Nógrád, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-04 / 234. szám

ÁL OMI TÁJAK, KIS CSODÁK Kánay Szila- tnér festőmű­vész alkotá­saiból rendek-, tek bemutatót a napokban a Képcsarnok sal­gótarjáni be­mutatótermé­ben. A szellemesen címzett olaj ké­pek mesebeli tájakat vará­zsoltak a Láto­gatók elé. Vagy inkább álomi tájakat, ahol puha vizen sik­lik egy ladik az elmosódó kis sziget feié, mintha a Léthe vizén x ringa­tózna, miként a Hát az mi a csuda? című képen. Az eve­zős csodálkoz­va bártnul a li­getes part fölé boruló égre, ahol színes léggömb száll a felhők alatt Még az evező is, megállna a kezében, úgy nézi a csudát, Ikarosz modern utó­dát. az embert, akii — lám —, nem zuhan le a földre, lebeg a kopár ligetek fölött. A la­dik nemsokára megfeneklik a szigetecskén, ami nem a bol­dogság szigete ugyan, csak egy kis szilárd pont. egy lomb­ja vesztett nyújtózkodó fával. Ézinte bármilyen „történetet” elképzelhet az ember a kép ♦lőtt. Minden megtörténhet a kis és a nagy csoda egyre megy, mint az álmokban. Ugyancsak furcsa asszociá­ciókat enged meg a Meddig él? című kép is, amelynek kö­zéppontjában terített asztalon éli a váza, benne vágott nö­vényeik, talán virágok. A hát­térben útjelző tábla, távolabb jegenyék felkiáltójeléi, kies pagony, fölötte tornyosuló fel­bők, valahol a Dunántúlon ta­lán, ahol a jegenyék között «úgyszólván soha sem némul el ■»valami zene, hiszen mindig ■muzsikál — hol halkabban, 1 /| fcr y Xy. Í - % ‘ i* . IjT** ’ 4 mintha Meddig éi? a hangulatokban találja meg. A táj csak ürügy. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy például Clatz Oszkár, Szinyei Mer se Pál egészen másként merített a természetből, nem is szólva Maulbertsch alkotásairól. De jóformán az egész művészet­történetet végiggondolhatnánk, ha a természettől kapott él­mények jellegét kívánnánk kutatni az alkotók körében.1 Kétségkívül van gyönyörű­ség, sőt, megmagyarázhatat­lan öröm iis a természet ku­tatásában, a fák, a növények életében, a szelek járásában, a vizek hullámzásában, a ta­vak ringatózásában, a felhők keletkezésében. A természet, a táj bő kezű, mindig más és más. Ilyen ezeken a képeken is, de azért főként csak akkor, ha így gondoljuk, és nem látjuk. Mert ilyen olajosán sűrű tavaik, ilyen csaknem fák és csaknem utak csak ál­munkban tűnnek föl. Ilyen li­begőseket is csak ilyenkor ér­zünk. Hát az mi a csuda? fcol hangosabban — a szél. Ahogy végignézi az ember ezeket a fényes, talán kicsit a kelleténél is jobban kidolgo­zott képfelületeket, minden­képpen mesebeli hangulata támad. Még akkor is, ha ki­csit zavaró, hogy a motívu­mok folytonosan ismétlődnek, köztük például egy gömb ala­kú fa, ami lehetne gömb­akác, vagy 'megnyírt díszju­har, de más is. Minden el­képzelés megengedett, való­színűleg a festő szándéka sze­rint. Van valami, ami ezeket a festményeket itt-ott enyhén groteszkké, ironikussá lénye- gíti. De ugyanakkor van ben­nük valami költői ihletesség ie, mintha nem ébredt volna fel a festő, miközben festet­te őket. Ez a fajta ihletesség csak távolról emlékeztet Gross Arnoldra, aki sokkal szaba­dabban és szipockázóbb önfe- feledtséggel képes játszani. De azért itt is van miami já­ték. Ezek a furcsa tájképek va­lójában nem a tájakat, a ter­mészetet, vagy az állatvilágot, esetleg az embert ábrázolják annak ellenére, hogy a festő végigmegy az erdőkön és a mezőkön, a tavakon, a vizek partján. Végigmegy, de nem áll meg. Titkokat keres, eze­ket ©edi& a gondolatokban és Nánay Szilamér lírai indít­tatású jó kolorista, igen nagy érzéke van a dekorativitas iránt. Véleményem szerint, néha túlságosan is nagy. Ki­csit talán nagyobb lenne az öröm, ha ez a hajlama ke­vésbé lenne nyilvánvaló, nem csillognának annyira a képek, itt-ott már-már gyanúsan. A kompozíciós megoldások is le­hetnének változatosabbak, mert a bemutatón kétségtelenül ér­zékelhető volt némi monotó­nia. A szürrealisztikus elemek alkalmazása szerencsésen eny­híti legalább néhány esetben a látogatónak ezt az érzését Az aprólékos műgonddal készült képek tetszetőseik, első pillantásra érthetőek a kon­zervatívabb ízlésűek számára is. Ezért valószínűleg számí­tanak a közönségsikerre. Ma­gam részéről azonban inkább azoknak örültem, amelyek előtt lehetőség kínálkozott némi fantáziára, vagy érez­tem egy kis ravaszkás hu­mort, esetleg valamelyes rej­tett szomorúságot is. Mert hi­szen nem ilyen a tájak, leg­feljebb néha az álmaink, vagy ritka csodálkozásaink, ami­kor önkéntelenül is így szól­hatunk: hát az mi a csuda? Persze, ez egyre ritkább. Ki csodálkozik ma már valamin? X. E. Októberi éjszaka volt, s kint végeláthatatla- nul esett Vagy nem is esett, inkább csak lefelé gomolvgott képlékeny felhők­ben valami esőféle szürke permet. A vadgesztenyefa északnak ívelődő ágai egészen a kollégium faláig nyúltak a kerítésen túlról, elnehezülten, csatakosan. és mivel a gyér lombozatot átvilágította az ágak közé felnyomuló utca­lámpa, Anna jól láthatta a. nyitott ablakon át, hogy ap­ró. nekibolondult ördög, egy felriasztott feketerigó cikázik és kaszabol a gallyak között nedvesen fénylő szárnyaival. A párkányra odaesett, pár át­ázott barna levél, a lány fel­vette az egyiket, sokáig szem­lélte figyelmesen, sőt szinte gyermeki ámulattal, azután a homlokához érintette finoman, majd gyors. Idegen - mozdu­lattal nyitott ingnyakába csúsztatta. Megborzongott, de otthagyta a nyirkos geszte­nyelevelet forró mellére ta­padva, és rágombolta az in­get. Háta mögül, a szobából ci­garettafüst áramlott ki az éj­szakába, és. egyre hallatszott a gyufaszálak csörgése, amint a fiú újra meg újra neki­pöckölte a gyufaskatulyát a bontatlan borosüvegnek. Anna nem tudta, elvenni tekintetét az átázott, vergődő rigóról, noha szorongó bizonyossággal érezte, hogy rég elkésett a szembeforduló mozdulattal, azzal a dél óta formálódó egyetlen mondattal, a fiú ját­szik és unatkozik, tudja már az ő esőbe tartott arcú hall­gatásából, hogy mire kell számítania, a remegve halo­gatott bejelentést kész válasz várja attól a pillanattól fog­va, amikor a gyufásdoboz először ütődött a vörösboros palacknak. Utána vannak te­hát mindennek, Anna így tudta ezt ebben a pillanat­ban. Közben érezte a hűvös nedvességet az inge alatt, és arra gondolt, ha valahogyan meg tudná oldani a málla­dozó gesztenyelevél folyama­tos hűtését, reggelre megáll­na szépen a szívverése. — Nem hagyod még abba? Micsoda hülye Játék!' — Vala­mi ismeretlen, rikácsoló ném- ber hangján hallotta magát kiabálni. A madár szempil­lantás alatt eltűnt a fakoro­na sötétebb tartományaiban, a gyufásdoboz kopparnt az asztalon, 's úgy maradt, An­na becsukta az ablakot, és végre elfordult tőle. — Adj egy pohár bort legalább! — mondta, és megindultak a könnyei. — Nyisd már ki azt a nyavalyás üveget! A fiú még kabátban ült, hosz- szú, nyitott kabátban, mint aki épp csak beugrott egy perc­re. s már indulni készül. Ahogy most felállt egv rán- duló, hirtelen mozdulattal, azt lehetett hinni, ennek len­dülete az ajtóig viszi. De csak körülnézett a szűk tanulóban elvett egy villát sgv lapos tányér mellől, a szilvalekvárt farmerébe törölte róla. és ki­próbálta a hegyét a parafa- dugón. Ledobta az alkalmat­érezték mindketten, és né­mán. gallérba húzott nyak­kal vágtak keresztül a Nagy­erdőn, a város felé. Anna tudta, hogy se presszó, se kocsma nincs már nyitva a környéken, fázott, fáradt volt és gyenge, mellében. arciz­maiban a sírás utáni merev­ség. reménytelen és fölösle­ges körbejárásnak látta a kettejük tétova, hallgatag vo­Csengey Dénes: SZÉP SZERELMES NOVELLA lan szerszámot, kispárnát ho­zott elő. a hálószobából, a falnak szorította, és odaverte hozzá az üveg talpát. Negyed- szerre melléütött, az üveg szétment, a falon lefolyt a vörösbor. Anna elnevette ma­gát vontatottan, keservesen. — Te is- ideges vagy? — Kis megkönnyebbülés is meg­bújt a kérdésben. — Mitől? — Amitől te is aiz vagy. — Tudod? — Látom rajtad. — Hált látszik ? — Bele van írva a hátad görbületébe a félelem. — És ha bele van? ■ — Tegnap még nem féltél semmitől. ,-T- Szóval akkor tudod. — Tudom. — És mit mondasz rá? A fiú felemelte a boiros- üveg kezében maradt nya­kát, s ahogy az asztalra tet­te, épp csalk kéresztülvlllltant az 'arcán egy mosoly. — Hogy öltözz fel és men­jünk, rendeljük meg valahol a borodat. — Ezzel csak halogoatod a választ. T- Igen, pontosain. Ezzel csak halogatom. A ködös éjszaka, akárcsak a fal meszelése a vörösbort, gyorsan beítta. elnyelte a derűnek azt a néhány csepp- jét, mely az ügyetlenül szét­vert palackból közéjük per­metezett. Az eső már elállt, de a kövér vízrügyek még hibátlan gyöngysorokban ül­tek a fák ágain, s üvegesen, hidegen fénylettek. Mintha valaki más számára volna feldíszítve az éjszaka. azt nulását.. Csodálkozva észlelte. hogy fogy belőle a fájdalom, enyhülnek a rossz kis gyo- morgörcsök. és lassanként el­uralkodik rajta valami er­nyedt. leveretettség utáni tisz­tánlátás. Nincs hova menni­ük. ahogy tegnap sem volt záróra után. s nem lesz hol­nap sem. Ez a ködös ország nem az ő számukra van fel­díszítve. „Ti vagytok az év­folyam legjobbjai” — mond­ta tegnapelőtt a professzoruk, akit felköszöntöttak a neve napján. — „Nehéz sorsot jó- so'ok. és maidnem olyan ne­hezet kívánok nektek. A vi­lágos elmét és a szilárd jel­lemet semmi sem erősíti biz­tosabban és véglegesebben, minit az alacsony kísértések sorozata. Ezért titeket elfog­nak kerülni a nagy pénzek és a teljes tudás felének el­hallgatáséit jutalmazó ran­gok.” — Itt már egészen el- érzékenyült. szinte f gyerme­tegen mosolygott a szép öreg­ember. — „Reménységei és albérlői lesztek ti az édes hazáinak.” A fiú akikor kedves íróját idézte pohárral a kezében: . „A felderítő induljon háti­zsák nélkül, és tartsa edzés­ben magét.” Anna abban a piildianaítbain mélyen, anyásam büszke volt a J5úma ezért a mondatért, de rnosit, amint némán járták az üres utcá­kat talán egy órája már. megérezte a benne lappangó kíméletlenséget. Mennyi idő még így? Tíz év? Húsz? És azalatt hányszor fekszik ő fel még arra a kegyetlenül és , megalázóan -célszerű szerke« zetű vizsgálóasztalra. hány­szor matatnak benne idegen, türelmetlen férfiujjak, és amit a ma déli vizsgálat óta kétségbeesetten próbál elkép­zelni. combjai tövében a sag iát véré melegét hányszor kell borzongva megéreznie? — Még egy szót sem szól­tam. és 'mér tűi vagyunk rajta — mondta halkan, énp csak mozduló ajakkal. — Ha ez ilyen olcsó, akkor fordul­junk vissza, és menjünk le­feküdni. Azért az egy mon­datért, amit óráik óta tarto­gatsz nekem, nem gyalogolok el a város másik végébe. Ki vele. aztán eredj egyedül, ha dolgod van. — Ne beszélj így! — Hát, hogy beszéljek’ Mit mászkálunk itt fel-alá? Mire várunk? Mit akarsz? — Téged meg akarlak tar­tani: Megálltak a sötét utcában, szembefordultak. Anna hang­ját reszelőssé tette valami szorongó, esett gyűlölet. — Pontosan fogalmazol, mint mindig. És büszke pil­lantással nézel elébe a fel­merült nehézségeknek. Kifo­god küszöbölni, te ugyan ki.„ — Visszanyert nyüszítéssel a hangjában, szinte levegő után kapkodva beszélt már Anna, —, Hát nem érzed a nyomo­rúságát ennek a büszkeség­nek? Állén érezte a fiú ujjait; hagyta, hogy a vékony, erős kéz felemelje az arcát, pil­lantása fögoly volt a fiú egyenes. tekintetében. — De érzem — mondta a fiú. — Semmit nem érezteti még ilyen határozottan. És mégsincs egyebem, mint ez a büszkeség. Ez a nyomorú­ságos büszkeség. Neked sin­csen, Anna. És erre... elegen vagyunk ketten is. Gyere! Végig az erdő sétányain,' egyik sötét alagútból a má­sikba fordulva Anna ráhagy­ta már magát a másik aka­ratra. Az első emelettől már ölben vitte a fiú a kollégi­um lépcsőjén, de a tanulóban már kiszabadította magát, és kitárta az ablakot. Nyitott szemmel csókolta vissza a fiút, nyitott, kimeredt szem­mel látta, hogy a feketerigó ismét ott vergődik az ág- szövevényben. mint égy ra­vaszul megszerkesztett ket­recben, és közben érezte, a hosszú csókoknál élesebben és világosabban érezte, hogy mellén a simogató tenyér alatt szétmorzsolódik a csör­gőre száradt geszbenyelevél, törekes izei leperegnek las­san a hasára, forró, Lapos ha­sára. és szúrnak, szúrnak ke­gyetlenül. Marafkó László: Valaki hatvanéves Valaki? Hát valaki ő? Kovászna Gábor, két gyer­mek apja, háromszoros nagy­papa, akinek személyi lapját egyetlen kitüntetés sem éke­síti, ma hatvanéves. Neve ismeretlen az ország­ban, a városban, a kerület­ben, s a műhelyben, ha is­merik is, rpégsem tudják, csak elfogadjak, hogy milyen ember él köztük. Mert amikor a szüret elszólítja a mellette dolgozó társát, a másikat meg a reumája a fürdőbe paran­csolja, Kpvászna Gábor zok­szó nélkül végzi el helyettük is a munkát. ö az, aki már korán ön­maga helyére állhatott. Egy éhes szájjal kevesebbet kel­lett apjának eltartania, ami­kor ő, a legnagyobb fiú, aki műszerész szeretett volna len­ni, elszegődött egv lakatos­mester mellé inasnak, aki nem akadályozta meg, hogy lecipelje a nehéz anyagokat a pinceműhelybe, vagy elsza­ladjon a közeli söntésbe fél liter világosért, a fűszereshez tojásért, hogy a mester a kis vaskályhán rántottát üthes­sen össze faágának. Később, amikor a segédlevelet meg­szerezte, Kovászna Gábor mégsem bánta meg ezeket az évéket, mert sokfélébe bele­kóstolhatott a mogorva mes­ter mellett. A lemezárugyárba nem sokkal a háború után került. Amikor olyan Idők jártak, sztahanovista lett, bár csak az üzemi lap dicsőítette teljesít­ményét. Ám amikor a több­száz százalékot teljesítők mel­lé beosztották a többieket, hogy a kezük alá dolgozza­nak, Kovászna Gábor nem kért belőle. Jó, hogy ügy nem lett a dologból. A megbocsá­tás lehetőségét felkínálták neki, ki akarták emelni az egyik üzemegység élére. Ko­vászna Gábor végképp elron­totta a sorsát, amikor a sze­mélyzetistől megkérdezte: „Nekem kell dirigálnom a mérnököket ?” Elkönyvelték, hogy csodabogár, a személyi lapjára pedig rávezették: „kishitű”. Ez a „kishitűsége” aztán már nem is változott: mind­egy volt, mit gyártott az üzem, jó volt-e az időjárás vagy a terv, avagy éppen­séggel rossz, bő-e a termés vagy szűk, bizakodó-e az or­szágban a hangulat, avagy borús, Kovászna Gábor keze alól mindig megbízhatóan működő szerkezetek kerültek ki. Az a „kishitűség” válto­zatlan maradt, amikor mások barátokat, hitet vagy hazát cseréltek. Az Árpádföldön épített há­zat nagypbbra bővítették, amikor lánya — egy elrontott házasságból — kis Péterrel visszaköltözött hozzájuk. Egyszer — meg kell hagyni — kiváló dolgozó címre fel­terjesztették, de ez akkoriban esett, amikor a reumás mun­katársát baleset érte, s a ki­tüntetéssel járó pénz is jól­jött volna a szerencsétlenül jártnak, így Kovászna Gábor lemondott az oklevélről. Jgaz, a következő évtől kezdve mindenki csak arra emléke­zett, hogy Kovászna Gábor egyszer már rajta volt a lis­tán. A törzsgárdajelvényt is csak azért kapta meg, mert azt nem lehetett nem meg­kapni. Kovászna Gábornak van egy szerény családi háza, három unokája, rendetlenkedő vér­nyomása, a felső fogsorában egy hídja, aranykeze és ál­dott türelme, minden tehát, ami az élethez sok, a halál­hoz meg kevés. Kovászna Gábor hatvanéves, nem szólnak fanfárok, nem durrognak pezsgősüvegek, ki­tüntetések nem vándorolnak a kabáthajtókájára, fontos emberek nem paroláznak ve­le, miért is volna úgy, ha ed­dig minden így volt, ahogy volt. így is kijár neki, sőt, egye­dül neki jár ki a rendjelek sorában az első, ami bármi elé odailleszthető, merthogy láthatatlan, de csak annak, aki megérdemli, s hogy ki ér­demli meg, azt úgyis tudja az a pár ember, aki szereti és becsüli Kovászna Gábort, aki­nek neve — természetesen — nem marad fenn, bár a Nagy Szerénység! Érdemrend ott ragyog a mellén, mindig, ami­kor munkába menet a hajnali nap köszörűje felszikrázik a horizonton. PETRÖCZ1 ÉVA: ŐSZ A gyümölcs-óra októbert mutat: birs-perc, alma-perc, körte-perc az őszt kondító ják alatt. LÖRINCZY ISTVÁN Fák kövek virágok nyár isszá a délelőttöt és az égen álmodó fák mámort szívó ' méhek várják vörösszájú füvek csókját II faadár száll a délutánra tolláin ül a fáradt Nap s a kövekből felszikrázik a megfoghatatlan pillanat ' i III csillagok: lábán jön az este vele jönnek a virágok visszaszöktek az istenektől vidítani a világot NOGRAD — 1886. október 4, szom bot

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents