Nógrád, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-11 / 240. szám

TÖRŐ ISTVÁN: Kérelem Kísérj, hogy tenyeremmel megszoríthassam hegyek jájdt. patakok hideg habját, hogy méltó lehessek forró arcod érintéséhez, a völgyek tiszta karéjához, várateknőjéhez. hogy a pillanat ereimben csodás patakként csurranjon tova, s egyszerűnek megőrizzen, hogy igaz osztókés legyen e jeltelen jelenben akaratom, s mint gyöngyvirágot tavaszi pára. betakarjon, mert tisztának hinném magam, s nyersen, akár a vagányok féligazságokról prófétálok, ledobom magamról, mint a háncsot, ha lepucolják a iákról, s alatta egymást keresik szakadt húskötegek. fölém szövik hálójukat s gúzsba kötnek a gondok, mikor eldöntöttem, melyik tériélen állok, már magasan, nagy ívben szállt a labda! SZEPESI JÓZSEF: Kirakat t Hessegetve hamis szavakat, a vers-utcán balra fordulok, és elém tűnik a kirakat VISELT RÍMEK, FÉRCELT JAMBUSOK KERESKEDÉSE felirattal, hol a sánta, girhes, és unott Pegazus líra-abrakot fal, mihez zsenge ihlettől jutott, mögötte nyegle íróasztal, rozzant írógéppel, s más egyéb elavult, vacak rím-kacattal, s mit lesajnál néha egy veréb: homlokán szürke ragtapasszal a megfáradt, alkotó tudat. Elém tűnik, mint hús panaszfal a vers-utcán, s vpnz e kirakat. PETR1 CSATHÓ FERENC: a. K. T. Taormrnában fű a szél Jajee világló támpafényben Ám a cédrus egyre magányosabban indul zarándokúira el utánad, s csak nézi már zarándokútját ecset paletta patikuslegény MÁTYÁS FERENC: Levél Becehegyre Takáts Gyulának Hull a nyárfalevél, sápad a napsugár, venyigén citeráz szélkezével az ősz. Mit tehetünk? — a tél utolér, vacogunk, irhába bújt irhánk hiába menekül. A szín. fény. borillat mit ér? — Az est leszáll, naplemente után a pohár kiürül. Hallgat a nyitnikék, borong a hegy felől, pinecébe totyog melegért a szívünk. Tavaszon lesz-e rügy? a gazda körbe jár. vén tűké bólogat, kakukk-világ, te szólj. Kék szemed, ibolva. a fagyban hova tűnt? aranve ső-bokor. arcod elkomorul. Meztelen Balaton, csipkéd mutogatva, kiülsz-e velünk még szárítani könnyünk? Senki se válaszol. Vagy mérris? — Az öreg tüke néhány rügyet kivet, tüze van még? Nozzon is fürtöket, nyíljon a mandula. Ugye Te is hiszel virágjában, Gyula? PINTÉR LAJOS: Emlékek madár-röpte Madárröptű emlékek elhagytak, fészket, fészert. vacogó tested árva tája elhagyott repülőtér. Emlékek vé-aílakíban, ék-alakbam elszálüífcak. az Eötvös Kollegium fölött cikáztak, főiszikráztak. Szántak a Körös fölött, ahol a nyarad teft el __ bont ittál vöröst, halait ettéü: csukát, kecsesét, harcsát. A neved éles késsel belevésted a fába. ha egyszer, ember, arra lépdelsz. állj meg. olvasd el: P. L. MAX BILL BUDAPESTEN A modern képzőművésze­ti világkép egyik korszákos jelentőségű formálója mu­tatja be műveit a Műcsar­nokban. Max Bill annak az absztrakt geometrikus téralakításnak következetes híve és folytató­ja, melyet a század húszas éveinek elején orosz képző­művészek terjesztettek el Eu­rópában és Amerikában. A húszas-harmincas évek ele­je, a nagy gazdasági válság ideje a művészeti teóriák fel­virágzását eredményezte. A művészek az első vi­lágháborút követő politikai, gazdasági és egzisztenciális zűrzavarban helyüket keres­ték, szilárd elméleti alapot kreáltak maguknak, amely­nek segítségével a világ je­lenségeinek sokféleségében eligazodhatnak. Sokan közü­lük az új rend, a proletáriá- tus esztétikai nevelését