Nógrád, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-29 / 281. szám

Konciel* József: Galambok, galambok a történelemben (ELTE közművelődési titkársága) Annyi antolőgiabeli szerep­lés után első önálló köteté­vel jelentkezett Konczek Jó­zsef. Nem tudhatni, hogy örült-e neki. öröme tellett-e benne? A fülszövegben azt ír­ja. hogy elmúlt negyvenéves... Egy negyvenéves férfi a leg­java férfikorban van(?) — szokták mondani. S. ha köl­tő, elsőkötetes? Akkor fia­tal... Megértem, hogy keserű. Ahhoz a nemzedékhez tartó­sak. amely a Tiszta szívvel, majd az Elérhetetlen föld cí­mű antológiával indult. Lesz még dolga az iroda­lomtörténetnek ezzel az évti­zeddel. Meg fogják írni, hogy az ekkor indult korosztály radikálisan szakítani akart egy szemlélettel, költői maga­tartással. ame'y csak a ve­zércikkek hangján tudta ne­vén nevezni a világít. Türel­metlen és felkészült volt ez a csapat, de valamilyen ok miatt késleltették porondra lépését, szellemi felnőttségük elismerését. Emiatt aztán kénytelen-kelletlen tovább imitálta, hogy mutál a hang­ja, hogy még nem nőtte ki a postpubertóns infantilizmu- sát. Márpedig nincs fárasz­tóbb, gyötretmesebb, mint a rajtkőn toporogni. Ráadásul Konczek József — ennek okát nem a recen­zens doiga kideríteni — még csapattársaitól is lemaradt ki­csit. A többieknek, Utassy- nak, Oláh Janóénak, Mezey Katalinnak, Rózsa Endrének, Péntek Imrének (nem soro­lom föl mind a kilencet), ha nagy-nagy kihagyásokkal, meg­késetten is, de megjelent a második-harmadik kötete. A kritika, az irodalmi köztudat lassan tudomásul vette őket, ha úgy tetszik, „jegyzik a tőzsdén”. Konczek József vi­szont arra kényszerül, hogy ebben, az első kötetében a már régen meghaladott lét- helyzetét. tudatállapotát rög­zítő verseit is fölvegye. Gya­nítható. hogy ettől lett a kö­tete olyan, mint az aritmi- ás. ki-kihagyó lélekzet, „Gon­dolatsor a hatvanas-hetvenes évekből” — írja a fülszöveg­ben. De micsoda gondolatsort produkált ez a két évtized? Egy szóval js válaszolhatnak: ellentmondásosakat. Mit tesz a kamaszember. a kezdő köl­tő? Birtokba akarja venni a világot. Rácsodálkozik, a fű zöld. az ég kék, a szerelem édes-gyötrelmes. Kicsit nyers, bakszagú. Élmény a kocsma- pult, a cigaretta. A gyermek­korba már nincs visszaút, a jelen tele konfliktussal, a jö­vő csupa rejtély. De még ígé­ret. Később jönnek az élmé­nyek. Keresetlenül, kéretle­nül, mint a ráncok a homlo­kon, a szem körül. A szem­rés szűkül, mint a horizont. Elmúlik az ámulat. A férfi már nem csodálkozik. Szava, mint a kalapács, üt. Lehető­leg pontosan, mert nincs idő tétovázásra. A kamasz még lehet naiv, lelkes, a felnőtt csak okos. Még nem bölcs, erre még nincs elég múltja, távlata. Ügy indul Konczek költésze­te. mint sok társáé: a fölklór- ból merít, a népiesek ponthe- izmusából. Ereje a természe­ti kép. Később, mintha már nem lenne türelme hozzá. Él­ményekét, gondolatokat, ké­peket ránt össze. Már nem törődik az olvasójával. Fejtse föl a vers burkát, ha akarja, ha tudja. Ettől kicsit rejt­vényszerű lesz minden, de nem elég csupán a formális logika a megfejtéshez. Azo­nosulni kell vele, átvenni a költő hullámhosszát. Lehet, de fárasztó. Gyaníthatóan ezért is sod­ródott a jelen perembe!vzet- be a költő. Űjabbak jöttek, akik merészebben avantgár­dok, játékosabbak. Talán cl. nikusabbak is. Konczek nem az. Keserű ég magányos, ke­serű, mert magányos. Színei ki fakulnak, takarékosabban bánnak a természeti képpel. A vers már nem érzéki öröm, noha nem is csupán logikai művelet, A lét, a világ önma­gába zárja. Az egyik legszebb példa erre az Imádság című verse. A gondolkodó ember megalkotja a maga Ismeretel­méletét. amely már dialek­tikus. Rettenetes feszültsége­ket fegyelmez verssé. Horpácsi Sándor BUDAPESTEN 35 eves a Lengyel Kulturális Központ Harmincöt éve, 1951-ben nyílt meg Budapesten a len­gyel oivasólerem, mai nevén a Lengyel Tájékoztató és Kul­turális Központ. Elődjét már a felszabadulás előtti Magyar- ©erzágon is megtalálhattuk: 1937-tól 1944. március 19-ig működött. Budapesten a len- gye’ intézet, amelynek veze­tője a Torunban ma is élő J. Zaleski professzor volt. A Lengyei Tájékoztató és Kul­turális Központ 1964 máju­sában költözött mai helyére, a budapesti Népköztársaság útra. A kör.pont intenzív kapcso­latot épített ki a Hazafias Népfronttal, amely — különö­sen a vidéki rendezvények esetében — jelentős támoga­tást nyújt. Ma már évente mintegy 70 közös rendezvényt bonyolítanak le vidékein, s áL tálában minden második év­ben tartanak valamennyi me­gyében lengyel—magyar ba­rátsági napokat, vagy lengyel hetet. Feltehetően ezeknek is köszönhető, hogy a komlói Zobák-bányában dolgozó Wal-. tér tábornok brigád, és a Győr-Sopron megyében mű­ködő Lengyel—Magyar Ba­rátság Tsz után nemrégiben Jászárokszá lláson megalakult az első Lengyel—Magyar Ba­ráti Társaság, legutóbb pedig a Székesfehérvárott rendezett lengyel napok keretében a Hazafias Népfront égisze alatt lengyel—magyar baráti kör alakult. Rangos kiállítások, irodal­mi estek, hangversenyek so­rozatai vonzzák a központ ren­dezvényedre az érdeklődő kö­zönséget. Kiemelkedő jelen­tőségű volt a két testvérnép újkori közös történelmének eseményeit feltáró sorozat a lengyelek részvételéről a Ma­gyar Tanácsköztársaság vé­delmében, vagy a magyar antifasiszták tevékenységé­ről a II. világháború lengyel- országi parti zánhareaiban. Tudományos ülésszak foglal­kozott a II. világháború alatt hazánkba befogadott lengyel menekültek ügyével. A len­gyel tudomány eredményeinek átadására lengyel tudósok rendszeresen tartanaik elő­adásokat a legkülönbözőbb tudományágak területéről, és vitatják meg azokat magyar kollégáikkal. Eredményes működésit fejt ki az intézmény keretében a „polonisták klubja”, amely­nek tagjai különös érdeklődést tanúsítanak a lengyel élet eseményei iránt. ZELK ZOLTÁN: NOVEMBER l. TÁJ Az ég a földre csüng és meztelen vacog, nem látják őt a fák, — a fák, a fák vakok. A Hold a partra ül, körötte csillagok, nem futkos a patak, — a víz, a víz halott. Az este, mint a jég, a pára, mint a hó — ne nyisd ki itt a szád, megfullad itt a szó. 2. K ŐR O Kórót érint kezed, a kóró meghajol, Milyen alázatos: a földig meghajol. A földig meghajol, hálája sárba ér, nem adsz semmit neki és ő semmit se kér. Nem sírja a nyarat, nem féli a telet: a tüskés hála ő — koldustájon remeg. (1935) Matzon Frigyes művei Várpalotán A közelmúltban a város egykori átalakított zsinagógá­jában avatták fel a várpalo­tai galériát, s benne Matzon Frigyes állandó gyűjteményét. Az 1986 tavaszán elhunyt mester több mint száz szob­rát, sok száz festményét, raj­zát, tervét adományozta Vár­palotának. Matzon Frigyes 1909-ben született Irsán. A képzőművé­szeti főiskolát Sidló Ferenc tanítványaként végezte el. Adottságaihoz, tehetségéhez mindent megszerzett, amit Szakmailag lehetett. Sidló Fe­renc arra nevelte, s ez Mat­zon Frigyes ars poeticája lett, hogy a kidolgozásra ugyan­annyi energiát kötelező for­dítani, mint a mű megálmo­dására. Az eszme, a plaszti­kai gondolat kivitelezése a végső utolsó mozdulatában vá­lik véglegessé, fejeződik be, alakul át szobrászattá. 1938- ban római ösztöndíjas lett. Tanult az itáliai hagyomá­nyokból szobra szatot, minősé­get, formarendet. Ennek nyo­mán számtalan portréja ké­szült el, és nagyméretű férfi­aktja, az Erő. Marton, a kubizmusban ta­lálta meg a hagyományt foly­tató és megújító lehetőséget. Igaz, Mestrovics irányából közelítette: a konstrukció ná­la is mindig érzelmi hőfokon jelenik meg, ezt közvetíti a simára csiszolt márványfelü­let. Ebben a körben remek változatokat villant fel a női test szépségéből, idézi a fó­kák világát, ennek jegyében komponálta meg nemcsak a Vérmezőre helyezett Marti - novics-emlékművet, hanem a Magyar Tudományos Akadé­mia kolombáriumát is a Farkasréti temetőben. Le Corbusier az építészet­től várta el, hogy mindig szobrászat legyen: Matzon Frigyes, ezt az elvet meg­fordította. Művel architektú­rák. Köztudott, hogy számta­lan síremléket is tervezett kor-' szerű elvek alapján, melyet örökségül hagyott hátra ki­vitelezésre az utókornak. Ma­dách emlékműtervében és a Tengeri herkentyűben abszt­rakt elvek alapján szerkeszt, de ezen alkotásai is azért ér­vényesek, áttekinthetők, mert szilárd rajzi tudás az alap- juk. Talán egyik legnagyobb műve Bartók Concertójánató szobrászi átköltése, melyben feldereng a plasztikai formák­ban nemcsak a zene. hanem a jövő is, az élet feltartóztat­hatatlan ősereje, tisztázottsá­ga. Jelentős tény, hogy Várpa­lota állandó gyűjteményben fogadta Matzon Frigyes mű­vészetét. Város és szobrászat egymást erősíti, szövetségük révén Várpalota egyre inkább nemcsak ipari centrum, ha­nem új kulturális központ is lesz. L. M. Ülő nő (vörösmárvány) Pegazus (gipsz) Bihari Klára: Aranyhajú, ébenhajú — Pénzt! Adjál pénzt! — rikoltotta Baturáné. — Az én keresetem már elfogyott. Megrázta tépett haját. Az órára mered. — öt gyerekre kell főzni. Pénzt adjál. Ne idd el... add ide... Főzni kell. Batura ellökte magát a fal­tól: — Az anyád... Mindig csak a pénz... Megállj, ezt megbá­nod. Hogy én eliszom! És ha iszok, mi közöd hozzá! Ki ke* reste meg az árát? Ki keres­te meg? Megint belemarkolt a fele­sége hajába. Előre-hátra rán­gatta, s az asszony, hogy csökkentse a fájdalmat, test­iével is előre-hátra rándult. — Csak nyűgnek vagy raj­tam a kölykeiddel, te istenve­rése. Még sajnálod tőlem az italt? Az én keresetem. Az én... , — Főzni kell — nyöszörög­te az asszony a rángatás gör­csében makacsul. Petyhüdt melle ütemesen hintáit a blúza alatt. Te is megköve­teled holnap a vasárnapi ebé­det. És a gyerekek... Ne menj el megint. Add ide a pénzt. — Fogod be a pofádat? — ordított fel Batura. — Csak a pénzen jár az eszed? Az én keresetem az enyém, azt te­szek vele, amit akarok. Ha sokat jár a szád, összetöröm a csontodat. — Főzni kell — suttogta az asszony. — A gyerekeknek enni kell. Ne vidd a kocsmá­ba a pénzt. — Pofa be! — Batura meg­rázta az asszonyt, belerúgott a sípcsontjába, odébblökte, és kirohant az ajtón. A gyerekek csak most kezd­tek sírni. A két nagyobb a sa­rokban reszketett, a kisebbek a közös ágyban. Az asszony megnyomkod­ta és tenyerével többször végigtapogatta lábszárcsont­ját, derekát, azután a hajá­hoz nyúlt. A csatot kereste, amellyel a tarkóján össze­fogta a haját, de nem találta meg. Hajlongva kutatta a földön, de nem látta sehol, s végül már el is felejtette, mit keres. Felemelte az ura gyá­ri gumicsizmáját, kivitte a konyhába, a tűzhely alá. A hideg lábasokkal babrált, az­után visszament a szobába. Helyükre lökdöste a széke­ket, és kinyitotta az ablakot. A gyerekek az anyjuk szo­kott mozgásának ütemén el­csitultak. A kicsik játszani kezdtek, egyikük áthengere- dett a szülők fekhelyére a dúlt párnák, takarók közé, magára húzta a paplant, s alóla nevetett rá a másik ket­tőre. Az éles, magas hangra az asszony halántékához kapta a kezét. — Menjetek, ki, játsszatok odaki! — kiabált rájuk hir­telen támadt dühvei. — Mars a ház elé! Ne lássalak ben­neteket ! Az öt gyerek ijedten isz- kolt kifelé, a tavaszi nedves­ségtől, naptól gőzölgő város­széli rétre. Az asszony szeme, az ablakból gyűlölöttel me­redt rájuk. Halántékain dü­hítő szabályossággal dobolt két kis kalapács. Ezek holnap is enni kémek. Ennivaló, me­leg étel nem lesz. Felemelte és széjjelrakta az ágyak gönceit. Csupa folt, rongy, szakadás. Rendet pró­bált teremteni, de nem sike­rült. A lyukas párnák, fosz- Ió paplanok, rongyos lepedők újra meg újra zilált halom­má váltak a keze alatt. Ide- oda hurcolta, azután levágta a matracra az egészet Az ágyak széléről, székekről le­sodort gyerekholmik megint a másnapi ebédre emlékeztet­ték. Kiment a konyhába. Odalépett a tűzhelyhez, meg­tolta rajta a két hideg lábast, szögletes mozdulattal, akár a felhúzott gép. Ugyanígy nyúlt a bevásárlószatyor után, egy ideig ácsorgóit vele a kony­ha közepén, azután vissza­akasztotta a szögre. A két kalapács még erősebben ver­te a halántékát. Zúgott tőle a feje, a teste, a szíve rán­gott. Sebesen visszairamo­dott a szobába, és leguggolt a szekrény elé. Aljáról, a be­dobált ruhák, rongyok gu­banca alól golyóstollalat, ösz- szehajtogatott újságokat és egy vonalas füzetet kotort elő. Leült az asztalhoz, ahon­nan kilátott a rétre. Gyerek­had lármázott, futkározott odakinn. Az ő gyermekei is elvegyültek benne, mezítláb taposták a meleg sarat. Szem­közt már nem voltak házak, oda nem nyúlt ki a városka széle. Megrázta a fejét, s félre­húzta a széket, hogy elcsúsz- szon szeme elől a kinti lát­vány. A zsivajt meg legyűrte a belső zúgás. Szépen, gondosan elsimí­totta az asztal lapján a gyű­rött újságokat. Valamennyi az utolsó oldal apróhirdeté­seivel fordult feléje. Mozgó szájjal, félhangosan mormol­ni kezdte: — Diplomás, előnyös kül­sejű, 35 éves fiatalember vagyok. Nősülés céljából olyan fiatal leány ismeretsé­gét keresem, aki... Végigolvasta a hirdetést, az­után a nyitott, vonalas fü­zetre dőlve írni kezdett. Fe­je a két széttolt alsókar közé süppedt. „Aranyhajú, rózsásarcú, karcsú fiatal leány vagyok. Kedves szüleim nagyon fél­tenek, így nincsen ismerő­söm. De szívem az igaz sze­relemért eseng. Bárha meg­találnám azt, akivel nagy szeretetben egyesülhetnék. Válaszát kérném »Aranyha­jú« jeligére a szaládi posta- hivatalba.” Megcímezte a borítékot, és belezárta a kiszakított irka­lapot. Elnézett a levegőbe, az arca fénylett, szája többször egymásután mosolyra rán­dult. Tekintete nagyon mesz- sziről, bizonytalan körözés­sel tért vissza a hirdetésekre. Egyet megint elolvasott. Az újjá tövébe szorított toll, mint egy működő mérleg nyelve ki-kibillent a vízszint vonalából. A szöveg végére érve elmerülten mosolygott, azután szétterpesztette a két I könyökét is ismét lebukott a papírra. „Ébenhajú, fehér bőrű, na­gyon szépnek mondott fiatal lány vagyok. Nagy, négy ab la­kos házunk, zongoránk van. Szobámat alig hagyhatom el, mert kedves szüleim igen fél­tenek a rossz világtól, a rossz emberektől. Így hát nincsen ismerősöm. De szívem szom­jas az igaz szeretetre. Ezért ezúton keresem az ön kedves ismeretségét. Válaszát »Ében­hajú« jeligére elvárom a sza-J lárdi postahivatalba.” A konyhaajtón betört a két legkisebb gyerek. Kiabálva rángatták a szoknyáját: — Anya..: adjon zsíros 1 kenyeret, Sós Lali is azt eszik. Adjon zsíros kenyeret! Az asszony felrikoltott, te­nyerét a fejéhez kapta: — Nincs, nincs! TakarocH jatok! Egyet se lássak közü- letek. Egy szót se halljak többet, mert... Elfulladt, nem tudta foly­tatni. Dühtől remegve haj4 tóttá ki a két fiúcskát Most már háttal ült az ab­laknak, szemközt a zilált ágyakkal. Elolvasta a har­madik hirdetést, tűnődőn mosolygott, azután újra ne­kidőlt az írásnak: „Aranyhajú, fehér bőrű, karcsú, fiatal lánv vagyok. Szüleim nagyon féltenek ...” NOGRÁD — 1986. november 29„ szombat 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents