogramot termelik a mai Lóciknak- Akik eleve óriásnak születnek. Sztárnak. Azonnal képernyőre kerülnek, a kórházban a da- dusok-ápolók karján ülnek, sírásukkal figyelmeztetnek az óra ketyegésére. Együtt nőnek a technikával. S most itt ülnek az asztalnál, Balázst már ismerjük, a negyedikről jött srác apja maszek-villanyszerelő, a rózsaszín pulóveresé körzeti orvos, a negyedikről nem tudok semmit. Lehet, hogy maga Balázs sem sokat. Ez a barátság szoros kapcsolatot tart a programmal, és csak addig tart, amíg a program. Aztán felállnak és hazamennek a legények, a saját programjaikhoz, hogy amikor újat hoz a papa — elinduljanak, összeüljenek, kijátsszák az unalomig. És akkor újra hazamegy mindenki, vagy különórára, valamilyenre, később majd KRESZ-re. Egyszer elhoztam egy ólomkatonát. Tízéves lehettem, annyi sem. Lali — apja a fővárosi elektromosnál szolgált! — egész hadsereget kapott és várat karácsonyra- Azt a katonát hazavittem a zsebemben. Nem loptam. Elvittem, mert nekem egyetlen katonám sem volt. Más szóval, nekünk is voltak játékaink, nem volt mindannyiunknak hetvenkét katonája, nem voltunk mi sem egyformák, de mi még együtt éltünk, együtt jártunk, mi még közösség is voltunk, nekünk még voltak felnőtt-társaink, akik velünk jöttek az indián harci ösvényeken, akik beálltak stukklabdázni, akiket egyszerűen látni lehetett, akiktől tanulni lehetett mindenféle fontos dolgot, például a felhők alakjáról, a tarajos gőték életmódjáról, a füvekről és a fákról, az állatok birodalmáról. Velük együtt jártunk az állatkertbén is, a cirkuszba velünk jöttek a komoly emberek és velünk nevettek, fogták a kezünket és állandóan ott voltak, ahol mi, képtárakba jöttek, színházba, moziba velünk együtt. Nagyok voltak, magasak, erősek, okosok, jókedvűek. Türelemmel magyarázták a madár röptét; hogy a madár hány százszor repül gazdaságosabban, mint a legkiválóbb repülőgép. És néha felkaptak bennünket, felemeltek a magasba, akkor óriások voltunk. ///^////////////////////, Leültem közéjük. Meglepetten adtak helyet középen, nem szoktak hozzá, hogy egy felnőtt otthagyja a terített asztalt, otthagyja az ivócimborákat és beüljön közéjük egészen komolyan játszani valamelyik programmal. Cserregett, kattogott, füttyegetett a gép, „csinálta a műsort”. Kezembe adták a távirányító szerkezetet, gyorsan elmagyarázták, mit kell tennem, ha azt akarom, hogy a formaegyesem nagyobb sebességre kapcsoljon, s mit akkor, ha előzni kell, ha kerülni és így tovább- Másodpercenként karamboloztam. Nem nevettek ki, de éreztem, hogy unnak. Tettek velem még egy próbát, beraktak egy másik programot, egy könnyebbet, amikor a zöld szörnyek elöl kellett menekülnöm (én rózsaszín szörny voltam), akik ha utolértek vagy szembetalálkoztak velem a labirintusban —• azonnal felfaltak és cserregni kezdett az egész program. Itt beszéd nincs. Itt időre megy minden. Vérre. Azonnal és végérvényesen. Itt nem lehet újra felállítani a lelőtt ólomkatonát. A zöld szörny bezabálja a rózsaszínt és ilyenkor nincs semmi fölösleges fecsegés, figyelni kell, koncentrálni, megtanulni olyan finoman bánni a kis irányítószerkezettel, mintha tojást hímeznék. Nincs közben szövegelés, aki itt beszélni mer, az gyenge játékos, csak magyarázkodik. Nem untattam őket tovább. Betettek egy másik programot, amire azt mondta Balázs, aki nemrég még az ajtófélfa mögül leste — felrobbanok-e végre, hogy „ez agyilag ugyan zokni, de azért érdekes•.. ” Agyilag zokni. Szabó Lőrinc versében — Lóci óriás lesz — a ráérős apa leül a földre a gyerek mellé játszani. A megértésről szól az ismert vers. A mai Lócik nem ismerik ezt a nézőpontot. Ok a tévét nézik, nem az apjukat (aki úgysincs otthon szinte sohasem). A tévé egy szinten van velük, a gép — felneveli őket. Óriásnak. A magányos óriások azonban szomorúak. Ki emel fel minket, kis növésű mai felnőtteket? T. Pataki László NÖGRÁD — 1986. december 24., szerda 9 r , v
