Nógrád, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-18 / 246. szám

az

Ritka bécsi porcelánok Iparművészeti Múzeumban

A porcelán, a legnemesebb kerámiaanyag, kínai találmány. Európába kerülése idején királyok és fejedelmek féltett kincsei közé tartozott, csak a múlt század második felétől kezdve vált elérhetővé a polgárság, a századfordulótól kezdve pedig a szegényebb néprétegek számára.

Az európai porcelán feltalálásának titka egy német keramikus és alkimista, Johann Friedrich Böttger nevéhez fűződik, aki Erős Ágost szász választófejedelem szolgálatában, helyesebben rabságában hosszú éveken át IF sérletezte ki a porcelánkészítés fortélyát, bár eredetileg aranyat keresett. Találmánya azonban az aranynál is értékesebbnek bizonyult.

Az első európai porcelánt 1708-ban sikerült előállítania Böttgernek Meissenben, de még 1710-ben is csak próbadarabokat gyártottak. A színezéssel is sokat kínlódtak. Lényegében az első tökéletesen szép porcelánok J. G. Heroldnak, az európai porcelánművészet legnagyobb tehetségének a gyárba kerülése után, 1720-tól kezdve készültek. Ekkor kezdődött a meisseni porcelán első fénykora.

Európa második porcelán- gvára, a bécsi igen korán, 1717-ben, tehát a porcelántitok felfedezése után kilenc évvel már megalakult. Vezetője Innotentius du Paqui- er császári és katonai ügynök volt, aki egy Meissen- ből szökött arkanistával,

Étkészlet JF monogrammal

Sámuel Stölzellel, és egy aranyozóval, C. C. Hunger- rel kezdte meg viszontagságos úton a porcelángyártást, mert a szökött munkások nem tudták az egész „arka- num”*ot, a porcelántitkot. Ennek következtében gyártmányaik anyaga kezdettől fogva különbözött színben és keménységben a meisseni porcelántól. A formák és a díszítések azonban rendkívül hasonlóak voltak. A gyár kezdetben királyi és főúri támogatás nélkül működött, ez volt az egyetlen nem királyi alapítású manufaktúra a kor Európájában.

A gyár fellendülésének nagy korszaka az 1760-as

évekkel kezdődik és 1805-ig tart. Az időszak jellemzője az első évtizedekben az önálló szobrászat kifejlődése.

E fellendülésben a döntő szerep egy kiváló szobrászé, J. J. Niedermaveré Tőle láthatók a kiállítás bájos apró figurácskái, amelyek általában asztaldíszként funkcionáltak. A Vincellérnő, a Szakácsnő, a Mitológiai szoborcsoport, a Paris és Helena, a bécsi rokokó sajátos báját árasztja. Mária Terézia császárnő magyar barátságának jellegzetes kordokumentuma a Magyar Testőr alakja.

Az 1760-as évektől kezdve a festés egyre pazarabbá válik. A klasszicizmus a formákban és a díszítésben egyaránt az ún. Sorgenthal korszakban jelentkezik (1784— 1805). Különösen a festők remekeltek. A gyár ekkor kiváló festőiskolát is tartott fenn.

A XIX. század elején az aranyozás — amely az egész Sorgonthal korszakban nagy szerepet játszott — virágkorát éri. Különösen szépek a matt és fényes aranyozással díszített darabok. A húszas években igen kedveltek és magas színvonalúak a virágcsendélettel díszített porcelánok. A biedermier stílus hozta divatba üveg- és porcelántárgyakon a város- és ve- dutaábrázolásokat, melyek a szalonok vitrinjeiben kerültek elhelyezésre. A gyár a magyar vásárlóközönség számára magyar feliratos és magyar vonatkozású emlékcsészéket is gyártott.

A gyár 1827-től hanyatlani

kezdett, anyagi nehézségei fokozódtak. Újításai nem jártak sikerrel, így 1864-ben a termelést leállították, 1866- ban pedig felszámolták Európa egyik legnagyobb múltú porcelánüzemét, mely hosszú fennállása során fontos szerepet játszott az európai porcelán formanyelvének kialakulásában.

Az Iparművészeti Múzeum gazdag anyagában & bécsi porcelán minden időszaka képviselve vám. Ebből láthat a közönség most válogatást.

1820—1849 között készfiit ed ényformák

Vészi Endre arca

A hetvenéves költő köszöntése

Vészi Endre, a többszörös József Attila-díjas, a SZOT- és a Kossutb"díjjal kitüntetett költő, író, drámaíró október 19-én tölti be hetvenedik esztendejét.

ívlunkáscsaládban született. ő maga szintén segédle- ve'et szerzett, mint vésnök. Egyszerre volt munkás, és költő — az úgynevezett munkásírók táborába tartozott, ahová például Benjámin László is. A Népszava, a Nyugat, a Szép Szó közölte, első verseit, s korán megírta első regényét is.

Csöndes, halk szavú, bensőséges hangú lírikus és író. Kételkedő és küszködő — talán ezzel magyarázható, hogy bündig más és más műfajban rugaszkodik a világ megfejtésének. Sok műfajúságáról, egy ízben így vallott: „írói pályám verskötetekkel indult, ősforrásom tehát a költészet. S azóta sem szakadt meg bennem a líra, azóta is folyamatosan költőnek vallhatom magam. Minden más műfajú, dimenziójú írásom ebben a közegben keletkezett, s máig ebből — a számomra egfontosabból — sarjad, táplálkozik. A prózát, drámát, hangjátékot egyaránt a költészet élteti. Mindegyik kifejezésmódban, megformálásban ugyanazt az anyagot használom, valamennyi egvazon ener' giát, indulatot, gondolati és

érzelmi erőt fogyasztja tehát. ..”

1983-ban pedig így jellemezte önmaga arculatát: „Változatlan a humánus alapszín, mely az évek, évtizedek során, a kritikus vizsgálódással csak gazdagodott. Némi keserűség, sok önirónia, s nem kevés részvét rajzolja immár minden bizonnyal véglegessé ezt az arcot”.

Vészi Endre arca azonban most sem végleges — amíg ír, naponta újrarajzolják a művek.

F. L.

VÉSZI ENDRE:

Hazám az anyanyelvem

Olyan puhán leomló a sűrű ösztönélet, ámde a tudatosság világosabb, keményebb,

amaz 'felszabadít, ez pedig kötelez,

hát együtt mindakettőt, a lélek nem felez.

És soha nincs nyugalmam, és nincs jól ahogyan van, ág hegyén az esőcsepp ezer kristályba robban, esők füstfellegében narancs köpenyek égnek.

Kinek viszem a fáklyát? magamnak? a sötétnek?

De nem vagyok próféta, sem igéket suhintó, hisz magamat se tudtam megváltani a kíntól, nem prédikálok üdvöt, nincsen szíjostorom sem. a győzelmet, s a bukást megérteni igyekszem.

Nincs ösöm, aki büszke, sem gyökerem, mely ágra, hazám az anyanyelvem, nem is oly szűk világ az. s bármilyen is magányom, az emberség a létem, a hárommilliárdnak pár mondatát megértem..

SZEPESI JÓZSEF:

Ha

rácsodálkozom

magamra

Ha néha rácsodálkozom magamra: bús vigasz, önboldogítás. ó tudom, sovány igézet az.

Ha néha rácsodálkozom magamra: jaj panasz l csalóka látszat, érdemek hiú becsvágya az.

Ha néha rácsodálkozom magamra: ős-kamasz remények újulása. és tévedése az.

CSANÁDY JÁNOS:

VILLONIÁDA

A bőkezű föld, mely visszahív ma.

mert bűnbánatra nincs

okom,

földműves testvéreim sorsa enyém volt, bárhogy ment sorom;

s hogy íme: itt az alkalom, s lehet, körükbe visszatérek.

most. hogy éveim számolom,

a lelkemet nem nyomja vétek.

Csakúgy, mint a jó rokonok,

kapaszkodhattam fűbe. fába.

földrengés, vihar: rokkanok vállára hulló kénes láva nem csüggesztett —szavába vágva

istent is letorkolta ott, hol az Ür is úgy visított, mint beszorult féreg a fába.

Agyvértolulásos városok aszfaltján éltem, növekedtem,

s elfeledtek a rokonok: „Rossz pénz, elveszett Budapesten” — Velük voltam én sok-sok esten,

de nem tudhatták. így

igaz:

ködös, zimankós télbe estem:

hitsorsuk, a vad kamasz. Ajánlás:

Herceg, a föld. mely visz- szaháv ma,

megszámiáttatva évem, úgylehet, e sorokba írva él esak, akár emlékeim?

E

gy ideig az ABC-busz

járt erre a városrészre, mert a régi boltosok helyett senki nem akarta elvállalni ebben a kis üzletben a munkát. Egy darabig eljártak az emberek a buszba, ahol csak annyi volt a hely, hogy libasorban haladjanak egymás után, aztán, ha valamit nem vettek észre időben, hogy melyik polcon található, könyöröghettek a hátul jövőknek, adják már előre neki. A kifizetett árut sem volt más hely a táskába berakni, mint elől leszállva, a busz lépcsőjén.

Jó, átmenetileg megfelelt, de aztán egyre sűrűbben kérdezgették, mikor nyit megint a kis bolt, amely eddig kiszolgálta az ittenieket, ahogyan korlátozott körülményeitől telt.

— Nem tudom — mondta

* kereskedő, aki a busszal Járt —, úgy hírlik, senki nem akarja itt elvállalni ezért a fizetésért

Hümrr.ógtek az emberek, és kese-vesen nézegettek a lelakatolt boltajtóra, mert azért ez mégsem járja, hogy egy ekkora városrészt teljesen üzlet nélkül hagyjanak.

ősz volt, egyre hűvösebbre fordult az idő, akik a buszt lekéstek, begyalogoltak két kilométernyire a város szivében üzemelő boltokba. Ott a választék is nagyobb volt, mint itt kint, a kicsiben, de azért megfontolandó, hogy az ember naponta mennyi időt tölt el a bevásárlással. Mindenkinek sok a dolga, nem mehet ez így örökké.

Nógatták a régi boltosékat, ■— akiknek itt volt kint házuk, és míg mást nem gondolnak, kivették régen elmaradt, esedékes szabadságukat —, hogy vállalják el megint a boltot, mint any- nyi éven át, de ők, egy szelíd,

kedves házaspár, csak a fejüket rázták, hogy nekik elég volt. Mi a valóságos sérelmük, amiért nem akarták itt folytatni, azt csak ők tudták igazán. Abba végül senki nem szólhatott bele.

S egyszer, egyik hideg őszi napon, mégiscsak lekerült a fekete lakat a boltajtóról. Egymásnak újságolták a hírt, az emberek, hogy kinyitott megint a kicsi bolt.

— Na és kik? Mégis vállalta itt valaki?

— Hát, senki nem ismerte okét. Valami fiatal nőszemélyek dolgoznak most itt, nem is idevalósiak. Mert hiába csatolták ezt a falut már régen a városhoz, hiába épült fel a külső peremén egy egészen új lakótelep, ez a környék azért csak megőrizte sok tekintetben a régi jellegét. Még mindig „a városba” mentek, ha a centrum felé vették az irányt, és az „idevalósi” a helybeli lakosságot és annak leszármazottá it jelentette.

Kíváncsi volt hát mindenki, milyen most a bolt. Reggelenként mentek is arra'e- lé minden irányból bevásárlószatyrokkal, és köszönt- gették egymást.

Tulajdonképpen — akár elismerték, akár nem — mindjárt elsőre jó benyomást keltett .az üzlet, amióta újra kinyitották. Meleg volt bent és tisztaság, és a polcokon olyan áruk is megjelentek, amelyek itt soha nem voltak azelőtt. Péksütemények széles választéka, és olyan áruféleségek, amelyek azelőtt csak a „városi” boltokban voltak láthatók. Csinos, fiatal nők mosolyogtak a vevőkre, és ment a kiszolgálás, mint a karikacsapás.

Azt kellene hinni, hogy mindenki meg volt elégedve ezután. Nem kellett többet a

buszban szorongani, a rossz hírek ellenére mégiscsak jöttek, akik elvállalták itt a munkát, éspedig nem is kényszeredetten, rosszkedvűen, hanem teljes bevetéssel, igyekezvén kiszolgálni mindenkit, kedve szerint.

Dehát itt nem olyanok az emberek, hogy azt higgyék, el, amit látnak és tapasztalnak, hanem sokkal inkább hajlamosak abban hinni, ami a lelkűkből, szívükből sugárzik, és ez elsősorban a hitetlenség és a gyanakvás.

Híre kezdett , járni, hogy „ezek”, vagyis hát az újak, becsaptak valakit hét forinttal. Illetve tegyük fel, hogy véletlenül hét forinttal többet számoltak, amit utóbb meg is térítettek, de ezt nem tudták megbocsátani. Eleve gyanús volt mindenkinek, miért is vállalták el ezek a fiatalok az üzletet, ha egyszer a régiek is itthagyták? Talán azt hiszik, hogy becsaphatják a népet, aztán majd így megéri nekik ebben a kis boltban dolgozni, Forrongtak a bolttal szomszédos kocsmában, és az egyik szombaton, amikor tíz óra körül elfogyott a kenyér, két asszony mások buzdítására hétfőn elment a tanácsra panaszt tenni az új boltosok ellen. Közben arról nem értesültek. hogy fél óra múlva új szállítmány friss kenyér érkezett a kérdéses napon az üzletbe.

S. hogy régen is előfordult hét végeken ’Ivesrm. az nem érdekelte őket. Üj szokást

kezdtek felvenni, a boltból elhozott blokkal becsengettek a régi bcltosék házába, és ott kipakolva a napi vásárolt arukat, megkérték őket, számoljalak utána, nincs-e valami becsapás a dologban?

A t arátságra való tekintette! eleinte meg is tették nekik, ae aztán szégvellték az egészet és egyik napról a másikra süketnek tetették magukat. Hiába csengettek be hozzájuk ilyen kéréssel, nem nyitották ki a kaput. Pedig az emberek bizalmát és hűségét bizonyította, dehát úgy latszik, ez mégsem volt elegendő ahhoz, hogy a nyugdíjig ebben a boltban tartsa őket.

Hogy, hogyan élték át ezt az egészet a legjobban érintettek? Nyilván nem esett jól nekik. Kezdeti lelkesedésüket most már bizony nagy erőfeszítéssel tudták csak ébren tartani, mert ennyi bizalmatlanság, rossz indulat azért minden emberismere- tük mellett is meghökkentette eket

— Hát milyen emberek élnek itt? — kérdezgették tevmásf cl elcsüggedve. — Érdemes egyáltalán igyekezni, és a kedvüket keresni, ha ennyire tele vannak előítéletekkel és rossz indulattal?

Voltak bizony rossz napjaik, amikor erősen arra gondollak hogy nem csinálják fovább. Nincs értelme, mert ebeknek az embereknek nem lehet megnyerni a szivét soha. Megszokták a régi boltosékat, és képesek még akkor is elüldözni innen mindenki mást, ha azok soha többet nem vállalják itt a munkát, mint ahogyan tényleg nem is. Hát mit akarnak az emberek?

S aztán azért, ahogyan ez lenni szokott, mégiscsak akadtak emberek, akik vigasztalni kezdték őket.

— Nem kell elcsüggedni — mondták, — mindenki tudja, begy jó ez a bolt. Csak nehezen fogadják be az úja kát. Ilyen nehéz természetűek, de nem gonoszok azért. Majd változik a hangulatuk, aztán hozzájuk fognak úgy ragaszkodni, mint a régiekhez korábban. Csak ki kell várni az idejét.

S ők csinálták tovább változó hittel, voltak rosszabb, és voltak jobb napjaik. Munkába jövet elnézegették a kertes házakat, a dombkaréjt, mely a települést körülvette, és megpróbálták elképzelni, hogyan, élnek itt az emberek. Ősszel jöttek ide, és nem tudták, milyen más nyáron ez a táj, a sok zölddel, a házak előtt nyíló virágokkal, a viruló dombokkal.

Nem tudták, hogy az emberek lelke sem olyan zord, mint amilyennek most a táj látszik, és amilyennek ők is látszanak eleinte. Nehezen bíznak meg abban, aki nem ismeri névről őket és a gyerekeiket, unokáikat. Dehát csak idő kérdése az egész. Újabban nem veszik el a blokkot az emberek, minden biztatás ellenére benthagyják a kosárban. Egy-két ember tartja csak még magát, teszem azt, haragot tart azért, mert amikor „öreg cukrot” kért, nem értették meg, hogy egy zsák cukorra gondolt.

Hogy egy boltos még eny- nvit se tudjon, mit ielent az „öreg cukor”! De valahogyan nincsen mar hallgatósága, mint a. «fcjén, ha az új

boltosokat szidj a. Minden cső* da három napig tart, és az élet olyan, hogy utána más csodák következnek, amiken rágódni lehet.

S a messziről munkába idejáró boltosok kedve is felderül megint. Talán mégis jó, hogy nem szöktek meg mindjárt az első héten. Igaz, a körülmények nem túl ideálisak. a fizetés sem magasabb, de azért az is valami: egy ilyen környéken meghódítani az emberek szívét, bizalmát. Ha pénzben nem is mérhető, mégiscsak szakmai és erkölcsi siker.

A boltvezető, korán özvegy-én maradt, csinos, kékszemű fiatalasszony, aki a kislányát neveli egyedül, egyik napról a másikra azt tapasztalja, hogy udvarias mosolyára meleg, baráti mosolyt kap válaszul, és napról napra jobban megismeri itt az embereket, sokakat már név- szerint is.

S a környék éli a maga megszokott, zárkózott életét, itt minden ház egy külön vár a maga szokásaival és népével, nehezen barátkozó, de alapjában véve nem rossz emberek.

Tél eleje van, és a bolt nyitásakor még sokszor sötét. A megrögzött korén vásárlók elindulnak ilyenkor a domb felé, melyen a bolt és a kocsma áll. Köszöntik egymást, mint mindig, és a télről beszélnek, fűtésről, családi ha- jókról. A dombok felől fer- íámad a szél, fázósan húzzák be a nyakukat, míg feltoDoa- nak a bolt lépcsőin, és fellélegeznek a fénybe és a melegbe beiénve.

Tavasszal biztosan tin z

majd valaki pár szál virágot a kertiéből, és ott virítanak majd kicsi vázában a péa» tár mellett, mint régen.. '