és környezetének formálását tűzték ki célul, mint a wei- mari Gropius vezette Bau- haus-iskola, melynek legki­emelkedőbb tanítványai közé tartozik Max Bill. Művészetében és elméleti írásaiban Kandinszki, Mond­rian, Vantongerloo folyta­tójának vallja magát. Műve­it azonban nem absztraktnak, hanem konkrétnak nevezi, annak kifejezéseként, hogy a művészet nem a látványon, vagy az érzelmeken, hanem a gondolkodáson, mint a leg­fontosabb emberi ismertető- jegyen nyugszik. A primer gondolkodásának és ezáltal a világ megismeré­sének egyik legfontosabb esz­Részletek a kiállításról. köze a matematika. Mindig is a művészi kifejezés egyik alapja volt, mint egy titkos kapocs, a kozmosz és a' kul­túra között. A modern művé­szet nem a matematika té­teleit, hanem a világ matema­tikai szemléletét fejezi ki, érzékletes módon. | Max Bill a svájci Wint- herthurban született 1908- ban. Először a zürichi Ipar- művészeti Iskola növendéke, majd a dessaui Bauhausban képezi magát tovább 1927-4 29-ben. Tanárai között volt a magyar Moholy Nagy is. A Bauhaus egv életre me'gigéz- te, azóta állandóan foglalkoz­tatja a művészetek szintézi­se, amelyben a karmesteri pálca, az építész kezében van. A művészeteknek a környe­zetben megvalósuló funk­ciója, a művészetnek az ut­caképben való megjelenése vezérli, épületegyütteseinek kialakításában, elméleti és tanári munkásságában egy­aránt. Az új térérzés és di­namikai ritmus már 1933- ban épített zürichi saját házában is érvényesült, de méginkább az 1936-os milá­nói triennálé svájci pavilon­jának kialakításában, me­lyért a nagydíjjal tüntették ki. Építészi munkája mel­lett 1933 óta szobrászkodik, amellett kiállításokat ter­vez, fest, plakátokat készít. Jelentős művészetelméleti te­vékenysége is. A milánói biennálé több­szörös győztese, amerikai és európai nagy várostervezé­si bizottságok tagja, Unesco tanácsadó, művészeti író, a nagy épületkomplesszusok tervezője. Fáradhatatlan energiájából ki tudja, mi­kor futja a szobrok és fest­mények megalkotására? Korunk ipari íomatérvezé- sében szintén mértékadó szeJ repet tölt be. . A festészetben példaképeinek, Mondriannak és Vantongerioonak hatá­sára a geometrikus téri vi­szonylatok színstruktúráival, foglalkozik, több négyzet szí­nes konstrukciójával, a szí­nek változásából eredő rit­musokkal, mint 1960—75-ben kikísérletezett Diagonálisan eltolt színes sokszögekkel, a színcsopcrtok rendszereivel, áthatásaikkal, forgatásaikkal,' szétsugárzásaikkal, az egyenlő értékű színek, különféle egyensúlyaival, kettős sí­kokkal a Pythagoras három­szög körül. Minden témára sok-sok variációt készít. Ezt a ‘ módszert még a Bauhaus­ban sajátította el. Figyelmét a nagyon egysze­rű formákra összpontosítja. Behatóan ismeri anyagainak: szerkezetét és törvényeit, ezért tud tökéletes harmónia át teremteni a forma és tar­talom között. A mozgás. a fény-árnyék állandóan válto­zó szerepének tanulmányozá­sa vezette a gömbhéjaid gömbszeletek, hurkok kísér­leteihez. Legnagyobb sikert aratott szobrain a fények: egymásbahatása, ritmikus 1 szerkezete szinte megmoz­gatják alkotásait, mint a Foly­tonosságon, a Végtelen szala­gon, vagy a gránitból fara­gott Gömb hatóerőin. B. L A betörő kilépett a vil­lanyóra fehér vasszek­rényének takarásából, és tüzet kért. A cigi már ott volt a szájában, úgy kérdez­te, hogy van-e gyufájuk. ..Gyanús volt, vagy nem volt gyanús” — ismételte hangosan Bogost a nyomin- ger kérdését. „Hát éppen ez az. Nem volt gyanús. Leg­följebb...” Bogosi nem dohányzott, haverjánál nem volt gyufa, így kislányát küldte vissza, hogy hozzon tüzet a betörő­nek. Azaz, hogy akkor még nem volt betörő a betörő, csak amikor a gyerek a be­járati ajtónál utolérte őket, azután kezdtek el hülyülni, hogy ' micsoda egy belevaló betörő ez, még tüzet is kér. „Viccelődtünk — mondta Bogosi annak a posztnak, aki először ért a tetthelyre, mi­után a károsultak észlelték a betörés tényét. „Nem, mi a betörés tényét nem észlel­tük” — magyarázta fél órá­val később a helyszínelők főnökének, de akkor már mint hatósági tanú, aki nem mehetett föl a lakásába mécs­esét nézni. A betörőről azt sem tud­tuk, hogy betörő. Az ajtóról pedig még csak nem is sej­tettük, hogy rrfbg van fúrva. „Este kilenc óra volt, Bogo­si ék a betörőt (vagyis akit most mát majdnem biztosan anrjfck hisznekí, tudnak) dél­előtt tizenegy körül látták. „Kábé száznyolcvan magas, szabályos arcú, fekete diva­tos frizurával, sportos cuc­cokban... Magabiztosan, pro­li módon...” „Tutii hogy nem volt profi —szakította félbe Tódor János: E T arcr R O unott aroganciával a kese­hajú detektív —, a menők saját akkumulátorral működ­tetik a fúrót”. Szó se róla. látta be Bogosi, a hatósági tanú, a mi betörőnk a vil­lanyórából szedte le az ára­mot. A butikosné, aki leginkább egy kupleráj kivénhedt Ma- dame-jához hasonlított, uni- cummal kínálta a helyszíne­lő elvtársakat. A lakás, akár egy közel-keleti bazár. „Ezek pancserek voltak” — szól megvetően Boros, a tetthely- lyel szembeni szomszéd, a másik hatósági tanú, miköz­ben a megfúrt zárat vizslat­ta. „Ezek?” — színlelt cso­dálkozást Bogosi, aki már szerfelett únta a banánt. Hát persze, szóltak ki az unicum mögül a daktiloszkópia nagy­mesterei, akit maguk láttak, az valószínűleg csak hesz- szelt, amíg a társa pakolt. Az ébenfekete butikosnén csö­rögtek a megmaradt aranyak, úgy szipákolt. Hirtelenjében ötszázezerre becsülte a kárt. Ékszerben, stólában. A fri- zsiben zöldségek közé dugott kétszáz rongyot nem találták meg. Mármint a betörők. „A vak is látja, hogy ez egy önbetörés” — hajolt kö­zel Boros Bogosihoz a pince hűs homályában, ahova a két hatósági tané rendőrségi hozzájárulással levonulha­tott. Hülyeség, gondolta Bo­gosi, Borosnak agyára ment a kárörvendő rosszindulat. „Ebben az évbeli a butikba már kétszer betörtek. Szart se ért a méregdrága riasztó. Kibontották a falat” — avat­ta be őket a butikosné férje, aki utánuk jött,' hogy borba fojtsa mérgét. „Tudták, hogy hova kell menni... — kunco­gott pofátlanul Boros. — Hozzám ugyan hiába jönné­nek...” „Mi lehet az eredmény?” — kérdezte a még mindig ott lábatlankodó poszttól Bo­gosi, amikor fölmentek, hogy jegyzőkönyvbe mondják lá­tomásaikat. Paraguay addig­ra megkapta a zakót. A franc­ba is, dühöngött Bogosi, ez is emiatt van. „Na, vállalkozna egy ro- botképre?” — hunyorgott Bo- gosira (másnap a béerefkán) az írógépező nyomozó főhad­nagy. Már vagy két órája faggatták a hatósági tanút, amitől egyre inkább elbi­zonytalanodott. „Hát... nem is tudom.” „Ha látnám, talán megism...” ^Nem szeretnék bárkit is kellemetlen...” A ke­sehajú méla megvetéssel masszírozta szeme alatt a szürke zacskókat. Közben a tízéves kislány odakint, a nyomozói előszobában már­már toporzékolt, hogy ÖT is tessék meghallgatni, hiszen ő látta legközelebbről. „Majd ha meglesz, esetleg a gyerek­kel is szembesítjük” — vá­laszolta az apának a nyom­inger. Esetleg, ilyet nem le­het mondani egy gyereknek, morfondírozott magában a hatósági tanú. A butikosné, aki állítólag Londonból szerzi be a lézer­lemezeket, a szomszéd szo­bában mondta föl a leckét. Az eltűnt értékek listája már oldalakra rúgott A bemuta­tóra szóló takarékkönyv vi­szont az ágy alól került elő. Bogosit a detektív, szobákon, folyosók labirintusán veeet- te, miután a hatósági apa fájdalmas vállrándítással bú­csúzott egyetlen leánygyer­mekétől, akinek minden vá­gya az volt, hogy tanú le­hessen. Ajtók, liftek, izzadt arcok: Quo vadis, Kafka úr? És ha mégis Borosnak van igaza, töprengett a harminc­öt fokos hőségben a hatósá­gi tanú, én (azaz mi, hiszen itt volt leánya és haverja is!) meg itt töketlenkedek derék állampolgár látszatát keltve... A bűnügyi nyilvántartó olyan volt, mint egy túlsá­gosan is kivilágított billiárd- terem. Pincér helyett egy bi­zonyos középcsinos Marika szolgálta föl a kávét. A nyo­mozónak. (Tényleg, a- készsé­ges és szolid hatósági tanúk­nak, amilyen például én is vagyok, öntejtkedett. Bogosi, miért nem jár kávé...?) Ká­vét nem kapott, ellenben le­ültette a nyomozó egy kot­tatartóra hasonlító méternyi faállvány elé, amelyre fekete borítójú, ormótlan fénykép- albumot rakott. Szemből és profilból huszonöt és har­minc közötti nyilvántartott férfiarcok moziztak előtte. „Csak nézelődjön nyugodtan” — szürcsölte kávéját a kese Holmes. A hatodik könyvnél Bogosi bedobta a törülközőt, és rábökött egy jellegtelen sémafejre. „Valami ilyesmi lehetett...” A rendőr úgy né­zett rá, mint egy hamis ta­Hetek múltak el a betö­réstől mentes nyugalomban, s a butikosné találkozásaik alkalmával nem mulasztotta volna el, hogy beszámoljon Bogosinak, a listához képest még mi mindene tűnt el ak­kor. „Bárcsak én tűntem vol­na el akkor valahova. Én marha...” — dühöngött ilyen­kor Bogosiban az állampolgári kötelmekre fittye thányó másik, a Borosban alakot öltő ci­nikus barom.” Az apró fekete betűkkel szedett FELHlVÁS-t és a fényképet az újságban vette észre: ..A Budapesti Rendőrkapitányság keresi az ismeretien helyen tartózkodó F. G. 27 éves budapesti lakost. t ki igen nagy kárt okozó la- ásbetöréseket követett eL Személyleírása. .. „Itt a betörőnk, néz­zétek! — üvöltött föl Bogosi. •„Nem egészen ilyen volt...” — merészelt apjának óvatla­nul ellentmondani a kislány. „Hogyhogy nem ilyen” — formed t rá ^pai mivoltából kivetkezve a nyomüldözés munkáját segítő TANÚ. A noira. Amikor gyermekével és gyerekkel háromszor olvastatta haverjával végre elhagyhat­ta az épületet, úgy érezte magát, akár egy gyanúsított, akivel szemben hosszadalmas tortúrák után ejtették a vá­dat. Kislánya sokáig nem tu­dott megbocsátani a bűnül­döző hatóságoknak, ő pedig magának. „Mi az, hogyhogy hazaengedtek — fogadta a kapuban Boros vigyorogva. Különben a naccsád már hat­százezernél tart.” föl a személy leírást, s eköz­ben arcát elöntötte a jól vég­zett felismerés állampolgári önömé. Felesége úgy bámulta, mint egy hálbcrodolitat. a meg­szeppent leány pedig föl sem mert merül™ a bűnözői szö­vegkörnyezetből. „Nélkülem ugyan sohasem kapták volna el” — dödögte elégedetten Bogosi, s egy csöppet sem zavarta, hogy a betörő egyelőre még szabad­lábon van. NÓGRÁD — 1986. október 11„ szombat J

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents